Artportal.hu

festőművész

Első igazán jelentős kiállításának megnyitójára, amelyet 1965-ben rendeztek meg Los Angelesben, magával vitte az Egyesült Államok akkori szépségkirálynőjét, akire annyian voltak kíváncsiak, hogy teljes káosz alakult ki az intézmény termeiben. A rendezőknek be kellett látniuk, hogy a képeket csak úgy tudják megmenteni a tolongó tömegtől, ha leszedik őket a falról. Le is szedték, úgyhogy a megnyitó képek nélkül zajlott le, Warholékat pedig végül tűzoltólétra segítségével sikerült kimenteni a kíváncsiskodók karmai közül.
A POPism című könyvében, amelyben az amerikai [[lasd]]pop-art[[lasd]] kibontakozásának évtizedét eleveníti fel, elégedetten konstatálja, hogy a népes közönség közül az ő képeit az égvilágon senki nem hiányolta. Néhány oldallal odébb pedig óriási lelkesedéssel ír a pápa ugyanabban az évben tett New York-i látogatásáról. Ez az egyetlen esemény, amelynek megadja a pontos dátumát, részletesen leírja a szentatya egész napi programját, büszkén említi, hogy autójával még az ő műterme előtt is elhaladt, majd kitér a repülőtéri búcsújelenetre. Az újságírók kérdésére, hogy mi tetszett neki a legjobban, a pápa a következőt válaszolta: „Minden szép”. Warhol kommentárja szerint a pápa kijelentése színtiszta pop-filozófia. S hogy a pop warholi változatát illetően ez mennyire így van, azt szinte harsogja munkásságának egésze. Ebben a művészetben sehol egy kritikai attitűd, sehol egy fejcsóválás: Warholnak minden tetszik, ráadásul minden egyformán tetszik, a legkisebb butaság éppúgy, mint a legnagyobb bölcsesség, a hollywoodi melodrámák legalább annyira, mint az underground kísérleti produkciók. Jellemző módon műtermében, az átjáróházhoz hasonló Factory-ben, mindig legalább két lemezjátszót tartott, hogy egy időben hallgathasson slágert és klasszikus zenét.
Ez utóbbi azonban arra is rávilágít, hogyan fért meg Warholban ez a bizonyos kettősség: aki egyszerre kétfajta zenét, az igazából egyiket sem hallja, akinek meg minden egyformán tetszik, annak lényegében semmi sem tetszik. Warhol szemléletét ez a paradoxon határozza meg, alapállását ez avatja az alapállás teljes hiányává, amihez ráadásul a cselekvés hiábavalóságának pontos tudata is társult. Filozófiájának bizonyára legtömörebb kivonata a következő: „Aminek meg kell történnie, az megtörténik, de ha mégsem, akkor megtörténik valami más”.
Mielőtt munkához látott volna, megkérdezte barátaitól, mit fessen és hogyan, filmjeihez nem használt forgatókönyvet, sőt a szereplőknek gyakran még utasítást sem adott. Már-már teljes apátiával hagyta, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történniük kell. Csak véletlenszerűen lökött rajtuk egy picit, pár pillanatra leállította vagy mechanikusan felgyorsította őket, de saját személyiségének bélyegét meg sem próbálta rájuk erőltetni. A hatvanas évek elején kapta, illetve más változat szerint vásárolta az ötletet egyik barátnőjétől, hogy azt fesse, amit legjobban szeret. S Warhol elkezdett óriási mennyiségben pénzt festeni. Neki is volt egy ötlete, de még akkoriban, amikor reklámgrafikusként dolgozott: „sztárok alsóneműit eladni – a tisztát öt dollárért, a piszkosat ötvenért.” Ez azonban nem valósult meg, mert a pop-art fölfutása idején kiderült, hogy jövedelmezőbb, ha a sztárok klisészerűen megformált portréit árusítja, sőt a sztárok könnyen felcserélhetők kólásüveggel, a Szabadság-szobor motívumával, tehénfejjel, végső soron bármivel.
Halálával a kultusza még tovább növekedett, ugyanakkor személyiségéről alkotott képünk is néhány furcsa mozzanattal egészült ki. Miközben valószínűleg ő teremtette meg a huszadik század egyik legprofánabb képi világát, kiderült róla, hogy mélységesen vallásos volt. Miközben folyton azt hangoztatta, hogy a modern világban nincs többé helye az érzelmi életnek, a baráti visszaemlékezések szerint imádta édesanyját. Lakásában pedig, ahova senkit sem engedett be, a hagyaték számbavételekor nyomát sem találták sem a modernségnek, sem a pop-artnak: szobáit tizenkilencedik századi bútorokkal rendezte be, régi bronzszobrokkal vette magát körül, a falakon pedig kizárólag tradicionális festmények voltak kifüggesztve. (Sebők Zoltán)
Andrej Warhola 1914-ben vándorolt ki Pittsburgh-be, és 7 évig dolgozott, hogy Kelet-Szlovákiában maradt feleségének hajójegyet tudjon küldeni. A szinte írástudatlan rutén asszony három gyermeket szült Amerikában, a legkisebbet 1928-ban, akit az apja után Andrew-nak neveztek el. Hogy a család gyenge angoltudása okozta-e, vagy Andrew időnkénti epilepsziás rohamai, nem tudni, mindenesetre a vékonycsontú, törékeny fiú alig vett részt társai játékában, idejének nagyrészét rajzolgatással és a rádió hallgatásával töltötte. 1942-ben, apja halálának évében, rajztehetsége révén művészeti középiskolába iratkozott be, de a gátlásos, pattanásos kamasz csak lassan illeszkedett be társai közé. Iskolai évei alatt a - Bauhaus szellemében - az igényes formát, a mindenkihez szóló művészetet, a hasznosságot tekintette elsődlegesnek, és az alkalmazott grafika érdekelte legjobban. 1949-ben, friss diplomájával, New Yorkba költözött, és a Glamour című divatlapnál kapott munkát. Jelképesnek is tekinthetjük, hogy ekkor változtatta nevét Andrew Warholáról Andy Warholra, mintha csak ezzel akarta volna zaklatott ifjúkorát és beilleszkedési problémáit lezárni. Ettől az időszaktól kezdve azután meglepő tudatossággal készült az üzleti és anyagi sikerre, és finoman kivitelezett rajzaihoz hasonlóan, saját egyéniségét is megtervezte. A kemény elhatározást, eltökéltséget egy naív, őszinte fiatalember képéhez társította , amelyhez egy csipetnyi szexuális kihívást is adagolt. (Erre az időre tehetők első homoszexuális párkapcsolatai is.) A Glamour 1955-ben közölte Warhol az «Elveszett cipők nyomában» című rajzait, ahol minden egyes aranyszínű cipő mint egy fetisizált tárgy jelent meg, ráadásul a kor ismert színésznőinek nevét viselve. Ennek a sorozatnak akkora visszhangja támadt, hogy még ugyanabban az évben a Bodley Galériában külön kiállításon is bemutatták a rajzokat, és tulajdonképpen innentől számítható Warhol képzőművészeti értelemben vett pályafutása, és a kortárs alkotókkal - Jasper Johns-szal, Claes Oldenburggal, Robert Rauschenberggel - való kapcsolata is. Ahhoz azonban, hogy az igazán jellegzetes Warhol-művek megszülethessenek, el kellett telnie még néhány évnek, legalább is abból a szempontból, hogy a fogyasztás filozófiája, a televízió, a reklám elfoglalja és globalizálja a gondolkodást és a mindennapokat. Warhol nagy alkotásai, mint a Campbell’s Soup, a Brillo Box, Elvis Presley vagy Marylin Monroe portréja, a pop-kultura jegyében születtek, viszont a közeg önmagában, Warhol tehetsége nélkül, nem termelte volna ki ezeket az alkotásokat Warhol alapgondolata az volt, hogy a televízió elsősorban a színek és a formák ismétlésére és felhasználására épít, tehát ugyanarra, amire a képzőművészet is. Úgy vélte, hogy ezen a mindenkihez eljutó üzeneten keresztül egy merőben új, alternatív művészeti stílus elfogadtatására is lehetőség nyílik. Gépies, szinte beteges elhatározottsággal örökített meg maga körül mindent. Ahogyan maga mondta: «Nekem a kamerám és a magnóm a feleségem.», mert úgy vélte, hogy a mindennapok legegyszerűbb történéseiben is tettenérhető a művészet. (1963-ban, egyik első, 16 milliméteres kamerával készített filmjében egy alvó embert rögzít, de készített filmet egy szivar elszívásáról vagy egy gomba megevéséről is.) Képben, színben ismétlődő, technikailag sokszorosított művei, mint a Dollar Bills, a Mao vagy a Marlon Brando, mindenhová eljutottak, és a sokszorosítással is az volt az egyik célja, hogy ne egy és megismételhetetlen műalkotást, hanem ipari mennyiségben előállítható terméket hozzon létre. (Ahogyan Werner Spiess írta: «Warhol ismétlődő strukturái megfosztják a tárgyat saját belső értékétől és jellegzetességétől…») Warhol munkái túllépték a hagyományos kézőművészet kereteit, hiszen a festészeten kívül a rerklámgrafika, a könyvillusztráció, a szobrászat, a filmművészet, a fényképezés, az újságírás, a hanglemez- és lapkiadás területén is aktív volt. Ennek az összetett tevékenységnek a színtere 1967-től az általa életre hívott «Factory» (Gyár) lett, Warhol igazi élettere, lakása és műhelye. Itt zajlottak híressé vált performanszai, filmmel, balettel, képzőművészettel kombinált partijai (Chelsea Girl, The Exploding Plastic Inevitable, Velvet Underground), ahol mind az előadók, mind pedig a nézők a kor legismertebb művészei közül kerültek ki. 1968-ban egyik munkatársa rálőtt Andy Warholra, és súlyosan megsebesítette. Ezután  Warhol nemcsak testben, de lélekben is megtörve tért vissza napokig tartó kómájából. «Mielőtt lelőttek, addig sokszor úgy gondoltam, hogy csak néha vagyok jelen, és valójában csak TV-n nézem az élet történéseit. Mióta lelőttek, azóta már tudom, hogy sosem voltam jelen, mindig csak TV-n néztem az életet» – nyilatkozta. Ettől kezde munkájában még erősebb helyet foglalt el az üzleti siker, a vállalkozás. Ritkán festett, lemezborítókat tervezett (Rolling Stones-Sticky Fingers, Lou Reed), Interview címen újságot jelentetett meg, és két TV-műsort indított útjára. Egyre inkább saját maga vált alkotássá, parókát hordott, először még szőkét, később ezüstszínüt, elváltoztatott hangon beszélt, felöltőt viselt még a fűtött irodában is, mely alá golyóálló mellényt, és gyémántokkal kirakott aranyláncot is felvett. Kezéből sohasem hiányzott a fényképezőgép vagy a filmfelvevő, naponta 5–6 órányi hangfelvételt készített, amelyeket aztán sohasem hallgatott meg, hanem Idő-kapszula néven, rendszerezve, dobozokban őrzőtt. Anyagi sikerei révén hatalmas mennyiségű bútort vásárolt, amit óriási raktárában tárolt, ahová senkit sem engedett be. 1986-ban kezdett ismét festeni, és biztosan nem véletlen, hogy új sorozatának címéül az Camouflage-t (Elrejtőzködést) választotta. Úgy tűnt, hogy az eddigi, főleg tárgyakat, embereket ábrázoló festészete után most az absztrakt felé fordul, hiszen a Camouflage- képeken már csak egymásba folyó színfoltokat használt. 1987 januárjában Olaszországba ment, hogy az Utolsó Vacsora parafrázisát bemutassa, majd rutin műtétnek tűnő epehólyag operációra utazott vissza New Yorkba. A műtét nem sikerült, és az 59 évesen elhunyt Andy Warhol talán valahol TV-n nézi, amint a világ megpróbálja rendszerezni azt a hihetetlen sokoldalú és komplex életművet, amit az utókorra hagyott. (Cserba Júlia)