Érdekes kontextusba kerül a Ludwig Múzeum most nyílt kiállítása, amely az 1968 és 80 között működött Pécsi Műhely tevékenységét mutatja be. Egyrészt mellette látható a márciusban megnyílt El nem kötelezett művészet – Marinko Sudac gyűjteménye című kiállítás, amely a volt jugoszláv országok, illetve a szomszédos országok neoavantgarde-jának egy metszetét adja. Másrészt az utóbbi időben a Pécsi Műhelyhez tartozó művek és alkotók műtárgypiaci „felértékelődésének” is tanúi vagyunk. A Pécsi Műhelyről, mint a neovantgarde korszak perifériális csoportjáról Doboviczki Tamás Attilát kérdeztük, aki a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudomány tanszék tanára és az érintett korszak szakértője, a Pécsi Műhely kutatója, illetve a mostani kiállítás egyik kurátora.
aP: A neoavantgarde korszak népszerű kutatási területté vált az elmúlt évtizedben, és most nagy figyelem jut a Pécsi Műhely munkásságának is. Miért épp most indult el ez az érdeklődés?
Doboviczky T. Attila (D.T.A.): Korábban elkezdődőtt már ennek a korszaknak a felderítése, már a rendszerváltás után elindultak kiállítások és próbálták az időszakot újraértelmezni. Ekkor hallhattuk a „kárpótlásművészet” kifejezést is, ami a kultúrpolitikai szempontból a perifériára került művészekre vonatkozott, azaz azokra, akik nem kaptak elegendő figyelmet. Őket elkezdték beemelni a mainstream-be. De ez már egy harmincéves történés. Akárhogy is: ez a generáció kifelé tart, 70 éven felüliek a szereplők, most már egy új nemzedék nyúl vissza ezekhez az időkhöz, nem pedig maguk az alkotók. Ez alapvető különbség. A másik nagyon fontos dolog, hogy a neoavantgarde idején a periferiális dolgok, mint amilyen a Pécsi Műhely is, kevésbé tudtak bekapcsolódni a fővárosi történésekbe és sokat küzdöttek a vidéki státusszal. Ma is szembesülhetünk ezzel a problémával. A Pécsi Műhelyben is felmerült a szándék, hogy újrapozícionálja magát, ezért volt már 2004-ben az Ernst Múzeumban és Pécsett a Kis Közelítés Galériában, a Hattyúházban és a Pécsi Galériában is kiállítás. De szövegek, kontextualizáló kutatások nem születtek – kivéve Pinczehelyi Sándor nagy kötetét –, és ettől kicsit felemás maradt ez a történet. De a figyelem arra elég volt, hogy néhány műkereskedő, magángyűjtő elkezdje felvásárolni a munkákat. Eközben a ’70-es évek tendenciáit és művészeit szépen sorban bemutatták a Műcsarnokban is. Volt Erdély Miklósnak, Pauer Gyulának kiállítása, létrejöttek más összegző kiállítások is, de ebből a sorból a Pécsi Műhely valahogy kimaradt.
Pécsi Műhely: Guruló Csík, 1975, szitanyomat funérlemezre kasírozva, 320x160cm
aP: Te a Pécsi Műhelyt doktori kutatásod témájául választottad és egyetemi szemináriumokat is építettél rá. Milyen szempontok szerint közelítettél a témához?
D.T.A.: A 2004-es kiállítások szervezésénél még nem tudtam, hogy egyszer majd tudományos kutatási tevékenységemmé válik a téma. Egy-egy apróság nyomán indult el a vizsgálódás, mint például Gellér Brúnó kertjében, 1973-ban egy akció, egy egynapos happening…de nem volt könnyű hozzáférni a témához, mert az alkotók azt várták, hogy művészettörténészek nyúlnak majd az anyaghoz. Engem azonban nem a monografikus kutatás izgatott, nem egyfajta művészettörténeti nyelv, amivel én dolgozom, hanem megpróbáltam társadalomtudományi szempontok szerint keretezni, a csoportműködés szerint kutatni a Pécsi Műhelyt. Körlevél formájában jártak körbe a közleményeik 1973 és -78 között, ez idő alatt összesen 23 alkalommal, és ez pontosan és kronologikusan őrzi a lenyomatát annak, miként működött a csoport. Dokumentálja a műhely dinamikáját, összefoglalja az aktuális eseményeket, tennivalókat: hova kell beadni anyagot kiállításra vagy hol akarnak publikálni, hol érdemes megjelenni, min kellene részt venni. Ezen kívül munkatervek, levelezések dokumentálják, hogyan dolgoztak együtt csoportban. A kutatásomat a Kállai-ösztöndíj, a doktori program, az egyetemi szemináriumok formálták és más egyetemi kutatások is segítettek ebben, például elkezdtünk egy netes adattárat modellezni, ahová teszt szinten a Pécsi Műhely anyagait kezdtük feltölteni.
aP: Mitől vált jelentőssé a Pécsi Műhely és milyen kapcsolódásuk volt a fővárosban alkotó művészekhez vagy eseményekhez? Kik pontosan a meghatározó tagjai?
D.T.A.: A műhely története fázisokra osztható. Az első években még más néven működtek, ’68-’69-ben még Iparművészeti Stúdió volt, ez a Lantos Ferenc vezette szakkörből nőtt ki, a Dozsóban (Doktor Sándor – Zsolnay Művelődési Központ – a szerk.) kezdték az egészet, ezután kerültek át a Tudomány és Technika Házába, a Csontváry Múzeum alagsorába. Bonyhádon szerveztek 1967-68-tól zománcművészeti alkotótelepet, amelyen a műhely tagjai és Pestről érkező művészek (például Fajó János, Bak Imre) vettek részt, és ez is egy fontos találkozási pont volt. A balatonboglári eseményeken is részt vettek Pécsi Műhely-tagok. Ezek a kapcsolatok aztán erősödtek, Beke László közvetítése révén eljutottak Zágrábba is, talán 1973-ban… De tanulmányutakra is el tudtak menni, folyóiratokat olvastak és lassanként kezdték szűkösnek érezni a geometrikus formanyelvet. Rendszeresen kiállítottak a Tudomány és Technika Házában, és azok maradtak végül tagok, akik folyamatosan jelen voltak: Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoki Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán. A ’80-as évektől azonban különbözően alakultak az életpályák, van aki teljesnek mondható művészi pályát futott be, van, akinek félbetört a pályaíve, és olyan is, aki az élet más területein kezdett el dolgozni.
aP: Mégis, az egyes alkotói pályák egy csoport történetének folytatásaként értelmeződnek. Hogyan viszonyulnak az egyéni és csoportos művek egymáshoz?
D.A.T.: Az egyes életpályák utólagos értékelése rávetül a műtárgyakra is, és arra, hogy milyen pályát futottak be az egyes munkák. Vannak emlematikus művek, például Pinczehelyi egyes művei, mint a Sarló és kalapács, amely fényes karriert futott be, de van számos olyan is, ami még felfedezésre vár. Az is érdekes, hogy utólag ki mit tekint hangsúlyosnak. Habitusbeli különbség, hogy a „történetet” hogyan állítják össze utólag. Van, aki műtárgycentrikus és van, aki a dokumentumokat, levelezéseket, fotódokumentumokat preferálja. Kismányoki a dokumentumok feldolgozásában tevékenykedik sokat, ő valaha a Meszesi Művházban, majd az Ifjúsági Központban lett művészeti vezető és kiállításokat szervezett. Aztán ezt a szerepet vette át Pinczehelyi ’76-’77-től a Pécsi Galériában, és ő most a kiállítás létrehozásában is sokat segített. Halász az Uránbányánál volt valaha dekoros, de aztán később a Baranya Megyei Múzeumban dolgozott. Ficzek a Siklósi Alkotótelepet szervezte, Szíjártó pedig szintén a Múzeumhoz került, tehát mindenki talált olyan helyet, ahol a későbbiekben is művészettel tudott foglalkozni.
Pinczehelyi Sándor: Sarló és Kalapács IV., 1973, zselatinos ezüst, 1/1, egyenként 25,4 x 20,2 cm
aP: A neoavantgarde korszak médiumaiból leginkább miket használtak a Pécsi Műhely tagjai?
D.T.A.: Lantos ambivalensnek tekintette a Pécsi Műhely munkásságát, furcsa volt a viszony. Nem nagyon tekintette a fotós kifejezésformát adekvátnak, így folyton konfrontálódtak a Műhely tagjaival. Épp a médiahasználat miatt. Például a land art akciók fotódokumentációkon maradtak fenn, 19 akciót hajtottak végre másfél- két év alatt, ami egyedülállónak számít a magyar művészeti színtéren. Nemcsak maguk az akciók érdekesek ebben, hanem megpróbálták a saját fogalmaikkal értelmezni is a gyakorlatokat. Saját szövegeket, elemzéseket írtak, továbbá fotón keresztül vizsgálták, hogy mi is ez a beavatkozás és hogyan passzol egy-egy geometriai forma a természetbe. Ez a szemiotikai diskurzus a művészetben ekkor kezdett legitimmé válni – a ’74-es tihanyi Szemiotikai Konferenciára meg is hívták őket. Voltak filmes dokumentumaik is, de ez nehezebben működő médium, míg a fotót maguk tudták laborálni, szitaváltozatokat készíteni. Tehát a fotó töltötte be legtöbbször a film helyét vagy szerepét. Halásznál a televízió szerepét is átveszi a fotó.
Halász Károly, Privát adás, 1974 – 1975, baritált papír, fotó, 505x595mm
aP: Párhuzamos avantgard – Pécsi Műhely 1968- 1980 címmel április 13-án a Ludwig Múzeumban megnyílt a kiállítás, amin hónapok óta dolgoztok. Miként jött a kiállítás ötlete és kik dolgoztak a megvalósításán?
D.T.A.: Fabényi Júlia igazgatótól érkezett a felvetés, részben pécsi kötődései szerint, másrészt pedig azért, mert ehhez már szinte minden elő volt ásva. Korábban már volt kiállítás a Bizottság kötrének művészetéről – ez már harmadik generációs avantgard történet –, és most jönnek a perifériális vonalak. Az acb Galéria vezetője, Pados Gábor – aki gyűjti a Pécsi Műhely műveit és kiállításokat is rendez az anyagból – kivitt egy Ficzek-kamarakiállítást Bécsbe az Art Fair-re, de kivitt egy kisebb Pécsi Műhely-tárlatot is. Ezek a törekvések egymást erősítik. Marinko Sudac zágrábi gyűjtő is felvásárolt anyagokat, jó időben, befektetési céllal gyűjteményt épített. Még tart a Ludwigban a gyűjteményéből létrehozott kiállítás, mely valamiképp bevezeti a Pécsi Műhely kiállítást is. Tulajdonképpen a magyar állam és a szcéna tutyimutyisága, hogy az a kérdés még függőben van, hogy a korszakot egy kelet-közép-európai kontextusban vajon Zágrábból, Bécsből vagy itthonról fogják-e meghatározni.
Kiállítási plakát – Szmolka Zoltán munkája
Készman József és én lettünk a kurátorok, Pinczehelyi szakértőként vett részt, Csizek Petra és Sipos Tünde asszisztensként segítette a munkánkat. Sajnos Halász Károly nemrégiben elhunyt, és ez megnehezítette a teljes elképzelés megvalósítását, mert a hagyatékot idő és kapacitás hiányában nem tudtunk átválogatni. Legalább trucatnyi helyről kellett összehoznunk a műtárgyakat. Halász és Pinczehelyi teljes életművet épített és egyben is tartották azt, másoknál is egyben maradt, de nem foglalkoztak vele annyira. Kismányokinál a munkák egy része megsemmisült, továbbá gyűjtőkhöz került. Szíjártó Kálmán szintén eladta a munkáit. Szétesett tehát a Pécsi Műhely műtárgyállománya, most már nem olyan könnyű létrehozni egy tárlatot, mint amikor még ők maguk szervezték meg a kiállításaikat.
aP: Melyek voltak a rendezőelvek?
D.T.A.: Próbáltuk tematikák szerint felosztani az anyagot. A fontos hangsúlyok a műfajokon vannak, mint a land art vagy a geometrikus absztrakció, illetve, hogy a fotón belül milyen típusokat vagy kifejezésformákat különböztethetünk meg. A kategóriák sokszor egymásba folynak, de elkülönítettük termek, terek szerint. A városi land art munkák, mint különböző városolvasatok kerültek egy szekcióba, a geometria külön figyelmet kapott, mint ahogyan a médiumreflexív munkák is, a fotó formanyelvére fókuszálva. Utóbbiból is sok típust különböztettünk meg, mint a kollázs technikát, a konkrét fotót, vagy hogy az identitásaspektusok hogyan jelennek meg a fotón, a politikum, egyéni identitás hogyan köszön vissza a szimbólumhasználatokban vagy kérdésfeltevésekben. Például Halász Károly homoszexualitása vagy a tv használata esszenciális a magyar művészetben. Szekciókba rendeztük a fotóakciókat, performanszokat, fotóperformanszokat és teret adtunk a privát kezdeményezéseknek „Kimenetek” címmel: Kismányoki betűzenéinek és animációinak, Ficzek animációinak és grafikáinak vagy Pinczehelyi munkáinak, aki a geometriát helyezi városi kontextusba. Van egy „Dokumentatáció-archívum prezentáció” szekció is, itt mutatjuk be a közleményeket és egyéb archív anyagot, továbbá egy monitoron az adattárra feltöltött dokumentumokat.
Ficzek Ferenc: Vetítés/Konyhaszék, 1976, ezüst zselatin nyomat.
Dokubrom papíron farostra kasírozva, 64x45cm
aP: Hol húzódik a határ a műtárgy és a dokumentáció között?
D.T.A.: Idővel maga a dokumentum is műtárggyá válhat. A kiállítás épp ebben csúcsosodik ki. Változik a művek státusza. A fotók projektszerűen kiállításokra készültek, így születtek sorozatok is, de ma már akár egy-egy fotó is műtárgynak számít, ami lehet, hogy a maga idején csak tanulmányként készült. Mi ezúttal sok dolgot fogunk műtárgyként legitimizálni, ez a kurátori szerep. A land art-nál éles problémák vannak, nagyon kevés fotó került elő, olykor csak kis nézőképek vannak, kisméretű nagyítások. Kihívás a negatívokból újabb nagyításokat vagy nyomatokat készíteni – és ez szerzői jogokat is érint. Szerencsénk volt, hisz beleegyeztek az alkotók, de rengeteg a munka, egy-egy alkotásból számos verzió van, minden kiállításra más kivágás vagy nagyítás született meg az adott negatívokról. Ilyenkor szubjektív szempontok alapján döntöttünk, hogy melyik legyen kiállítva. Illetve az is fontos, hogy mit akar a művész. Végül azt követtük, hogy minden művésznek néhány emblematikus munkája köré próbáltunk képtörténetet kialakítani a verzók alapján. Azaz a főművek mellett kronofotók, sorozatfotók, különböző sorozatfotók formájában vannak ezek máshogyan körüljárva.
aP: Lesznek kísérőprogramok illetve készül kiállítási katalógus?
D.T.A.: A tanulmányok és fordítások már elkészültek, de nem lett készen a könyv a megnyitóra, a reprók és fotók hiányoztak. Fabényi Júlia bevezetőt írt, Keserű Katalin a ’60-as évek előzményeiről, Maja Fowkes a land art-ról, Mészáros Flóra a geometrikus formákról, Pfisztner Gábor a fotókról és Szombathy Bálint a szabadkai művészeti eseményekről publikál, én pedig a műhely mikrotörténeti perspektiváját írom le. A katalógus-bemutató a kísérőprogramok része, és tervezünk egy kerekasztal-beszélgetést gyűjtőkkel is.
Párhuzamos avantgárd – Pécsi Műhely 1968–1980,
június 25-ig