A Magyar Nemzeti Galéria, a magyar művészet meghatározó alakjait feldolgozó sorozatában a modern magyar művészet és az avantgárd egyik legjelentősebb alakjának munkásságát idézi fel. A Bálint Endre életműkiállítás (A nyolcadik templom) a május közepéig látható. S meglehet, nem is lesz újra ilyen átfogó kiállítás Bálint művészetéből. A kiállítás kurátorával és az erre az alkalomra megjelent monográfia szerzőjével, Kolozsváry Mariannával való beszélgetésből kiderül, miért.
Szentendre nyolcadik temploma, 1969
Képek: Magyar Nemzeti Galéria
artPortal: Önt szoros, személyes ismeretség fűzte a művészhez. Nehezítette vagy könnyítette a munkáját? (Werkfilm a kiállítás készítéséről itt!)
Kolozsváry Marianna (K.M.): A megnyitón ezt kicsit tréfásán úgy fogalmaztam meg, hogy ez nemcsak Bálint Endre életműkiállítása ez, hanem valamiképp az enyém is. Lassan egy évtizede készülök rá, szerencsémre most megadatott, hogy meg is csináljam. Azt a Bálint Endrét szerettem volna megmutatni, akit csak én ismerek, művészetét, ahogyan csak én látom. Végiglátogattam a magángyűjteményeket, tanulmányoztam a múzemokban fellelhető összes anyagot, a fejemben rég ott élt ez a Bálint kép. Nagyon örülök, hogy még kollegáktól is kapok pozitív visszajelzést. Ráadásul meggyőződésem, hogy mindezt, ilyen mélységben, lehet, hogy utoljára látjuk így egyben. Az akkori nagy gyűjtemények kezdenek szétesni, a gyűjtők megöregedtek vagy már elmentek, de én most még ismerem őket, illetve a gyerekeiket, örököseiket. Sok olyan kép látható itt, amit erre az alkalomra felkutattunk. Párizsból is kértük kölcsön, ottani gyűjtőitől, barátaitól, ismerőseitől, ezeket a műveket itthon még nem lehetett látni. Apám (Kolozsváry Ernő – a szerk.) barátja, és egyben az egyik legnagyobb gyűjtője is volt Bálint Endrének, ez kétségtelenül nagy előny, hiszen tudom, melyik művet merrefelé kell keresni. Az öcsémmel együtt, aki sokat segített a könyvírásnál, azt szoktuk mondani, hogy előbb láttuk a kiságyunkból Bálint Endre “álomábráit”, festményeit, mint a tévémacit. Személyesen is gyakran találkoztam Bálint Endrével, apám sokszor vitt magával. Ez egy olyan kapocs, ami sok mindenben segített, amellett hogy rengeteget adott nekem, hogy ezek között a művek közt nőttem fel. Nem kellett múzeumba mennem, hogy Bálint Endre képeket lássak, éppen ezért nem kiállításban gondolkodtam a tárlat megrendezésekor, hanem látványban. Hiszen otthon is azt láttam, hogy a népművészeti tárgyak, képek, bútorok egységet képeznek. Kiállítottuk például a Leláncolt angyal című objektet, a régi fotókon lehet látni, Bálint a kiállításokon mindig beletűzött a szobor láncába egy piros rózsát. Most is ott a rózsa, én tűztem bele.
Van valami teatralitás is a kiállítás látványvilágában.
K.M.: Nem véletlen. Akik segítettek nekem ebben a munkában Zöldi Z. Gergely, díszlet- és jelmeztervező, illetve Varga Csaba, ők hozzám hasonlóan szintén látványban gondolkodnak. De a látványelemek nem öncélúak, csak segítik a mondanivalót. Az analógiák – Chagall, Picasso, Braque vagy Max Ernst képei, vagy a magyar művészek közül Vajda Lajos és Czóbel Béla alkotásai – azt hivatottak megmutatni, milyen hatások érték Bálint Endrét, miként alakult ki a saját stílusa. A beálló falakra kasírozott hatalmas Bálint fotók segítik az eligazodást, mutatják milyen életkori korszakában járunk. Legjobban annak örülök, hogy sikerült a külföldi analógiákat elhozni, mert amikor régen emlegettem, hogy ezt a kiállítást így szeretném megrendezni, mindig leintettek, ilyen költséges dologra ne is gondoljak. Most mégis itt vannak, mert a Magyar Nemzeti Galéria vezetése támogatta elképzeléseimet, s az intézmény presztízse is segített, lehetővé téve, hogy ez az elképzelés is megvalósuljon. Az meg már a szerencse kategóriát súrolja, hogy a barcelonai Katalán Nemzeti Múzeum kölcsönzött nekünk egy XII. századi festett középkori gerendát. A világban nem is szokás ilyen műtárgyat ide-oda szállítani, ők sem tették eddig soha. Bálint Endre egy levelében leírta, hogy amikor ebben a katalán múzeumban járt, megrendítette a középkori mesterek hite és mesterségbeli tudása. Úgy fogalmazott, három napon át imádkozni járt vissza a gerenda elé. Megírtam mindezt a katalán múzeum vezetőinek, mellékelve azokat a Bálint képeket, melyeket ez a gerenda ihletett. Ez meghatotta őket, s visszaírták, ha valakire így hat a művészetük, akkor az megérdemli, hogy az életműkiállítására kölcsönadják . A műtárgyat kísérő muzeológus, amikor a gerenda bekerült a helyére a kiállításba, igazat adott, azt mondta, igen, ennek itt a helye. Végig is fotózta az összes termet.
Ifjú szívekben élek, 1969
Itt már jártam valaha, 1960.
Mennyire ismerik Bálint Endrét a világban? Csaknem hat évet töltött Párizsban, ebből az következhet, hogy eléggé.
K.M.: Ismerik. Leginkább úgy, mint a Jeruzsálemi Biblia illusztrátorát. Most azon dolgozunk, hogy még jobban megismerjék, a kiállítást kísérő könyv, monográfia megjelent angolul is.
A kiállítás egyik felefedézésértékű tanulsága, hogy mennyire friss és aktuűlis ez az életmű. Valamint azok problémák is, amelyek Bálint pályáján felmerülnek. Külföldre menni vagy maradni itthon, magányos művészként vagy művészcsoportban működni, hogyan kell viszonyulni a politikához, kívülállónak maradni vagy körön belülre keveredni. Ezek a mai művészetben is eleven kérdések.
K.M.: Ez valóban érdekes. Bálintnak azért kellett 1957-ben Párizsba mennie, mert tartott az 1956 utáni felelősségre vonástól: a forradalom idején alakult Művészeti Dolgozók Szabad Szervezetében, a festő szakosztály forradalmi bizottságának elnöke volt. De részben magánéleti gondok miatt is emigrált. Családja nem követhette, egyedül volt, kínozta a honvágy, a francia művészeti életbe nem tudott beilleszkedni. Ennek nemcsak a nyelvtudás hiánya volt az oka, hanem az is, hogy nem akart a műkereskedelem követelményeinek megfelelni. Barátjával, Vasarely-vel ellentétben nem volt képes azt festeni amit elvártak tőle. Azt mondta, ő Bálint Endrét szeretné magában felfedezni, és a saját álmait és gyerekkori emlékeit tudja csak festeni.
Ha már a műkereskedelmet említette, Bálint másik barátja Hantai Simon jelen pillanatban a legdrágábban eladott magyar festő, de már életében sikeresnek számított. Tehát többeknek is sikerült a műkereskedelmi áttörés.
K.M.: Hantaival jó barátságban volt, de ő is azt tanácsolta neki egy levelében, hogy “ne kövesd az én példámat, én azt festem amit a műkereskedő elvár tőlem, de te a saját utadat járd, és aszerint dolgozzál”. Bálint Párizsban nem éhezett, rendezett körülmények közt élt, dr. Czitrom Pálnál, barátjánál lakott, gyakorlatilag családtagnak tekintették, ebéddel, vacsorával várták, de a kiállításai kereskedelmileg nem voltak sikeresek.
Honvágy, 1959
A párizsi szobát azért rekonstruálták, hogy jobban érzékeljük ezeknek az éveknek a hangulatát?
K.M.: Nem véletlenül hívta úgy Bálint ezt a helyet, hogy “koporsó alakú szobám”. Ez sok mindent meghatároz, például a képek méretét is, hiszen egy ekkora szobában nem lehetett hatalmas műveket festeni. A bezártságot is érzékeltetni akartam és a mandzárdtető miatt valóban ezt a koporsó jelleget. S megmutatni, hogy Bálint nemcsak képletesen, hanem a valóságban is egyfajta álomvilágba zárkózott, s manzárdszobáját tárgyakkal zsúfolta tele, képekkel, otthonról származó szőttesekkel, barátai, Vajda Lajos és Ország Lili fotójával. A honvágy és a depresszió rettenetesen kínozta. Amikor a Jeruzsálemi Bibliát illusztrálta, gyakorlatilag nyolc hónapig be volt zárva ebbe a szobába. Ennyi idő alatt kellett elkészítenie 45 egész oldalas színes lapot és 1250 arany-fekete, szövegközti illusztrációt. Megfeszített tempójú munka volt. Másrészt Bálint sosem tanult meg franciául, saját bevallása szerint 79 szót tudott, szótári alakjukban, ragozás nélkül. Megismerkedett André Bretonnal és másokkal is, de önállóan nem tudott velük kapcsolatot tartani, barátai segítettek neki tormácsolni. De más módon is próbálták támogatni, Vasarely például saját gazdag vevőit hívta el Bálint egyik kiállítására, de őket egyátalán nem érdekelte ez a világ, hátat fordítva Bálint képeinek, arról beszélgettek, ki milyen kocsit vagy villát vett. Bálint számára – le is írja – ez felkavaró élmény volt, hazajövetelének egyik oka.
Az interjú II. része hamarosan az artPortalon!