Az idei év minden bizonnyal legfontosabb modern magyar képzőművészeti kiállítása nyílt meg október 14-én a párizsi Musée d’Orsay-ban. Érthető a nagy itthoni sajtóvisszhang, hisz a képzőművészetünk nemzetközi újrapozícionálására irányuló törekvések eddigi legfontosabb eredményéről van szó.
A beszámolók eddig zömmel a tárlat jelentőségével, létrejöttének körülményeivel foglalkoztak; kevesebb szó esett még a bemutatott anyagról, amit sajnos a magyar művészetkedvelők töredéke láthat csak élőben; újabb csoda lenne, ha sikerülne azt Budapestre is elhozni. A kiállítás létrejöttének előzményeiről itt csak annyit, hogy szerencsésnek bizonyult az a stratégia, ami – kisebb magaslatok megmászásával (Bécs, Róma) készült a nagy csúcs (Párizs) meghódítására, amihez az előbbiek már fontos tapasztalatként és egyben referenciaként szolgáltak; – azonos alapról építkezve, mindenekelőtt a Nyolcak munkásságából kiindulva minden potenciális partnernek testreszabott, a helyi kapcsolódási pontokat figyelembe vevő anyagot kínált. Nagy energiákat fordítva a személyes kapcsolatok építésére a nemzetközi elithez tartozó múzeumok vezetőivel.
Nem látszik abban kivetnivaló, hogy a magyar festészetet Bartók Béla széles vállán vittük be az Orsay-ba. Ez még akkor sem volna bűn, ha Bartókra csak a trójai faló szerepét osztották volna, ám, mint ahogy az Barki Gergelynek az artPortal-on megjelent interjújából is kiderül, a képzőművészek – előbb a Nyolcak, később az aktivisták – és Bartók között intenzív, egymást inspiráló kapcsolat volt, aminek számos dokumentumát a tárlat fel is vonultatja.
Fotó: Varga Csaba
A múzeum kiállítótermeinek adottságai nem feltétlenül kedvezőek; az alapterület nagy, de a termek elnyújtott téglalap alakúak, s a teret tovább szűkítik a hosszában elhelyezett „zenehallgató szigetek”, ahol filmfelvételről is lehet gyönyörködni Bartók zongorajátékában. Emiatt a túl nagy képek körül elfogyna a levegő; szerencsére ezek nem gyakoriak a kiállított művészek munkásságában, talán csak Kernstok Lovasok a vízparton-ja hiányzik ezen okból. Választani így is bőven volt miből, főleg úgy, hogy a magyar közgyűjtemények – elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria – mellett ezúttal jobban lehetett számítani a magángyűjtők együttműködésére; aki az Orsay-ba nem adja kölcsön a képét, az valószínűleg sehova sem. Sajnos, ebbe a kategóriába tartozik Bartók Péter is, akitől most sem sikerült megszerezni a zeneszerző legismertebb, Berény Róbert által festett portréját.
A két magyar kurátor, Barki Gergely és Rockenbauer Zoltán talán legfőbb érdeme, hogy nem ijedtek meg a kivételes lehetőségtől, nem egy „best of” jellegű tárlattal igyekeztek bizonyítani a magyar piktúra nagyszerűségét, hanem következetesen végigvittek egy koncepciót, melynek illusztrálásába a közismert csúcskategóriás művek mellett eddig rejtőzködő, sokszor kultúrtörténeti érdekességeket hordozó alkotások is belefértek. Volt bátorságuk például kihagyni Bortnyik Ádám-Éva párját (a két kép Rómából egy leideni kiállításra utazott tovább), itt van viszont Perlrott-Csaba Vilmos 1907-es Festőiskolája, ami Matisse iskolájában készült, és az ott folyt munka egyetlen képi dokumentuma – a kép egyéként évekig a Külügyminisztérium raktárában porosodott.
Vilmos Perlrott-Csaba (1880-1955) Festőiskola, 1907, 66×80 cm
Foto: Mester Tibor /DR
A „best of” megközelítés amúgy is veszélyes lett volna, hiszen a francia szem nem feltétlenül ugyanazt díjazza, amit a magyar; előbbi látásmódjának érvényesülését Claire Bernardi, a tárlat francia kurátora biztosította, aki például a magyaroknál kevesebb lelkesedést mutatott a Nyolcak munkásságában fontos csendéletek iránt. Talán a kiállítást népszerűsítő plakátra és a katalógus címoldalára sem Mattis Teutsch egyébként nagyon kvalitásos, 1917 körül festett Tájképét tették volna a magyar kurátorok a tárlat egészét reprezentáló alkotásként, ha rajtuk múlik.
Jó a felütés, a Márffy, Berény, Tihanyi, Pór, Nemes Lampérth, Ziffer és Perlrott-Csaba önarcképeivel indító első terem; az alkotók mintegy köszöntik az őket még kevésbé ismerő francia látogatókat, és egy-egy jellegzetes alkotásukkal ki is jelölik azt az utat, amit a néző később bejár. Már itt is, mint a későbbiekben többször, a magyar munkák mellett analógiaként megjelenik egy-egy rangos francia alkotás is, itt például Berény önarcképével párban Paul Gauguin jó évtizeddel korábban festett önportréja. A további termek kronológikus sorrendben, egyben tematikus bontásban mutatják be, hogyan indult a magyar kultúra útja Párizsból a modernitás felé, mit hoztak haza poggyászukban a magyarok a művészetek akkori fővárosából, hogyan jelentkezett munkásságukban – legyen szó akár Bartókról, akár a képzőművészekről – a népművészet hatása, s hogyan ötvöződött az az európai értékekkel. Igazi csemegéket tartalmaz a magyar Vadaknak szentelt terem; itt látható többek között az egyik „legfauve-osabb” magyar festmény, Czóbel Béla chicagói magángyűjteményben őrzött szalmakalapos férfiportréja, mely idehaza évtizedek óta nem szerepelt; Rippl-Rónainak az a munkája, amit Guy Cogeval, a Musée d’Orsay elnöke a közelmúltban a Virág Judit Galériától vásárolt meg a múzeumnak, továbbá Czóbel és Ziffer egy-egy olyan alkotása, melyek hátoldalán, az ott lévő festményeket csak a közelmúltban tárták fel és még sehol sem mutatták be. (Czóbelnél egy kabaréjelenetről, Ziffernél egy Tihanyi Lajos portréról van szó.)
Guy Cogeval a megnyitón. Fotó: Varga Csaba
A leghangsúlyosabb a bartóki zene és a Nyolcak kapcsolatát bemutató fejezet; különösen Berény munkásságából kap a látogató gazdag keresztmetszetet. Ha Bartók-portréja nem is lehet itt, szerepel egy másik híres zeneszerzőről, Weiner Leóról, valamint a Nyugat főszerkesztőjéről, Ignotusról festett arcképe, utóbbi apropóul is szolgál a kor progresszív irodalmi törekvéseinek felvillantásához. Az utolsó fejezet Bartók és az aktivisták címet viseli, többek között Réth Alfréd és Bortnyik Sándor fontos munkáival. Itt csendül fel egy részlet Bartók későbbi, Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című korszakos jelentőségű munkájából, vélhetően már átvezetésként egy tervezett újabb kiállításhoz.
A múzeum és a kiállítás összművészeti ambícióira is figyelemmel talán érdemes lett volna bemutatni néhányat a tárgyalt másfél évtized alatt született plasztikákból is, még ha jelentőségük csak ritkán is volt mérhető a festményekéhez.
A képzőművészeti törekvéseknek a zene mellett az irodalommal való kontextusban történő bemutatása tartalmilag már önmagában is igen „sűrűvé” teszi az anyagot, a kurátorok mégsem mondhattak le arról, hogy, ha csak jelzésszerűen is, de felvillantsanak valamit a történelmi háttérből, hiszen a tárlat által átfogott másfél évtizedben zajlott az első világháború, született meg a trianoni szerződés, kiáltották ki a magyar tanácsköztársaságot és így tovább. Mindezekről éppen Franciországban nem lehetett nem szólni. A „jelzések” zömmel térképek, dokumentumok, de van közöttük egy fontos műalkotás, Berény Róbert Fegyverbe című ismert plakátja is – teljes joggal.
Sajnos a katalógus, amit a Musée d’Orsay a Hazan kiadóval közösen jelentetett meg, nem teljesen azonos színvonalú a tárlattal. Tartalmával nincs gond – szövegének nagy része a kurátorok tollából származik –, dizájnja és papírminősége azonban nem mondható ideálisnak. Ezzel együtt minden bizonnyal be tudja tudni tölteni „kapunyitó” szerepét a további tervezett kiállítások, így egy nagyszabású amerikai tárlat előkészítésében.
Érdemes megemlíteni még, hogy az Orsay január 5-ig látogatható tárlatával párhuzamosan egy neves párizsi magángalériában is magyar anyag szerepel, és ez a tárlat is magyar-francia együttműködéssel jött létre: a Galerie Alain Le Gaillard az ugyancsak párizsi Galerie Le Minotaure és a budapesti MissionArt Galéria közreműködésével Mattis Teutsch János munkáit mutatja be.
A cikk lejjebb folytatódik.