Stúdió ’58-89. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója retrospektív kiállítása
Budapest Galéria (Bp.III. Lajos utca 158.), 2017. január 8-ig.
A Stúdió archívumának feldolgozása és bemutatása, Zombori Mónika kurátor munkája, az utóbbi idők egyik igen fontos vállalkozása. Amint arra a megnyitón a Stúdió (azaz a mai FKSE) vezetőségét képviselő Gadó Flóra köszöntő beszédében felhívta a figyelmet, a Stúdió ’58-89 páratlan és hiánypótló kiállítás. 1989 előtt több olyan éves tárlat is megrendezésre került, amely reflektált a szervezet múltjára, de ezek csak retrospektív jellegű események voltak, a rendszerváltás után a művészettörténeti igényű múltfeldolgozás pedig szinte teljes mértékben elmaradt. A kilencvenes években ugyan több tanulmány is született a témában, de az intézmény történetének ilyen nagy volumenű feldolgozása mindezidáig nem történt meg. Éppen itt volt tehát az ideje.
Kemény György 1968-as plakátterve, amelynek új változata
a mostani kiállítást hirdeti. Forrás: Budapest Galéria
Nem csak azért, mert az FKSE lassan hatvan éves múltra tekint vissza, de azért is, mert a maga nemében egyedülálló. A Stúdió (Fiatal Képzőművészek Stúdiója, vagyis FKS) 1958-as létrejötte az 1956 utáni részleges – de leginkább hamis – konszolidációs kultúrpolitika eredménye, bár maga a modell, vagyis egy 35 év alatti művészeket tömörítő, azoknak hivatalos kiállítási lehetőségeket nyújtó szervezet, nem volt teljesen egyedülálló a szocialista táboron belül. Viszont ez lett az egyetlen, amely túlélte a rendszert.
Így a mai FKSE-re akár még egy, a Magyar Képző és Iparművészek Szövetségéhez, vagy az ahhoz sok szállal kötődő MMA-hoz hasonló, posztszocialista monstrumként is tekinthetnénk. Ezzel szemben leginkább egyfajta fordított MMA-ként funkcionál, az aktív tagság ugyanis a 35-ik életév betöltésével megszűnik, és nemhogy nem jár anyagi juttatásokkal, de díjat kell érte fizetni. Ráadásul az intézmény 1990-ben jelentős mértékben átalakult és egyesületként, az államtól lényegében független szervezetként működött tovább. Az átalakulás névváltozást is jelentett, és a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) a civil szervezetek megjelenésének első példája lett a képzőművészeti területen.
Stúdió ’58-89 kiállítás, enteriőr, Budapest Galéria, 2016
Az FKS az államszocializmus évtizedeiben a Képzőművészeti Alap alá tartozott és igaz, hogy fiatal művészeket tömörített, de a hivatalos kultúrpolitika és az idősebb generáció az éves tárlatok zsűrizése és rendezése által, illetve számos egyéb módon is kontrollálta a tevékenységét. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy noha ma az FKSE valódi katalizátor szerepet tölt be a magyarországi képzőművészeti életben és a művészet alakulásában, elődje nem számított mindig progresszív helynek. Olyannyira nem, hogy az első, 1958-as kiállítás katalógusának előszavában a következő mondat szerepel: „Ne várjanak tőlünk valamiféle »avantgardista« programot.”
Stúdió ’58-89 kiállítás, enteriőr, Budapest Galéria, 2016
Ugyanakkor voltak olyan évek és kiállítások, amikor a Stúdió nagyon is avantgárd programot valósított meg. Ilyen volt például, az 1966-os, rendhagyó módon zsűrimentes tárlat, amin olyan művészek is kiállíthattak, mint Bak Imre, Fajó János, Frey Krisztián, Keserü Ilona vagy Tót Endre, tehát azok, akik a magyarországi képzőművészet, akkoriban legfeljebb a „tűrt” kategóriába tartozó absztrakt vonalát képviselték. Illetve ugyanazok, akiknek a műveit a következő, 1967-es tárlaton egy rejtélyes feljelentőlevélnek köszönhetően kizsűrizték. Ez utóbbi eset a hatvanas évek magyarországi művészettörtének egyik legtöbbet tárgyalt és legellentmondásosabb fejezete, amellyel a kurátor, egy Zsikla Mónikával közösen megrendezett korábbi kiállításon (Vörös farok és kék ceruza, OFF-Biennále Budapest, 2015) már részletesen foglalkozott.
Stúdió ’58-89 kiállítás, enteriőr, Budapest Galéria, 2016 – A falon jobbra Szirányi István hivatkozott műve, az Ön-expozíció
Maga a kiállított anyag két részre oszlik. Az emeleti termekben a Stúdió gyűjteményéből 61 alkotás került bemutatásra, a folyosón pedig az éves tárlatokra beadott, de nyeretlen plakáttervek láthatók. Ugyan a Stúdió csak a hetvenes évektől folytatott gyűjteményezést, a teljes anyag így is több mint 500 tételt számlál. Ez az együttes egyrészt nem férne el a Budapest Galéria kiállítótereiben, másrészt a teljes körű feldolgozása még nem készült el. Zombori Mónika ezért kifejezetten ügyelt arra, hogy minél több alkotás váljék láthatóvá, és hogy az anyag reprezentatív legyen. Ez indokolja a sűrű elrendezést, valamint, hogy kevés kivételtől eltekintve nagyobb méretű műveket nem válogatott be.
Az első termekbe hagyományosabb, az utolsó kettőbe pedig kísérletezőbb jellegű művek kerültek. Ezek között vannak atipikus és kevésbé kvalitásos munkák is, ami által végső soron valósabb képet kapunk a gyűjteményről és a Stúdió művészeiről. A legismertebb mű talán Szirányi István Ön-expozíciója (1975), de e mellett igen figyelemreméltó alkotások Elekes Károly, Hegedüs 2 László, Kalmár István, Pataki Tibor, Rácmolnár Sándor és Sarkadi Péter művei is. A folyosón látható meg nem valósult plakáttervek is szolgálnak meglepetésekkel. Vasvári László Sándoré (1983) igazi vaporwave felület, Zalatnai Pál 1986-os munkája pedig akár 2016-ban is készülhetett volna.
Zalatnai Pál meg nem valósult terve 1986-ból. Fotó: Rosta József
Vasvári László Sándor meg nem valósult terve, 1983-ból. Fotó: Rosta József
A földszinti termekben látható anyag a Stúdió éves tárlatait és a Stúdió Galéria egyéb kiállításait dokumentálja. Ez az anyag a kiállításnak legalább annyira érdekes, sőt, bizonyos szempontból mégérdekesebb része, mint az emeleten kiállított művek. Egyrészt, mert ilyen egységben még soha nem voltak láthatók az éves tárlatokhoz készült plakátok, amelyek közül néhány – mint például Lakner László három munkája – önmagában is jelentős alkotás. Másrészt, ahogyan arra a megnyitószövegében Horányi Attila rámutatott: másként öregednek – vagy éppen fiatalodnak – a plakátok, mint a festmények vagy a szobrok, amelyek így szinte tapintható sűrűségként érzékeltetik a Stúdió múltját.
Az utolsó terem az intézmény cenzúratörténetét ütközteti egy, az 1985-ös tárlatra készült rendhagyó Stúdió-önarcképpel. Ez az FKS történetének Zombori által művészettörténetileg egyik legalaposabban feldolgozott és dokumentált anyaga, egyúttal a tárlat legjobban sikerült kurátori bravúrja. A Kaszás Tamás készítette tartószerkezeteken elhelyezett szövegek a cenzúra, a regresszió és represszió dokumentumai, a Stúdió „fekete” múltja, valamint a szemközti falon látható, az 1985-ös tagok által készített „önarcképek” bensőséges hangulatú egysége különös feszültséget teremt.
Stúdió ’58-89 kiállítás, enteriőr, Budapest Galéria, 2016
Ezt a termet leszámítva a kiállítás ugyanakkor csak kis részben egészül ki magyarázó szövegekkel, amit voltaképpen a rovására is lehetne írni. Hogy én itt mégsem ezt teszem, annak elsősorban az az oka, hogy a Stúdió-kiállítás mögött nagyon komoly kutatás áll, amit Zombori Mónika az Artmagazinban megjelent háromrészes tanulmányában össze is foglalt még 2015-ben. E nélkül a tárlat nehezen értelmezhető, ezzel együtt viszont kifejezetten jól működik – s minthogy a szöveg az interneten is könnyen elérhető, elolvasása fokozottan ajánlott.
Lakner László plakátterve, 1966. Forrás: Budapest Galéria
A magyarázószövegek, a nagyobb állítások és narratívák részleges hiányát ugyanakkor az is indokolja, hogy a Stúdió ’58-89 nem kurátori kiállítás, sokkal inkább a studioarchivum egyfajta térbeli kiterjesztése. Legalább annyira eszköz, mint cél. A deklarált szándék ugyanis elsősorban az archívum fejlesztése a kiállítás segítségével. Konkrétan az, hogy a kiállítás médiumát kihasználva a projekt minél több olyan embert érjen el, aki birtokában van olyan tárgyaknak és információknak, amelyek tovább bővíthetik az archívumot és voltaképpen a jelen tárlatot is. A kurátor ígérete szerint ugyanis az újabb anyagokat fokozatosan építi majd bele a kiállításba.
A cikk főoldali képe: Szirányi István: Önexpozíció, 1976. Forrás: Contempo Auctions
A cikk lejjebb folytatódik.