Artportal.hu

festőművész

1951-ben orvosi diplomát szerzett, de egyetemi évei alatt  képzőművészeti tanulmányokat is folytatott. Első egyéni kiállítására már 1943-ban sor került, amit rövid idöon belül számos másik követett, közülük a legjelentősebb  a  caracas-i  Museo de Bellas Artes-ban volt 1952-ben. Munkáját több jelentős művészeti díjjal jutalmazták, és hazájának ismert festőjévé vált, de ő úgy érezte, hogy még sokat kell tanulni, ezért  Párizsba ment.
Tizenkét évet töltött a francia fővárosban, ahol az Ecole des Beaux-Arts grafikai szakának növendéke lett, és azzal párhuzamosan a Sorbonne művészettörténeti előadásait látogatta. Párizsi évei alatt közeli kapcsolatba került a kor művészeti életének számos szereplőjével, így Corneille-jel, Vasarelyvel, Doucet-val, Dewasne-nal, Léger-vel, Magnellivel, Van Veldével, Mattával, és különösen szoros barátságba került a kubai származású Wilfredo Lammal.
Az ötvenes években az építész, Carlos Raúl Villanueva felkérésére, többek között  Léger-vel, Vasarelyvel, Arppal, Henri Laurens-szal és Loboval együtt, több monumentális méretű alkotást készített caracasi egyetemi város, a Ciudad Universitaria de Caracas számára. 1956-ban  a Galerie Roue-ban rendezte első párizsi egyéni kiállítását, majd 1957-ben  a madridi Museo de Arte Contemporáneóban került sor a mintegy száz művet bemutató gyűjteményes kiállítására. 1959-ben Venezuela franciaországi kultúrális attaséjának nevezték ki, de miután hivatalos elfoglaltságát nem tudta festői tevékenységével összegyeztetni, 1962-ben lemondott posztjától. Ugyanakkor azonban a szociális, kulturális és politikai problémákra érzékeny művész, tudósítóként, több latin-amerikai lap számára küldött újsácikkeket, interjúkat. 1962-ben,  Jean Clarence Lambert kurátorral, 138 művész részvételével, a Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris-ban megszervezte az első párizsi latin-amerikai kortárs képzőművészetet bemutató tárlatot. 1963-ban S. W. Hayter műhelyében rézkarc-sorozatot készített.
1964-ben visszatért hazájába, ahol a rákövetkező évben a méridai Universidad de Los Andes kultúrális igazgatójává nevezték ki. Méridában létrehozta Venezuela első Filmművészeti Központját.1970-ben Caracas-ba költözött, és egyik alapítótagja lett  az állam kultúrpolitikáját  nyilvánosan bíráló «Presencia 70»-csoportnak. 1972-ben, tiltakozásul a Rajzok -és metszetek Szalonjának cenzurázása miatt, nyílt levélben lemondott a Nemzeti Kultúrális és Képzőművészeti Intézetben (INCIBA) addig betöltött igazgatói tisztségéről. 1972-ben,  elsőízben, festményei alapján készült falikárpitokat mutatott  be. Napjainkig több mint harminc falikárpitja készült el. 1973-ban a bogotai Museo de Arte Contemporáneo-ban  volt egyéni kiállítása.
1981–1982-ben 30 m² felületű kerámiaborítást készített a Ateneo de Valencia kortárs múzeum épületének homlokzati falára. Ezután kezdett komolyabban kerámiával foglalkozni. 1985-ben bronzszobraiból rendezett kiállítást a caracasi Galería Durbán. 1992-ben. Keresztrefeszítés című festményével Monte-Carloban elnyerte a Nemzetközi Kortárs Képzőművészet nagydíját (Grand Prix International d’art Contemporain de Montre-Carlo). A keresztrefeszítés az egyébként ateista művész egyik olyan témája, amit pályája során sokszor és sokféleképpen feldolgozott. Ugyancsak központi szerepet játszik festészetében a nő: a szűz és a szajha, a tündér és a boszorkány, az oltalamzó és a pusztító.
Figuratív festészete a párizsi években egyre közelebb került  az absztrakcióhoz, bár attól teljesen sohasem szakadt el. Képein mindig felismerhető emberi, állati és növényi formákkal találkozunk. Nagy súlyt fektet arra, hogy a hagyomány és a modernizmus közötti kapcsolatot megőrizze, igyekszik hidat építeni az ősi latin-amerikai és korának kultúrája közt. Gyűjtőként jelentős prekolumbiai és afrikai gyűjteményt hozott létre. A különböző országokban rendezett számos egyéni kiállítása közül az egyik legejelentősebbre 2005-ben az angers-i Musée Jean Lurçat et de la Tapisserie Contemporaine-ben került sor.