Peintre du temps suspendu. Musée d’Art Moderne, Párizs, augusztus 21-ig
Annak idején, az 1905-ös Őszi Szalon VII-es termében látott képek kapcsán azt írta a Gil Blas című párizsi lap tudósítója, hogy ez a terem a Vadak ketrece. Ez a kifejezés pedig bevonult a művészettörténetbe. Az ott kiállított harminckilenc mű között Matisse hat, Derain, Vlaminck, Manguin, Camoin és Marquet 5-5 képpel szerepelt. De ki is volt ez az akkor 30 éves, Bordeaux-ból Párizsba költözött Albert Marquet, akinek párizsi műtermében az úgynevezett „vadak” már 5 éve készültek a nagy áttörésre?
Erre a kérdésre ad most választ a párizsi Musée d’Art Moderne, amikor A megállított idő festője című, augusztus 21-ig látható kiállításán több mint száz művének bemutatásával összegzi a művész életútját. A rajztehetségével már fiatal korában is kitűnt fiatalember Gustave Moreau tanítványaként együtt indul olyan, akkor még ugyancsak névtelen fiatalokkal, mint Matisse, Rouault, Dufy, Manguin és Camoin. Moreau 1898-as halála után az összetartó társaság kiegészül még Derain-nel is, és a Marquet-nál tartott hosszú műtermi viták és beszélgetések során alakul ki a színek akár irreális hangsúlyozása révén is ismertté váló irányzatuk. A társaság két legelszántabb tagja Marquet és Matisse, akik, hogy szorult anyagi helyzetükön javíthassanak, közös munkákat is vállalnak, így az 1900-as világkiállításra több kilométer hosszúságú frízeket festenek a Grand Palais számára. A már említett 1905-ös Őszi Szalon kiállítása a Vadak színrelépésének időpontja, de addigra Marquet már elkanyarodik a Matisse által képviselt hangsúlyozottan kolorista iránytól, és helyette a formák és a színek harmóniáját keresi.
Albert Marquet: A csónak (La Varenne Saint- Hilaire), 1913, olaj, vászon 65,4 x 81 cm, © Richard Nathanson, London/ADAGP, Paris 2016
Marquet-nál tehát csak addig tartott a fiatalos lendület, a fauve-os útkeresés, míg felmérte saját határait, és miután ráébredt arra, hogy egyéniségének sokkal inkább megfelel a színeiben ugyan élénk, de kompozíciójában sokkal tradicionálisabb, szigorúbban szerkesztett festészet, 1910-től egészen élete végéig hű maradt saját, egyfajta neo-klasszikus, posztimpresszionista stílusához. A párizsi kiállításon – a moszkvai Puskin Múzeum közreműködésének is köszönhetően – száznál is több képet láthatunk, és 11 témakörre osztva követhetjük nyomon Marquet gazdag életművét, ami témájában legtöbbször a vízhez kötődik.
A vízfelületekben megjelenő tárgyak darabokra tört, néha alaktalan tükröződései, a különböző nap- és évszakok különleges színhatásai örökös és kimeríthetetlen témájául szolgáltak. Szajna-parti műterméből – mint korábban Monet a Rouen-i székesegyházat – szinte minden napszakban megfestette a Notre Dame-ot és a Szajna rakpartjait. Képeinek szerkesztésmódja szinte mindig egy háromszögformára emlékeztetett: a horizontális vízfelület, egy-egy hajó függőlegesen égbetörő árboca és a perspektívájában ferdének látszó rakpart gyakran szolgál tájképeinek vázául. A kiállítás időrendben követi Marquet öt évtizednél is hosszabb festészeti munkásságát, amelyben a párizsi képeket a gyakori utazásai során festett alkotások egészítik ki.
Barátja, Raoul Dufy révén sok időt tölt egy másik víz övezte vidéken, a festői kikötőiről ismert Normandiában, ahol a színek talán még ragyogóbbak, mint a sokszor felhős párizsi Szajna-parton. Festészete és témaválasztása sok rokonvonást mutat Dufy-ével, azonban a fauve-os színek helyett Marquet – egyéniségének, lelki alkatának megfelelően – visszafogottabban, intimebb stílusban fest. Az 1920-as években repertoárja újabb tengerparti helyszínnel bővül, miután feleségül veszi az addig Algírban élt Marcelle Martine-t. Sok időt tölt ott – általában a teleket – a vakítóan fehér házak és a kék tenger bűvöletében, sőt a második világháború idején oda is költözik, elmenekülve a Franciaországot megszálló németek elől.
Albert Marquet: Le Pyla, 1935, olaj, vászon, 50 x 61 cm, Musée des Beaux-Arts, Bordeaux © ADAGP, Paris 2016/Musée des Beaux-Arts, Mairie de Bordeaux / Cliché L.Gauthier
Sikerei révén egyre többet utazik, és miután a húszas-harmincas években szinte minden európai fővárosban nagy eseménynek számít egy-egy kiállítása, bejárja Európát. Morozov, a neves orosz műgyűjtő számos képet vásárol tőle, akárcsak a francia állam, a legnagyobb elismerésnek mégis talán azt tekinti, hogy Claude Monet megvásárolja Nápolyi kikötő című képét. Szerény alkata, csendes humora, a nélkülözőkkel és üldözöttekkel való szolidaritása komoly emberi kvalitásokról is tanúskodnak. Az első világháború végén jótékonysági árverésekre adja képeit, a második világháború idején nem hajlandó kiállítani a németek által megszállt Párizsban.
Marquet nemcsak a galériák, mecénások, gyűjtők és az értő közönség kedvence, hanem szinte a kor összes nagynevűfestőjével közeli és érdekmentes barátságban van. Gyakran dolgozik együtt az iskolatárs Matisse-szal és Dufy-vel, Giverny-ben Monet, Céret-ben Juan Gris, Cagnes sur Mer-ben Renoir rendszeres vendége. A második világháború után egészsége megrendül, már csak kisebb vásznakra dolgozik.
Ekkor születnek azok a különlegesen megkapó hangulatú képei, amelyeken többnyire nyitott ablak szerepel, mögötte kertrészletekkel, virágokkal, cserépedényekkel. Utolsó képe – talán mostani kiállításának is legszebb darabja – pedig egy szobabelső, ahol a tárgyaknak csak egyes részletei tűnnek fel, azok, amelyekre a becsukott zsalugáteren keresztül még némi fény vetül.
Nyitókép: Albert Marquet : Le Bassin du Roy au Havre (Seine-Maritime, 76). Wikimedia
A cikk lejjebb folytatódik.