Gulyás Gábor lemondott a Műcsarnok igazgatói posztjáról, ezúttal végérvényesen. Nyilatkozata szerint nem politikai okokból kifolyólag távozik, de ez a kijelentés legfeljebb egy félmosolyra érdemes; nehéz elhinni ugyanis, hogy tavaly év végi – politikai motívumokkal indokolt – lemondása óta miért vesztették volna érvényüket az akkori érvei. Akárhogy is, a lemondás, annak visszavonása, majd most az újabb, de más okokból bekövetkezett lemondás után köznapi értelemben nehezen állítható, hogy Gulyás Gábor „következetessége példamutató” lenne, ahogy ezt a vele szolidaritást vállalók tavaly karácsonyi nyilatkozatukban még megfogalmazták. Ha azonban Gulyás műcsarnoki tevékenységére pillantunk vissza, akkor a politikai motívumok realitása és a művészet szabad terének illúziója közötti folyamatos kötéltánc, igazgatóságának visszatérő, és akár következetesnek tekinthető vezérmotívuma is lehet.
Gulyás lemondásával úgy tűnik, politikai és művészeti értelemben is lezárult egy korszak az intézmény történetében, és mérleget lehet készíteni, honnan hová jutott az elmúlt két és fél évben Magyarország évtizedek óta legfontosabb kortárs képzőművészeti kiállítóhelye. Gulyás Gábort Szőcs Géza kulturális államtitkár kérte fel, és nevezte ki a Műcsarnok élére. Bármennyire kínos volt is a pályázat, többek között két korábbi Műcsarnok-igazgatót megalázó érvénytelenítése, végül is a kinevezés jogszerűen zajlott – számon kérhető program híján azonban, még akkor is hiányzott a döntés szakmai legitimitása, ha sokan elismerték Gulyás Debrecenben végzett kultúrmenedzseri munkáját. Az új igazgató, közvetlenül mandátuma megkezdése után ezt a hiányt egy gyakorlatilag több ciklusra szóló programtervvel próbálta ellensúlyozni.
A program sarokpontjai szembetűnően illuzórikusak voltak. Aligha akad ugyanis ma Európában olyan intézmény, amelynek vezetője néhány éves időtávon belül reálisan ígérhetne Bacon, Beuys, Boltanski, Gerhard Richter, Bill Viola és Arman kiállítást. Ha pedig valaki Kelet-Közép-Európában ígér ilyen sorozatot, akkor vagy javíthatatlan álmodozó, vagy legfeljebb nyomatok, vázlatok, dokumentumok bemutatására gondolhat. Az eltelt két és fél évet áttekintve nem meglepő, hogy a fentiek közül egyetlen nagyobb léptékű nemzetközi projekt szervezése sem indult el, s komolyan értékelhető egyéni importkiállítás is csak egy akadt: a magyar kapcsolatokkal is rendelkező Bernar Venet tárlata. Annál furcsább viszont, hogy az első sajtótájékoztatón megemlített magyar művészek – Megyik, Bartusz, Deim, Hantai, Tolvaly, El Kazovszkij – közül nemhogy retrospektív tárlatot nem kapott egyik sem, de a legtöbb program még a tervezés első fázisáig sem jutott el. Ugyanígy tűnt el rövid időn belül az elsőre valóban izgalmasnak tűnő Trianon-tematikájú kiállítás, a nemzetközi galériahálózat, egy új, belvárosi kiállítóhely, vagy a Szépművészetivel közös jegyek ötlete is.
Fotó: mylittlehungary.net
A légből kapott program meghirdetése mögött egyrészt személyes motívumok húzódhattak. Gulyás számára ugyanis a Műcsarnok irányítása hatalmas feladatot jelentett, amelynek egyszerre határtalan önbizalommal és érthető bizonytalansággal vágott neki. A hatalmasra fújt program-léggömb e két tényező eredője, s nem mellesleg egy szélesebb művészértelmiség megnyerésének, elkötelezésének eszköze lehetett; az új igazgató biztos terepe és mércéje ugyanis nem a képzőművészeti szakma, hanem a filozófia és az irodalom volt. A másik motívum politikai-hatalmi jellegű: Gulyás a kezdet kezdetén politikai ígéreteket kaphatott, cserébe a hatalom számára tetszetős ígéreteket adott. A megbízónak tetszetős lehetett, hogy az új igazgató már első nyilatkozataiban is elődjével élesen szembehelyezkedve határozta meg önmagát, miközben nagyobb közönség elérése mellett új kánont és másfajta „nemzetközi becsatolást” vizionált. A kulcsszó a kortárs képzőművészet iránt egyáltalán nem érdeklődő politikusok számára a „más” volt – Gulyásban a budapesti filoszokkal szemben a nemzeti horizontú debreceni értelmiségit, a változások letéteményesét láthatták –, s ehhez adhatták saját ígéreteiket: több pénz lehetőségét, és viszonylagos nyugalmat a célok eléréséhez. Gulyás pedig a művészet bemutatásához szükséges szabad teret – öntudatlanul is Kádár-kori mintákat kódolva a rendszerbe – a politikai ígéretek láncolatával körbezárva próbálta megteremteni.
Saját mozgásterét elsősorban két, politikai töltetű kiállítással kísérelte meg kitágítani, 2011-ben „Sírba visztek” címmel a Bizottság együttes történetének, egykori kontextusának és mai utóéletének bemutatásával, 2012-ben pedig a Mi a magyar? kérdésre választ kereső csoportos tárlattal. Mindkettő érdekes kérdésfelvetés volt, mindkettő elsietett és átgondolatlan maradt. A folyamatos időzavar – amely az egész időszak talán egyik legfontosabb jellemzője – valószínűleg Gulyás mindent egy kézben összpontosító munkamódszeréből adódott; műcsarnoki igazgató időarányosan soha korábban ennyi kiállítást nem rendezett, mint ő. A két projekt esetében is saját személyét helyezte középpontba, a Bizottság-kiállításon elsősorban sokoldalú kurátorként, aki egyszerre lehetett többek között riporter, megrendelő, belsőépítészeti tervező, vagy éppen egy mű alkotója; a Mi a magyar?-ban pedig mint politikai etalon, amelytől jobbra vagy balra sorolódnak a művek és művészek. Az eltúlzott kurátori szerepektől politikai, szakmai és személyes legitimációt remélhetett. Avantgárdabb akart lenni az avantgárdnál, de a „Sírba visztek” ezzel sem törte át a játéktér korlátait – ahhoz a történeti szál túlságosan gyenge, a kortárs művek javarésze túlságosan erőtlen volt. Kortársabb akart lenni a kortársnál, de a Mi a magyar? a maga óvatos egyensúlyozgatásával inkább a nyolcvanas évek taktikáira emlékeztetett.
A mozgástér pedig nem tágult, hanem szűkült. A Mi a magyar? után kiderült, hogy a kultúrpolitikai koncepciók nélküli kultúrpolitikusok ígéretei fabatkát sem érnek, a szakmai előkészítés nélküli szakmai vállalások pedig betarthatatlanok. Nincs elegendő állami pénz, a válság utóhatásaként nem akadnak ebből a pozícióból elérhető szponzorok (a politikai szponzorpénzeket már korábban leosztották), a nemzetközi sztárok mégsem olyan könnyen megközelíthetők, s közben a kánon is egyre megfoghatatlanabbnak bizonyul. A politikai védelem pedig csak addig tart, amíg az ígéretek esetleg valósággá is válhatnának. Azonban Gulyás igazgatóságának első másfél évében – miközben nyilatkozataiban paradox módon az aktuálpolitika fogalomrendszerében mozogva próbált meg elhatárolódni a politikától – az ígéretek beváltásának lehetősége is lassan szertefoszlott. Ezzel ellentétes mozgásként – s az ígéretvákuumot kihasználva – viszont egyre erőteljesebben mutatkozott meg a konzervatív, nemzeti-retrográd művészetfelfogás képviselőinek lobbiereje. Gulyás hosszú ideig ellenállt ennek a nyomásnak, több kérdésben – iparművészeti kiállítások, Makovecz-tárlat – nyíltan szembement Fekete Györggyel, de túlbecsülte saját erejét; a Műcsarnok elvesztését már utolsó taktikai húzásával, Csáji Attila életmű kiállításának bejelentésével sem akadályozhatta meg.
„Mindannyian fontosnak tartjuk, hogy kultúránk nemzeti intézményeiben a magyar művészet esztétikai szempontból kiemelkedő alkotásai jelenjenek meg, és a különböző felfogások közötti dialógust hatalmi eszközökkel ne korlátozzák” – írták a már említett Szolidaritási Nyilatkozatban neves értelmiségiek. Gulyás ennyit valóban elért: a Műcsarnokban és az Ernst Múzeumban rendszeresen jelentek meg kiemelkedő alkotások, s ezt közvetlen hatalmi eszközökkel nem korlátozták. Bukta Imre kiállítása – amely inkább időlegesen lezárta az életművet, semmint tovább nyitotta volna –, Körösényi Tamás retrospektívje – amely valóban egyedül az időzavar miatt tévesztette el célját –, Szolnoki József, Kelemen Károly, Magyarósi Éva, vagy a kolozsvári művészek munkáinak bemutatója említhető többek között pozitív példaként, fontos művekkel – ha elvonatkoztatunk a kontextus dilemmáitól –, jókor, jó helyen. Hogy az elvonatkoztatás valójában lehetetlen, azt a Gulyás-korszak legmaradandóbb projektje, Németh Ilonának az Ernst Múzeumban bemutatott Dilemma című kiállítása mutatta meg, mert komoly tétet felvállalva tette kitapinthatóvá azt a bonyolult erkölcsi kérdésekkel teli mezőt, amely a tisztán politikai és tisztán művészi intenciók (virtuális) pólusai között húzódik. A dilemma az elmúlt időszakban számos magyar képzőművész számára alapvetően Gulyás Gábor személyéhez, és az általa képviselt, szintén a Kádár-korból ismerős (a hatalommal egyszerre szembemenő és ahhoz idomuló) „összekacsintó” stratégiákhoz kapcsolódott: az idők folyamán egyre több alkotónak jelentett feloldhatatlan problémát a részvétel és/vagy távolmaradás kérdése.
Németh Ilona a Dilemma című kiállítás terében. Fotó: Műcsarnok
A nemzetközi programban a csúcspontot a százéves Ernst Múzeum díszkiállítása jelenthette volna. A Tükör által homályosan kiemelkedő műveket tartalmazott ugyan, de átgondolt, pontosan megfogalmazott struktúra nélkül minden elemében helyettesíthetőnek, s így köznapinak tűnt. Gulyás mindennapi kiállításpolitikájában egyébként is főszerepet kaptak a nagy nevek: Aj Vej-vej, Marina Abramović, Fischli és Weiss, David Černý sok helyen megfordult anyagai az őket összefogó koncepció nélkül, a jelenkori kiállítások „konfekcióüzletéből” leakasztva érkeztek Pestre. Az alibi-kiállítások, az aktív külföldi jelenlét hiánya, és Gulyás Gábor többször is látványossá váló idegenkedése a személyes nemzetközi kapcsolatépítéstől oda vezetett, hogy a Műcsarnok az elmúlt időszakban kis túlzással kiiratkozott a kortárs képzőművészet nemzetközi áramlásából; eközben a meghirdetett Budapest Biennále ügye nem mozdult előre egy tapodtat sem.
A többi ehhez képest szinte csak leltár és statisztika. A pozitív oldalon: a koncepciótlanság ellenére Gulyás témafelvetéseivel, illetve erőteljesebb marketingeszközeivel érezhetően szélesebb közönséget tudott megszólítani, mint közvetlen elődei. Három év alatt háromszorosára kívánta növelni a látogatottságot – ez nyilván nem is sikerülhetett, hiszen valójában alig valamivel több mint másfél éve volt rá (utolsó nyolc hónapja ebből a szempontból már értelmezhetetlen). Használhatóbbá tette a Műcsarnok alagsori részét, ügyesen alakította ki a Mélycsarnokot, és az M0-projektterem is messze jobb hasznosításnak tűnik, mint amilyen a könyvesbolt volt. Felfrissítette a teremőri gárdát. A Műcsarnok a kiállításokhoz kapcsolódóan az elmúlt két és fél évben is innovatív programokat szervezett – elsősorban az irodalom területén –; működőképes maradt a múzeumpedagógia.
Ezzel szemben a negatív oldalon: Gulyás korábbi értékes munkatársakat nem akart és nem tudott megtartani. Részben saját hibájából elvesztette az Aviva-díjat és az előző időszak legfontosabb szponzorát, a Mastercardot; hasonlóan jelentős új támogatót nem talált. A Műcsarnok homlokzatát a tavaszi-nyári időszakban az egyre terebélyesedő terasz-büfé díszítése torzítja el. A Gulyás-időszak egésze alatt alig készültek műcsarnoki kiadványok – katalógusok és leporellók híján az elmúlt két és fél év dokumentálatlan maradt. Gulyás Gábor a Műcsarnok és a nyilvánosság viszonyát is saját kézben kívánta tartani, a kritikákra vagy sértetten vágott vissza, vagy eleve kerülte a vitákat. Többek között így nem született válasz a Magyar Narancs által feltárt gazdasági visszásságokra, illetve a Velencei Biennále körül felmerült problémákra sem.
Ha összegzésként mégis pozitívan tekintünk az elmúlt két és fél évre, elmondhatjuk, hogy Gulyás „kritikán belül”, a kortárs képzőművészet közegében tartotta a Műcsarnokot. Ha negatív oldaláról szemléljük mindezt, akkor kijelenthető, hogy ma már az elvárások sem lehetnek azonosak Petrányi Zsolt idejével: akkor a nemzetközi mércének lehetett megfelelni, Gulyás csupán a magyar mezőnyben maradt kritizálható. A Műcsarnok az elmúlt két és fél év során egyre erőteljesebben provincializálódott. Azonban a pozitív és negatív elemek súlyozásának most már csak a múlt jobb megértése szempontjából lehet jelentősége, hiszen a Műcsarnok lényegét tekintve nem az lesz, ami volt.
Bár a politikusok a lemondást követően nem nyilatkoztak az intézmény jövőjéről, mégis jelzésértékű, hogy korábbi műcsarnoki funkciói közül Gulyás Gábor néhányat mostantól miniszteri biztosként lát majd el. (Ahogy ezt régen mondták: érdemei elismerése mellett más fontos beosztásba helyezték.) Feladatai közé tartozik az általa alapított Flash Art további gondozása (mindent elmond a magyar helyzet ellentmondásosságáról és kivételességéről, hogy az állam egyszerre négy színes képzőművészeti havilapot finanszíroz…), a Velencei Biennále magyar részvételének szervezése, illetve a magyar kortárs képzőművészet nemzetközi pozícionálása és a Budapest Biennále struktúrájának kialakítása. A nemzetközi pozíciók erősítése talán a külföldi galériahálózat eddig elfektetett ötletének felelevenítésével indul majd, nyilván összhangban a többi, hasonló feladaton dolgozó miniszteri biztos és múzeumigazgató elképzeléseivel. Hiszen Baán László a MNG beolvasztását is a nemzetközi kontextus kialakításával indokolta, a Ludwig Múzeum igazgatójává kinevezett Fabényi Julia pályázatának pedig fontos gondolata, hogy a múzeum ezentúl „erőteljesebben fordulhat a nemzetközi színtér felé a kortárs magyar művészet integrálásának szándékával”. Koncepcióikat talán utólag sem egyeztetik majd – nem is szólva már az erre szakosodott, az állam által eddig támogatott ACAX iroda bevonásáról… Az egyeztetés lesz a fő feladat egy Budapest Biennále létrehozása esetén is, mivel a különböző funkciójú és nagyságú intézmények együttműködése nélkül egy ilyesfajta rendezvény elképzelhetetlen. Végigtekintve az elmúlt éveken csak az adhat okot aggodalomra, hogy Gulyás Gábor éppen e két területen – nemzetközi kapcsolatok építése, illetve intézmények közötti egyeztetés – bizonyult a leggyengébbnek.
Nyitókép: A Műcsarnok homlokzata Bukta Imre „Másik Magyarország” című kiállításának idején, 2012-13-ban. Forrás: muzgo.blog.hu
A cikk lejjebb folytatódik.