A Magyar Nemzeti Galériában jelenleg látható Bálint Endre életműkiállításhoz kapcsolódóan a művész életútjának, művészetének kevéssé ismert oldalaira is figyelem irányul.
Kolozsváry Marianna művészettörténész, a kiállítás kurátorának írását közöljük, amely Victor Vasarely egy Bálinthoz szóló levelével kapcsolatos. Közöljük a teljes levelet is, amelynek részletét a kiállítás alkalmából megjelent monográfia ismerteti.
Bálint motívumainak kialakulása hosszú folyamat eredménye volt. Hagyta, hogy az élmények, illetve a hozzájuk kapcsolódó formák elraktározódjanak benne, majd dolgozni kezdjenek és minden egyes felbukkanásuk során újabb és újabb élményekkel gazdagodva jelenjenek meg. Ez az egyre vastagodó élményburok teszi motívumát meleggé, élettel telivé. De megértésüknek alapja a közös élmény, vagyis az, hogy azok másokban is hasonló érzéseket, emlékeket generáljanak. A kérdés az, hogy ez az élményközösség a mű alkotójában és nézőjében kialakul-e.
Bálint több kisebb kiállításon is be tudott mutatkozni Párizsban, illetve Charleroiban és Brüsszelben. Alkalom volt ez arra, hogy „jelbeszéde” vizsgázzon üzenethordozó képességeiről az emberek felé, különösen úgy, ha azok más gyökerekkel rendelkező nyugat-európaiak. Hellyel-közzel megértették miről van szó festményein. Így vall erről Bálint: „A legkülönfélébb rétegből való emberek majdnem egyformán rezonáltak a dolgaimra, álmokról beszéltek, bizonyos népművészet – kontaktusról beszéltek, bizonyos gyermeki nosztalgiáról beszéltek, szóval tulajdonképpen mindenről, ami valójában – szárazon – tartalma annak, amit festek. (…) Tudniillik képeimben semmi nincs a magyar népművészetre jellemző díszítő jegyekből, de talán valami, amit Chagall megérzett az oroszból és én Vajdán keresztül a magyarból, de arra álmomban sem gondoltam, hogy ez valamiképp itt már appercipiált, talán Bartók – Kodály zenéjének ismeretében? Vagy ki tudja, egyszerűen csak arról van szó, hogy teljes különbözőségét a nyugati ismert irányoktól nem tudtak mást feltételezni, hogy az nem lehet más, mint tipikusan magyar?”
Bálint úgy vélte, hogy a franciák képtelenek a szenvedésre, hogy azt csak a Dunától keletre értik meg az emberek és fejezik ki képekben. Művészetében nem látták meg az igazán súlyos tartalmakat. Képeit alig vásárolták, csak néha tudott eladni egyet-egyet. A galériások lelketlen világa taszította, nekik eladható iskolák kellettek, és Bálint nem volt hajlandó feláldozni szellemi szabadságát diktátumaik kedvéért.
Vasarely, aki akkor már befutott művész volt, őszintén szerette Bálint festészetét, holott az tökéletes ellentéte volt az övének. Önzetlenül segítette, dúsgazdag műgyűjtő ismerőseinek szervezett fogadást, hogy érdeklődésüket felkeltse Bálint képei iránt. A sznobok a műveknek háttal beszélgettek és Bálintnak semmi kedve sem volt ebben a világban könyökölve pozícionálnia magát. Vasarely erőfeszítéseit köszönte, de mint feleségének, Irinek írja: „…kértem, hogy hagyjon inkább elpusztulni, mint hogy azokkal az eszközökkel érjek el valamit, amit ez a nyomorult disznózsíros, pöffeszkedő sznob banda megkövetelne.”
Bálint elkeseredett. Az sem vigasztalta, hogy a „Dunától keletre” viszont megértették őt és a hazaszivárgó hírek és fotók hatására egyre erősebb pozitív visszhangot váltott ki Magyarországon új, egyedi művészete. Úgy érezte itt senkinek sincs köze a szenvedéseihez: „Itt fekszik egy festő a dunna alatt – Amíg él, vágyik pihenésre – Nagy zaj veszi körül- munkáját – Nem becsülik sokra, de kevésre!”. Neki szegeződött a metsző kérdés, hogy volt-e értelme az évekig tartó gyötrődésnek, hiszen nem tudta a lábát megvetni Franciaországban. A hazatérés gondolata kezdte el foglalkoztatni, amit állandó honvágya csak megerősített.
Ezt a szándékát Vasarely 1960. június 17-én írt okos, lényeget meglátó levele, melyben hazatérésre bíztatja, csak még jobban megerősítette. S bár tartott attól, hogy esetleg valamilyen retorzió éri 1956-os szerepe, illetve az ország elhagyása miatt, tartott attól is, hogy hogyan tud majd visszailleszkedni régi otthoni környezetébe, hogyan fognak élni a Rottenbiller 1-ben, de a legjobban azon aggódott, hogy a művei vele jöhetnek-e, mert ő azok nélkül nem térhet haza, hiszen azok azonosak az életével. S hosszas vívódás után Bálint 1962 júliusában hazaindult: „Itt hagysz hát minden templomot. – Braque-ot Picassót Van Goghot.—Páris utcáit nem rovod. – Ha fájni fog, majd megszokod. – Akár az olcsó közhelyet. – »Hazád hív«, szép kötelesség. – Kettőt szeretni nem lehet. – A hitetlent pokolra vessék.”