A „helyspecifikus” kifejezés a kurátori lexikon egyik legidegesítőbb
varázsszava. A sajtóanyagokban és a műkritikákban rendre pozitív
minőségjelzőként bukkan fel, sőt, néha tartalomhelyettesítő fogalomként.
(– Mit állít az installáció? – Azt, hogy helyspecifikus.) Pedig a
kifejezés valójában kvalitást és értelmet nem tükröző, szimpla, leíró
jelző, mint a kicsi, a sárga, a kerek, az expresszív vagy a valósághű.
Ha lefordítjuk például „helyszínfüggő”-re, máris elvész belőle a
titokzatosan derengő kurátori plusz.
A jelen esetben viszont mégiscsak meg kell hajtanunk fejünket a helyspecifikusság fogalma előtt. Szörényi Beatrix és Csákány István közös kiállítása ugyanis valódi mélységgel tölti meg a kurátori szövegmalomban üresre koptatott kifejezést. Az utóbbi egy-két év nagy kedvencei között számon tartott két fiatal művész tényleg bevonta a játékba a hely szellemét – miután átlapozták a Budapest Galéria Kiállítóházának vendégkönyvét. Nem a kortárs kiállításokhoz tartozót, hanem a 18. századi épület emeleti sarkába bezsúfolt Pátzay Pál-tárlat kötetét. Ebben szúrták ki a legfrissebb (2010-es!) bejegyzést, ami röviden és velősen gratulál a művésznek, majd sok sikert kíván neki. Pátzay Pálnak, a huszadik századi klasszikus szobrászat talán legnagyobb alakjának, aki hosszú és sikeres pályaív végén 1979-ben hunyt el! Szörényi és Csákány az időzavarba került jókívánságból kiindulva töprengett el a művészi siker anatómiáján. Mikor, hogyan és meddig lehet szerencsés egy alkotó? Kibújva a l”art pour l”art köldöknézésből, a művészetteóriát az őket körülvevő múzeumi térből préselték ki. Még azt is elérték, amit a lelkiismeretesen ajánlgató teremőrnénik sosem: a kritikus ismét átböngészte a szebb napokat látott Pátzay-tárlókat. Márpedig ha van hazai művészkarrier, amin érdemes eltöprengeni, hát az éppen Pátzayé. Aki egyszerre volt simulékony és következetes, két rendszert kiszolgáló kurzusszobrász és saját eszményeihez mindvégig ragaszkodó modern művész.
A kiállítás a megfelelő helyen kinyitott obligát vendégkönyvvel indul, majd következik egy fehér kábelből csavart „biography” felirat és két emlékmű. Az egyik egy elegáns klasszicista lovasszobrot ábrázoló ceruzarajz, ahol a lovas alakját annak ellenére egy fekete rombusz takarja ki, hogy a talapzaton „a nép szeretete a jutalmam” jelmondat olvasható angolul. (A grafika modellje egy oslói szobor, ami a polgári sorból származó Károly János király mottóját idézi. De faraghatta volna éppen Pátzay is, aki mintázott heroikus, lovagló férfiaktot a harmincas években és hetyke sportlovast a szocreál idején.) A következő teremben „talált szobrok” kelletik magukat egy temetőt ábrázoló, hatalmas festmény előtt. A kép mellett a barátságos, 1986-ban készült bronz őzbak álldogál, amit a vandálok elől menekítettek a Budapest Galéria raktáraiba. A földön Stróbl Alajos munkásfiguráinak ütött-kopott, itt-ott kicsorbult, elvásott cinköntvényei fekszenek. Szomorú szoborsorsok: rongálás, enyészet, pusztulás. Az emeleti kiállítótér még szikárabbra sikerült, a falakon lefirkált betűk szólnak a felejtésről, a terrakotta járóköveken pedig fehér ragasztószalag csíkok éktelenkednek. Amikről csak többszöri nekifutásra derül ki, hogy egy képzeletbeli lakás berendezését ábrázolják, felülnézetből, mint az építészeti alaprajzon. Itt egy íróasztal számítógéppel, ott egy fikusz karosszékkel, amott egy beépített konyha és egy gardróbszekrény. A két fiatal művész be szeretne költözni az Kiállítóházba, mint a Velencei Biennále skandináv dizájnerei az Északi Pavilonba? Végül is senki sem mondta, hogy az emlékmúzeum az utolsó funkció a Lajos utca 158. történetében, hiszen működött már itt vámház, italmérés és szükséglakás is! A múzeum nem fix, a hely nem specifikus, a hírnév nem örök: transit gloria mundi.
Budapest Galéria Kiállítóháza
2010. február 18 – 2010. március 28.