A halhatatlan német mester, id. Lucas Cranach fő művei közé sorolt, Ádámot és Évát ábrázoló festménypár 1971 óta a pasadenai Norton Simon Museum egyik fő büszkesége. A neves amerikai műgyűjtő, akinek nevét később a múzeum felvette, ekkor vásárolta meg a képeket – mai mértékkel mérve potom összegért, 800 ezer dollárért – az orosz származású George Stroganoff-Scherbatofftól. Ezzel átmeneti nyugvópontra jutott a remekművek meglehetősen viharos XX. századi története.
A század elején a művek még Oroszországban voltak, a Stroganoff-család birtokában. Az 1917-es bolsevik hatalomátvételt követően a családi gyűjteményt, benne a két Cranach-művel, államosították és a szovjet hatóságok azt részben külföldön értékesítették. Így kerültek Cranach munkái 1931-ben az ismert zsidó származású holland műkereskedő, Jacques Goudstikker birtokába.
Hollandia náci megszállása Goudstikker sorsát is megpecsételte; kincseire a németek rátették a kezüket, ő maga az ország elhagyására kényszerült. A két Cranach-munkára a Harmadik Birodalom egyik legmagasabb rangú vezetője, Hermann Göring vetett szemet. A háború után a szövetséges hatalmak a képeket visszajuttatták Hollandiába, a holland kormány pedig, egy deal keretében, aminek részeként Stroganoff lemondott egy valaha ugyancsak általa birtokolt Rembrandtról, 1966-ban mindössze 60 ezer guldenért átengedte neki a két Cranach tulajdonjogát.
Goudstikker özvegye a háború után nem tett lépéseket a képek visszaperlésére, abból kiindulva, hogy, figyelemmel a holland kormánynak ezen ügyekben tanúsított „közismerten kőszívű” álláspontjára, nem számíthat korrekt eljárásra. Ezért örökösei eleve nehéz helyzetben vágtak bele tíz évvel ezelőtt a pereskedésbe. Beadványukban nemcsak saját igényüket jelezték a képekre, de kétségbe vonták azt is, hogy azokat a szovjet állam Stroganofftól vette el; szerintük a művek az állami kisajátítás előtt egy kijevi templomban voltak.
id. Lucas Cranach: Ádám és Éva, 1530 körül, olaj, fa, à 190,5 x 69,9 cm, © Norton Simon Art Foundation
Ebben a bonyolult ügyben tehát – ha Stroganoffék állítása fedi a valóságot – a képeket kétszer is jogellenesen vették el tulajdonosaiktól, s időrendben az első áldozat Stroganoff volt. A bíróság azonban ezt nem is tette mérlegelés tárgyává, hanem – jó évtizednyi huzavona után – azzal utasította el a Goudstikker-örökösök keresetét, hogy lekésték a restitúciós igények benyújtására a holland jog által előírt 1951-es határidőt. Így, az ítélet szerint, a műveket visszakapó holland kormány „azt kezdhetett velük, amit akart”. Ezért nem kifogásolható az az üzlete sem, amit Stroganoffal kötött.
A sajtó és a megfigyelők némi meglepetéssel, a műkereskedő örökösei érthető csalódással vették tudomásul az ítéletet, s jelezték, hogy azt megtámadják. Álláspontjuk szerint a bíróság tévesen értelmezte az elévülési időre vonatkozó holland jogszabályokat és bírálták a Norton Simon Museumot is, amiért az nem volt hajlandó peren kívüli megegyezésre, s következetesen elutasította, hogy az ügyet erkölcsi kérdésként is kezelje a témában született több nemzetközi nyilatkozat és az Amerikai Múzeumigazgatók Egyesülete (AAMD) 1998-ban jóváhagyott irányelveinek szellemében. A megfigyelők azért fogadták meglepetéssel az ítéletet, mert az utóbbi években – többek között éppen az említett dokumentumoknak köszönhetően – a hasonló perek többnyire az egykori tulajdonosok örököseinek javára szóló ítélettel zárultak. A döntés egyelőre nem jogerős és a fellebbezések után akár újabb évek is eltelhetnek, mire a végső szó kimondatik. Ádám és Éva legalább addig Pasadénában marad.
A cikk lejjebb folytatódik.