Idén októberben ünnepelné 100. születésnapját Meret Oppenheim. Többek között ez adott alkalmat a berlini születésű művésznő Martin Gropius Bauban szervezett nagyszabású életmű-kiállításának. A német fővárosban először találkozhat a közönség Oppeinheim műveiből rendezett, ilyen nagyszabású kiállítással. Az artPortal is megnézte.
Az első teremben a művésznő kézírásában olvashatjuk Baselben elhangzott beszédének jegyzetét, melyben a női művészek helyzetéről ír. A szöveg egyik fő gondolata, hogy „a szabadság nem adott, azt meg kell szerezni”, többször előkerül Oppenheim írásos műveiben, és ez képezi a kiállítás gondolati magját is. Oppenheim filozófiáját, politikai aktivitását és művészi látásmódját is mélyen meghatározta szabadságvágya. Nem csak a kiállított dokumentumokat olvasva ismerheti meg a közönség a nők társadalomban betöltött szerepéről vallott nézeteit, művészeti alkotásai formájukban, anyaghasználatukban és témájukban is kifejezik az alkotót hajtó, korában forradalmi gondolatokat.
A kurátori koncepció látványosan körvonalazza Oppenheim munkásságának sokféleségét és kategorizálhatatlanságát, egyenlő hangúlyt fektetve festményeire, szobraira, szürreliasta objet trouvé-ira, bútoraira, ékszereire, divatcikkeire és írásaira. A heterogén életmű rendezése érdekében a kurátor, Heike Eipeldauer, elvetette a kronologikus megközelítést, helyette meghatározó témák kiemelésével csoportosította a művész munkásságának kiemelkedő darabjait.
Oppenheim huszonhárom évesen, ikonikus művéről, a szőrös csészéről híresült el (Le déjeuner en fourrure – Szőrös ebéd, 1936), s a kultikus tárgy éppúgy meghatározta Oppenheim művészetének recepcióját a művész korában, mint ma. A beskatulyázódástól tartó művész a kiállításon látható több művében is reflektál a műtárgy ikonná válására, maga a csésze nem kapott helyet a kiállításon.
A tárlat kiemelt alkotása így a csésze helyett, a kiállítást hirdető plakáton is látható Tetovált portré (1980). A mű az első tematikus, Rejtett Önarcképek címet viselő teremben szerepel, mint az egyedüli arckép, melyen a művész vonalai azonosíthatók. Az alkotások zöme a nők társadalmi szerepére való reflexió. Oppenheim művészetében visszatérő elem például a legenda szerint ártatlanul vádolt Genovéva alakja. A kurátori konpeció jellemzője a termenként bemutatott műtárgycsoportok szoros párbeszéde az életrajz egy-egy szakaszával, így azonosítható a művésznő Genovéva alakjával is Genovéva szenvedése (1938) című festményén.
Oppeinhem a 20-as évek elején költözött Párizsba, ahol gyorsan barátságot kötött a szintén svájci származású Gicomettivel, aki bevezette a párizsi művészkörökbe. Megismerte a Párizsban alkotó szürrealistákat, s ez inspirálóan hatott művészetére. 1937 és 54 között azonban alkotói krízist élt meg, ahogy ő fogalmazott, „elhagyta Géniusz”. A hűtlenség vádja miatt száműzetésben tengődő Genovéva története az Oppenheim művészetében bekövetkezett krízissel állítható párhuzamba. A társadalom által erőltett női szerepekre refelktál a Halál angyala című festmény is, a kegyképet idéző képen egy angyalszárnyas nő jelenik meg, karjában egy halott gyermekkel, lábán magas sarkú cipő, körmén piros lakk. A művész korán elhatározta, hogy a társadalmi szerepeknek nem engedve, nem vállal gyermeket.
A következő teremben a szürrealista objektek vannak többségben, a kurátor a műveket az erotika témája köré csoportosította. Oppenheim szexualitáshoz való művészi hozzáállását meghatározza szabad, humoros, játékos és egyben provokatív attitűdje. A művek alapja egy-egy hétköznapi tárgy, mely Oppenheim kisebb-nagyobb beavatkozásai után a befogadó asszociációinak szinte végtelen terét adja. A teáscsésze ikonikussá válására reflektálnak az itt kiállított ajándéktárgyakat idéző művek, melyek a giccs esztétikáját, és a sorozatgyártást idéző kivitelezésükkel parafrazeálják az eredeti alkotást. Az erotika és a kétértelműség az anyaghasználattal válik még kifejezőbbé. A szokatlan textúrák használatának célja a zavarkeltés, az egymásnak feszülő ellentétes érzések keltése. Ilyen kettősségek a taszítás és a vonzás, az érzékiség és a durvaság, vagy a könnyedség és a komolyság. A taszítás és vonzás dialektikája határozza meg több, a nő társadalomban betöltött szerepére reflektáló művét, például a tárlaton látható 1936-os Kesztyűjét.
A női test fétissé válása, a vadság domesztikálása állandóan visszatérő motívumok nem csak a szürrelista objektek, de a művész designtárgyaiban és ékszereiben is. Ahogy barátai Gicometti es Dali, Oppenheim is dolgozott a párizsi divatházaknak, többek között az olasz Elsa Schiaparellinek, aki mint divatszakember kapcsolatot létesített a divat és a kortárs szürrealista képzőművészet között. A kiállításon bemutatott kiegészítők és ékszerek szépen körvonalazzák hogyan tudta Oppenheim különféle médiumokban megtestesíteni gondolatait. Festmény, tárgy, fotó, ékszer vagy ruha a művésznő szemében egyenrangú volt, a tárlaton így ugyanolyan hangsúllyal szerepelnek. Az ékszerek között láthatjuk a kiállítás egyik legbájosabb művét, Giacmetti fülét (1936), a gótikus templomablakra emlékeztető kis bronz szobrot is.
Az egyén sorsa iránt közömbös természet adja a következő teremben látható műtárgyak témáját. A metamorfózis, az élet körforgása, az élet és élettelen közötti határ központi kérdések Oppenheim művészetében. Ahogy tárgy- és ékszerművészete esetében láttuk, itt is meghatározó az oppozíciókban való gondolkodás: eros-halál, nőiesség-férfiasság, természet és civilizáció. Oppeheim meggyőződése, hogy ezfn ellentétpárok dinamikája határozza meg az ember életét és kreativitását. A szalmával és csirkeürülékkel kitöltött, agyagból mintázott női torzóval a nőktől elvárt termékenységre kérdez rá Venus Primavera című műve.
A negyedik terem a tudatalatti és az álom tematikáját járja körül. A C. G. Jung munkássága iránt aktívan érdeklődő művész rendszeresen jegyezte fel álmait, melyek így művei forrásául szolgáltak. Nem álmai illusztrálása érdekelte elsősorban, hanem az a jelenség izgatta, ahogy a képek, vagy tárgyak átalakulnak, vagy ahogy a perspektívák megváltoznak. Az élővilág titka című művében az álmaiban megjelenő kígyó és spirálmotívumokból építkezik, mely elemek Jung számára a tudatalatti szimbólumai.
A kiállítás vége felé a Caspar David Friedrich festményeit idéző absztraháló tájképek bizonyítják az életmű csapongó sokféleségét. A ’70-es években felerősödött Oppenheim érdeklődése a láthatatlan, a rejtett, az érinthetetlen megfestése iránt. A figurativitás és az absztrakció határán mozogva illusztrálja a művésznő az élet és élettelen, az ember és természet, a láthatatlan és látható közötti határok szubtilitását.
A kiállítást lezáró utolsó műtárgycsoporthoz érve, megtekinthetünk egy sor, Oppenheimről készített kortárs fotográfiát. Ezek közül talán a leghíresebbek Man Ray nyomtatott sajtóban is megjelent meztelen fotói. Az utolsó teremben a játéké a főszerep, mely Oppenheim számára a szabad, saját szabályokkal rendelkező rendszert jelentette. A játék, illetve a játékos művészet iránti szenvedélyét osztotta a szürrealista és a dadaista áramlat számos képviselője is. Duchamp művészete iránti elkötelezettségének adott hangot Oppenheim az itt látható, Bon appetit, Marcel! című kulcsművével. A szürrealista sakktábla megkérdőjelezi és kifordítja a sakkban megszokott szerepeket, és ezek társadalmi jelentését.
Ahogy a múzeum igazgatója, Gereon Sievernich fogalmaz, a kiállításon egy rendkívül sokoldalú, politikailag és társadalmilag aktív multimédiaművészt ismerhettünk meg, ebből a szempontból a művésznő életműve ma talán könnyebben értelmezhető, mint korában.
Fotók: Martin Gropius Bau
Berlin, Martin Gropius Bau, 2013. december 1-ig