Oda-vissza a Hatvan-Budapest útvonalon, a két állomás: 1976 és 2017. Mit jelent ma egy egykori hatvani kiállítás, amely a konceptuális fotó, a képzőművészek fotóhasználatának fontos

Fekete-fehér mágia a hetvenes évekből. Expozíció, Vintage Galéria

Oda-vissza a Hatvan-Budapest útvonalon, a két állomás: 1976 és 2017. Mit jelent ma egy egykori hatvani kiállítás, amely a konceptuális fotó, a képzőművészek fotóhasználatának fontos dokumentuma volt?

2017-02-06

EXPOZÍCIÓ – FOTÓ/MŰVÉSZET 1976/2017
Vintage Galéria, Budapest, február 24-ig

Ha a hetvenes évek neoavantgárd művészetére gondolok, elsőre mindig fekete-fehér fotók jutnak az eszembe. Fekete-fehér képek örökítették meg a különböző művészeti akciókat és kísérleteket, kiállításokat és megnyitókat, de fekete-fehérnek tűnik a művészet is. Amíg például a hatvanas évek még viszonylag színpompás – Csernus és Lakner, a zuglóiak festményei, Konkoly objektjei –, a nyolcvanas évek újfestészete meg valóságos színrobbanás, addig a hetvenes, számomra egyértelműen fekete-fehér évtized. A konceptuális művészet elterjedését követően a fotóhasználat ugyanis egyre gyakoribb volt a művészek körében. A fénykép olcsó, könnyen és gyorsan reprodukálható, igazi alternatív médium volt, így az évtized során nemigen akadt olyan művész, aki ne kísérletezett volna vele rövidebb-hosszabb ideig.

Fotók: Vintage Galéria

A fekete-fehér korszak kimondottan a konceptuális fotóra koncentráló első és legnagyobb szabású eseménye az 1976-os Expozíció – fotó/művészet című kiállítás volt a Hatvani Lajos Múzeumban. Beke László és Maurer Dóra szervezésében jött létre és igen nagyszabásúra sikeredett: 52 művész hozzávetőleg 138 munkája szerepelt. A többségükben a neoavantgárd fővonalához köthető fiatal képzőművészek mellett szerepeltek művek a konceptuális fotográfiával összefüggésbe hozható professzionális fotóművészektől és régebbi avantgárd művészektől is. Az eseményhez, egész pontosan a kiállítás megnyitójához köthető Hajas Tibornak egy ismert akciója, az ún. pre-performansz, amelynek során a lekötött szemű művész egy zsinóron himbálózó fényképezőgép időzített vakuvillanásait igyekezett lefotózni. Ennek az akciónak az előzménye és egyúttal a katalógus borítóképe volt Maurer Dórának a Moszkva téren készült híres vakuzós fotója, amin Hajas Tibor vakuvillantását fényképezte le.

A fotó és a képzőművészet határterületén elhelyezkedő avantgárd irányzatok – Beke László megfogalmazása – legfontosabb seregszemléje volt tehát a hatvani, aminek a Vintage Galériában látható EXPOZÍCIÓ című tárlat nagyon fontos szintézise, igazi művészettörténeti jelentőségű esemény. Ráadásul komoly művészettörténeti kutatásra – Barkóczi Flóra diplomamunkájára – támaszkodik, aminek rövidített szövege a galéria által kiadott kétnyelvű katalógusban olvasható.

 

E szerint az EXPOZÍCIÓ nem törekszik az egykori kiállítás teljes körű rekonstrukciójára, ehelyett: „a konceptuális fotóhasználatban a hetvenes évek közepén megjelenő tendenciáknak, az irányzat legkiforrottabb időszakának átfogó bemutatását célozza meg.” A tárlat a galéria termeiben két részre bomlik. Az elsőben az akkor fiatal művészek, hátul a régebbi generáció: Bálint Endre, Kassák Lajos, Moholy-Nagy és mások. A két egység között könnyen érzékelhető a különbség: előbbiek többségükben a Maurer Dóráéhoz hasonló kísérletek, utóbbiak fotogrammok, montázsok és kollázsok. A nagyobbik teremben látható még egy válogatás a hatvani tárlat dokumentációs anyagából. Helyet kapott néhány kimondottan ismert és jelentős alkotás úgy, mint Maurer Dóra Eltolhatás című objektje, Szirányi István Ön-expozíció vagy Halász Károly Privát adás című sorozatainak egy-egy darabja, illetve Major Jánosnak egy eddig kevésbé ismert műve, a Kariatida című fotó. Nem került viszont ide Méhes László 1976-os akrilfestménye, amely a hatvani bemutató egyetlen nem fotó-alapú műve volt.

Kiállítási enteriőr Baranyai András, Szirányi István, Méhes László, Haris László, Tóth Endre, Veres Júlia műveivel. 

Azon lehetne persze vitatkozni, hogy egy ilyen jelentőségű esemény miért nem valamelyik nagyobb múzeumban kapott helyet, ahol a fellelhető és beazonosított munkák mindegyike bemutatásra kerülhetett volna. Én azonban úgy gondolom, a tárlat így is eléri a kitűzött célját: megidézi és feldolgozza a hatvani tárlatot, és jól érzékelteti, miért kell különböző narratívák szerint értelmeznünk a hetvenes évek inkább esztétizáló fotóművészetét, valamint az ún. képzőművészeti fotóhasználatot, kreatív és konceptuális fotót. Jól érzékelhető a hetvenes évek konceptuális művészetének egyik legfontosabb sajátossága, az önfeledt kísérletező kedv. A kreativitás energiái még szinte így, negyven év távlatából is áthatják a kiállítást, de hogy hová tartoznak ezek a művek, az már komolyabb kérdés. A múlt képei ezek, vagy van még közük a jelenhez? 

 Bálint Endre, Vajda Júlia, Vajda Lajos, Kassák Lajos munkái.

A fotográfia története folyamatos kísérletek története, mégis jól látható a különbség például a korai avantgárd irányzatokhoz tartozó művészek és az akkor fiatal generációs neoavantgárdok között. Moholy például egészen másként és másra használta a fényképezőgépet a húszas, mint Erdély Miklós vagy Vető János a hetvenes években. A fotó ekkorra már bejáratott médium volt, amelyet a neoavantgárdhoz köthető művészek úgy tűnik, inkább tökéletesítettek, kihozva belőle a lehetséges maximumot. Ha hihetünk Jamesonnak, akkor például a hatvanas évek kulturális termése nem azért olyan lenyűgöző a számunkra, mert az valaminek a kezdetét jelentette volna, hanem ellenkezőleg: egy korszak végét, amiben a megelőző évtizedek művészeti „fejlődése” koncentrálódott. Ahogyan a katalógusban olvasható, Peternák Miklós a magyarországi konceptuális művészet záróakkordjaként éppen a hatvani kiállítást tartotta. Másfelől viszont amennyiben – a fluxus művészek hangzatos jelszavát idézve – „minden művészet és mindenki művész”, akkor például a mail artra az internetes mémek egyfajta előzményeként is tekinthetünk, a konceptuális fotó pedig avantgárd módra utat tört az instagramonak és a világháló több millió szelfizőjének.

  
Maurer Dóra munkája

Van még egy dolog, amiről eddig nem esett szó, és ami miatt végképp nem vonhatunk párhuzamot Erdély Miklós és egy szelfibot között. Jelen kiállítás katalógusában olvasható, hogy számos művész a fotót, egyfajta mágikus gyakorlatként alkalmazta. Hajas Tibor szerint „a kreatív fotóhasználatban (…) a fotó átalakításával való visszautazás a valóságban fellelhető, vagy épp elképzelhetetlen változásokra, olyan mágikus gyakorlat, melyet csak az utóbbi idők szemléleti tendenciájának megjelenése indokol.” Fontos mondat ez, sűrítve nagyon sok minden van benne, ami miatt a neoavantgárd művészetet oly nagyra tartjuk. Ha létezik mágia, azt mindig a jelenben kell keresnünk, még ha a múlt képei tűnnek is varázslatosnak.

Szerző: Huth Júliusz
Cimkék: fotó, modern művészet, kiállítás, kortárs művészet, galériák, avantgárd, neoavantgarde, konceptualizmus, hetvenes évek, gyűjtési stratégiák,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Ott vagyunk már? Magyar hódítás Londonban: a háttér

Sokan kisebbfajta áttörésről beszélnek máris: főként Maurer Dóra sikerei nyomán megjelent művészetünk a világ egyik centrumában. Valóban így volna? Utánajártunk, mi áll a folyamatok hátterében.

„Bizonyíték egy új piac meglétére” – Tóth Árpád, Contempo Auctions

Egy nemrég zajlott árverés alapján úgy tűnik, igenis van új gyűjtői generáció és van érdeklődés a konceptualizmusra. És van még egy csomó minden, amiről azt hittük, hogy nincs?

Szétbarkácsolt csillagtérkép. Puklus Péter fotókönyvéről

Egy harcos epikus szerelmi története. Album és kiállítás. Ez utóbbi január 8-ig látható, az előbbit pedig még hosszú-hosszú ideig emlegetni fogjuk. Valódi történet, súlyos könyv. Elmondjuk, miért.