Albert Ádám mit sem veszített precizitásából és mérnöki szemléletéből. Never take a trip alone című kiállításán egyszerre idézi meg a 16–17. és a 19. századot, mindezt 21. századi köntösbe öltöztetve. Hogyan lehetséges ez?
Utazás jó társaságban
A fiatal művész két különleges tárgyat, ún. kukucskáló dobozt helyezett a térbe. Hozzájuk kapcsolódóan két digitális videót, a műszaki rajzok precizitását idéző enteriőrképeket és rajzokat láthatunk a falakon. A kiállítás a 18–19. század fordulójának két nagy hatású német gondolkodóját, Goethét és Humboldtot idézi meg, valamint a jóval kevésbé ismert holland barokk illuzionista festőt, Samuel van Hoogstratent. Goethe és Humboldt személyiségét dolgozószobájuk eleveníti meg, egy olyan eljárás segítségével, amelyet a holland művész alkalmazott előszeretettel.
A két német híresség egymás kortársa volt, mindkettőjük kutatásai egy organikus világkép létrejöttéhez vezettek. A kiállításon dolgozószobákat látunk, amelyek állandóságot, biztos pontokat jelentettek mindkét férfi életében – de Albert a tárlat címében mégis az utazásra tesz utalást. Tulajdonképpen Humboldt és Goethe is koruk nagy „utazói” voltak. Míg az előbbi ténylegesen bejárta a világot, hiszen természettudósként új és addig ismeretlen földrajzi helyeket fedezett fel, addig Goethe ugyan szűkebb földrajzi környezetben mozogva, de állandóan úton volt a psziché ismeretlen területein: a tudat és az érzelmek viszonyát vizsgálta végig élete során.
Az anamorfózis csodája
Albert kiállítása több jelentésréteggel bír. Művei egyfelől konceptuális indíttatásról tanúskodnak, hiszen miközben a művészet mibenlétét vizsgálja, tárgyaival ő is művészetet „csinál”. Korábbi munkáihoz hasonlóan most is az alkotás folyamata áll a középpontban, hiszen a konkrét tárgyként megjelenő kukucskáló-dobozok születése valamelyest nyomon követhető a rézmetszetek, rajzok és videók segítségével. Másfelől viszont a művek tárgyai, a dolgozószobák is az alkotómunkára, az alkotás folyamatára utalnak, hiszen ezek a helyiségek biztosítják ehhez a nyugodt színteret.
A kiállítás másik fontos kérdése a valóság és a látszat problémája. Vagyis: nem minden az, aminek látszik. Albert egy régi, 15–16. századi eljárást, az optikai vagy más néven perspektivikus anamorfózist, illetve egy korunkbeli eszközt, a számítógépes grafikát hívta segítségül, hogy a nézőt megtévessze. (A művészettörténet Leonardónak tulajdonítja az első anamorfikus ábrázolást, amely az 1478 és 1519 közötti évekre datált rajzokat tartalmazó Codex Atlanticusban szerepel.)
A rövid videók a dolgozószobákat mutatják be, itt-ott elidőz a kamera, néha gyorsabban mozog, mindenesetre olyan érzetet kelt, mintha valós teret járna be, pedig csupán számítógépes grafikáról van szó. A dobozok a 17. századi holland perspektivikus kabinetek, többek között Samuel van Hoogstraten holland szobabelsőt ábrázoló doboza alapján készültek. Az anamorfózis lényege mindig az, hogy az adott képet szokatlan módon kell szemlélni, meg kell találni a megfelelő látószöget, hogy összeálljon az ábrázolás, különben értelmezhetetlen, torz formákat mutat. Egy kukucskáló láda esetében, a doboz belső lapjainak találkozását úgy kell kiszerkesztenie az alkotónak, hogy a kijelölt lyukon át fél szemmel nézve ne látszódjanak a tér dimenzióváltásai, az anamorfikusan eltorzított felületek folyamatos, homogén térré álljanak össze.
Hoppon maradt voyeur-ök
Albert „ládái” esetében kissé túlzásnak hat a kukucskálás, hiszen a dobozok frontális oldala – ahol a lyuk van – átlátszó. A másik különbség a perspektivikus kabinetekhez képest pedig az alakjuk: nem kocka vagy téglatest alakúak, hanem háromszögalapú hasábok. Ahhoz, hogy a néző előtt torzulás mentesen feltáruljanak a dolgozószobák terei, közel kell mennie a tárgyakhoz és valóban bekukucskálni, így elevenedik meg a tér. Hiába az átlátszóság–átláthatóság, a művész mégis a voyeur szerepébe kényszeríti a befogadót.
Ami még szokatlanná teszi a megidézett tereket, az a színtelenség. Albert a rá jellemző letisztult, puritán esztétikát követve jelenítette meg a szobákat. Hiába a pontos egyezés az eredetivel, a fehér szín eltüntet minden személyességet, nem találunk a szobák lakóira utaló nyomokat. Hiába helyezkedtünk bele Goethe és Humboldt privát tereibe, hiába leskelődtünk, mégsem jutunk közelebb intim szférájukhoz.
NextArt Galéria
2011. 4. 1. – 2011. 5. 14.