Frank Lloyd Wright egyik leghíresebb épülete egyszerre áldás és átok a New York-i Guggenheim Múzeumnak. A maga korát messze megelőző extravagáns építmény ma is százezerszámra vonzza a látogatókat, ugyanakkor kurátor legyen a talpán, aki belső terét úgy tudja bejátszani, hogy a látogatóhoz előbb jut el a kiállítás üzenete, mint ahogy belefárad a spirálvonalban egyre magasabbra törő „sétálóút” megpróbáltatásaiba. Olasz futurizmus 1909-1944 – újra teremteni a világot címmel a kurátoroknak most sikerült olyan tárlatot hozni a múzeumba, melynek tartalma összhangban áll a kiállítóhely formavilágával. Ez kétségkívül komoly érdemük, mint ahogyan az is, hogy Amerikában első ízben adnak átfogó képet a második világháború előtti évtizedek eme fontos és ellentmondásos művészeti irányzatáról és számos olyan műtárgyat sikerült „átcsábítaniuk” a tengerentúlra, melyek korábban sosem hagyták még el Olaszországot. Ezzel együtt végül ez a tárlat is bizonyos fokig áldozatul esik az épületnek; nem tudni, hogy a teljes rotunda megtöltésének kényszere vagy az enciklopédikus jellegű tárlat kurátorainak túl sokat markolni akarása-e az oka, de a látogató, hacsak nem a futurizmus mindenre elszánt és felkészült híve, idővel menthetetlenül elvész a részletekben.
Részlet a kiállításról, fotó: Kris McKay © SRGF
A valóban nagyszabású tárlat 350 műtárgyat vonultat fel, melyek kiválasztásával egyúttal demonstrálja az irányzat összművészeti jellegét: a festészet és a szobrászat mellett az építészet, a design és a kerámia éppúgy hangsúlyos helyet kap, mint a fotó, a film, a divat vagy akár a zene és a költészet. A tárlat legrégebbi darabja 1909-ben készült, a legkésőbbi pedig 1944-ben; ez a két évszám fontos dátum a futurizmus atyjának tekintett Filippo Tommaso Marinetti életében is. 1909-ben írta meg és adta közre az irányzat programját meghirdető Futurista kiáltványt, 1944 pedig az időközben önmagát Mussolini pártjában politikusként is kipróbáló író halálának éve. Ezzel lényegében egyidőben ért véget a futurizmus korszaka is Itáliában.
Részlet a kiállításról, fotó: Kris McKay © SRGF
A tárlat gazdag dokumentációs anyagában Marinetti többi programadó írásművének példányai is szerepelnek, melyek nemcsak a művészetet, hanem az élet szinte minden területét górcső alá veszik, példának okáért még az étkezést is. A legfontosabb e munkák közül kétségkívül az 1924-ben született Futurizmus és fasizmus volt, ami a fasiszta ideológia és a futurista művészet elveinek hasonlóságát volt hivatott igazolni.
A látogatót Umberto Boccioni híres és bonyolult című szobra, A térbeli folytonosság egyesített formái fogadja, ami maga a bronzba öntött dinamizmus. A végszót pedig, öt emelettel feljebb, Benedetta Cappa Marinetti, a Futurista kiáltvány szerzőjének felesége adja, aki öt monumentális festményen mutatja be a kommunikáció szinte kozmikussá bővített dimenzióit. A képek a palermói posta számára készültek, annak egyik tanácstermét díszítik és azt eddig még sohasem hagyták el. A szerző személye nemcsak a Marinettihez kötödő családi szál miatt érdekes, hanem azért is, mert az avantgard művészet legtöbb irányzatával szemben a futurista művészek között alig volt nő. Boccioni és Benedetta között pedig felvonul minden, aminek köze volt a futurizmushoz. Hallhatjuk Luigi Russolo „zajzenéjét”, láthatjuk Giacomo Balla, Carlo Carrà és Gino Severini formákban és színekben tobzodó ritmikus lüktetésű korai festményeit, a futuristák gépek iránti csodálatát megjelenítő gépkocsikat, az autókat a 30-as években „kult-objekt” státuszukban felváltó repülőgépeket, s a gépeken szállók perspektívájából bemutatott „térkép-tájakat”. „Lazításnak” ott van Fortunato Depero Campari-reklámja, a futurista teáskészletek és kötött pulóverek, apró játékok és csecsebecsék – a kevesebb talán több lett volna.
Umberto Boccioni: A térbeli folytonosság egyesített formái (Forme uniche della continuità nello spazio), 1913 (1949-es öntés), bronz, 121.3 x 88.9 x 40 cm – The Metropolitan Museum of Art, New York, Lydia Winston Malbin hagyatéka, 1989 © The Metropolitan Museum of Art. Kép forrás: Art Resource, New York
Több kellett volna viszont abból, ami a legnehezebb témát, nevezetesen a futurizmus és a fasizmus kapcsolatát járja körül. Persze, kényes téma ez, mely mindmáig befolyásolja az irányzat elfogadottságát és népszerűségét, és a múzeumok kiállítási programjaiért felelősöket éppúgy nemegyszer állítja dilemma elé, mint a műkereskedelmet. Nem arról van szó, hogy a Guggenheim kiállítása elhallgatja ezt a kapcsolatot, ám sokszor adós marad a miértre adott válaszokkal, a hatások és kölcsönhatások bemutatásával, az egyes művészek eltérő hozzáállásának érzékeltetésével.
Jó és erős ugyanakkor a művészettörténeti kontextusba helyezés: a néző számára gyorsan nyilvánvalóvá válik a futurizmus úttörő szerepe a ma előszeretettel alkalmazott „P-betűs technikák” – performansz, (át)politizálás, provokáció – bevetésében, a társművészetek – a zene, a színház, a tánc – bevonásában, a befogadók aktív közreműködésének elvárásában, adott esetben kiprovokálásában. Ugyancsak jól sikerült a futurizmus szerepének – ha úgy tetszik, érdemeinek – bemutatása a „magas” és a hétköznapi kultúra közötti hídverésben.
Tullio Crali: Mielőtt az ejtőernyő kinyílik (Prima che si apra il paracadute), 1939, olaj, falemez, 141 x 151 cm
Casa Cavazzini, Museo d’Arte Moderna e Contemporanea, Udine, Olaszország, fotó: Claudio Marcon
A már a nagy New York-i tavaszi művészeti vásárok előtt megnyílt és egészen szeptember 1-ig nyitva tartó tárlat nem remélt előzetes reklámot kapott a Sotheby’s tavaly novemberi impresszionista és modern árverésén, ahol az egyik legjelentősebb futurista festőművész, Giacomo Balla 1913-as kubofuturista Autóversenye 11,47 millió dollárral a művész eddigi legjobb árát érte el – igaz, elmaradva a mű 12-18 milliós becsértékétől. (A futurista munkáért eddig adott legmagasabb összeg ennél egyébként jóval több; Gino Severini Táncoló című festményéért egy 2008-as londoni árverésen 15 millió fontot – dollárban 29,6 milliót – fizettek.) A hullámzó és a becsértékektől mindkét irányban gyakran és jelentősen eltérő árak azt mutatják, hogy a futurista alkotások árai még napjainkra is kevésbé „álltak be”, mint ahogy azt a modern művészet más, hasonló korú irányzatainak esetében tapasztaljuk.
Ivo Pannaggi: Gyorsuló vonat (Treno in corsa), 1922, olaj, vászon, 100 x 120 cm,
Fondazione Carima–Museo Palazzo Ricci, Macerata, Olaszország, fotó: a Fondazione Cassa di risparmio
della Provincia di Macerata jóvoltából