Artportal.hu

szobrászművész

A 30-as évek végén kezdett mechanikus szobrokkal és a mennyezetről lelógatott, motorral forgatott objektekkel kísérletezni. 1940-től kirakatrendezőnek tanult. 1941-45 között Julia Ris vezetésével művészeti tanulmányokat folytatott a bázeli Allgemeine Gewerbeschuléban, és felfedezte Kurt Schwitters munkáit, melyek nagy hatást gyakoroltak rá. A II. világháború után szürrealista modorban kezdett festeni, de ezzel hamarosan felhagyott, és a szobrászat felé fordult. 1949-ben találkozott Daniel Spoerrivel. 1953-ban létrehozták az Autothéâtre-t, egy olyan balettet, amelyben a mozgatható díszletek és színes formák játsszák a főszerepet. Az előadások során a színész és a néző közötti határvonal elmosódik: a cselekmény a színpadon színészek részvétele nélkül játszódik, hasonlóan a későbbi happeningekhez. Ebben az évben Tinguely Párizsba költözött. Itt készítette első absztrakt, térbeli konstrukcióit, melyeket idővel olyan szerkezetekkel látott el, amelyeket a néző hozhat mozgásba. E korai gépeknek, melyeket Tinguely „metamechanikus” szerkezeteknek nevezett (pl. Meta-mechanical Automobil Sculpture, 1954), jellemzője, hogy felépítésüket a mozgás központi szerepe határozza meg. Ezekből különböző művészek kifejezésmódjára utaló sorozatokat is alkotott, ilyen pl. a Meta-Kandinszkij-sorozat (1955) vagy a Meta-Malevics-reliefek (1954), amelyben geometrikus alakzatok forognak különböző, de állandó sebességgel orsók és emelőcsigák segítségével, egy fából készült, fekete háttérpanel előtt. 1955-ben részt vett a kinetikus művészet Le Mouvement [A mozgás] c. kiállításán a párizsi Galerie Denise Renében, az 50-es évek végén pedig megalkotta a Meta-matic festőgépeket. Ezek rajzolókarokkal ellátott, hordozható szerkezetek, amelyek segítségével a néző absztrakt műveket készíthet automatikus úton. Először a párizsi Galerie Iris Clert-ben mutatta be gépeit 1959-ben, néhányat azonban megsemmisített közülük, mivel nem működtek megfelelően. Ekkor elektromos motorokat kezdett alkalmazni, Marcel Duchamp „roto-reliefjeit” alapul véve. A Tinguely, Arman, César, Raymond Hains, Yves Klein és más művészek, valamint Pierre Restany műkritikus alkotta baráti körből alakult meg 1960-ban a Nouveau Réalisme [újrealizmus] mozgalom, melynek célja a művészi forma és az anyag újraértékelése. A csoporthoz való tartozása vezette el Tinguely-t a Baluba-szobrok - egy motor mozgatta, rongyokból, szőrméből, tollból, drótból készült, primitív figurákból álló sorozat -, valamint a Poor Ballet [Szegény balett] - szintén motorral működő, táncoltatható, mennyezetről lelógatott objektek gyűjteménye - létrehozásához. Másfelől, a Transportation - nyilvános „szoborfelvonulás” ~ műterméből a Galerie des Quatre Saisons-ba, 1960. május 13-án, melyben részt vett a darabokból összeállított Gismo c. mű (1960, Amsterdam, Stedelijk Museum) is - a Fluxus-csoport hatását mutatja, önpusztító művei pedig a neodadaizmus szellemében értelmezhetők. Ezek közé tartozik a Hommage to New York [Tiszteletadás New Yorknak] (1960), amely a New York-i MoMA [Museum of Modern Art] mellett lángba borult, a The Study for an End of the World 1 [Világvégetanulmány 1], amely elpusztította önmagát a humblebaeki Louisiana Museum padlóján (amikor a Bewogen Beweging [Mozgó mozgalom] c. kiállítás 1961-ben  odaérkezett), valamint egy bika felrobbanó szobra Figueresben, Salvador Dalí szülővárosában, a festő tiszteletére rendezett ünnepen.
A 60-as évek közepén készítette első monumentális köztéri műveit, melyeket fémhulladékból hegesztett össze, s olyanok, mint a 19. századi gőzkorszak hanyatlásának emlékművei. A 8 méter magas Euréka (1963) tekinthető az időszak legfontosabb alkotásának, mely az 1964-es expóra (Schweizerische Landesausstellung, Lausanne) készült, s jelenleg a Zürichi-tó melletti Zürichhorn Casino közelében látható. 1964-től  Niki de Saint Phalle-al él, s 1966-ban vele és Per-Olof Ultvedttel együtt alkották a She c. monumentális szobrot (12m x 8m x 28m). A 60-as évek során többek között Arman-nal, Martial Raysee-val, Edward Kienholzzal, Bernhard Luginbühllel és Robert Rauschenberggel dolgozott együtt. 1970-ben, az újrealizmus alapításának tizedik évfordulójára egy gigantikus, 8 méter magas falloszt épített, amelyet a milánói székesegyház mellett felrobbantott. A 70-es években számos szökőkutat tervezett, mint pl. a bázeli Theaterplatzon állót (1975-77), az évtized végén azonban alkotómunkája új irányt vett. Nagyméretű reliefjei, köztük a Fairy-tale Relief [Tündérmese-relief] (1978, Duisburg, Lehmbruck-Museum) a hagyományos szoborformát idézik. Egyik legszebb művénél, az 1983-ban készült Sztravinszkij-szökőkútnál, mely a párizsi Centre Georges Pompidou mellett található, korábbi témájához tért vissza. Ez a mű szintén együttműködés eredménye. A terjedelmes, színes növényi formák Saint Phalle munkái, míg a fekete fémszerkezeteket ~ tervezte. A háromrészes, Poja c. oltársorozat létrejötte (1982-84, Düsseldorf, Galerie Alfred Schmela) a ~ művészetében a 80-as években megjelenő új, vallásos dimenzióra utal, a Mengelében, az 1986 őszén elkezdett, 16 szoborból álló sorozatban pedig egy másik, tőle szokatlan témával, a halállal foglalkozik. Saját betegségének hatására egyfajta danse macabre-t [haláltánc] mutatott be mechanikus színház formájában, az emberi élet kegyetlenségének és abszurditásának kifejezésére.
Népszerűségét leginkább tárgyai szellemességének, bájának, iróniájának és őszinteségének köszönheti. Gépeinek mozgása nem logikus és egymást követő, hanem ötletszerű és egyidejű. A részek és így a gépek működése is olykor teljesen kiszámíthatatlan, zavarba ejtően változatos. A gyakran disszonáns hanghatásokkal, amelyek némelyiküket kísérik, olyanok, mint a haszonelvű, gépies világ karikatúrái. Tükrözik a művész kritikus véleményét a technikai fejlődést illetően, valamint szembenállását a futuristák hitével, mely szerint a műszaki eljárásokkal létrehozott mozgás a modern művészet alapja.