„Majd a művészet fogja megállítani” – állítja mindenféle írásjel nélkül Gerber Pár lavírozott ceruzarajza. Két sínpár fut a semmibe, rájuk pakolva mindenféle gerendák és táblák. Egy Holokauszt-kiállítás esetében a vonatsínek értelemszerűen szó szerint a semmibe, azaz a koncentrációs táborok megsemmisítő kazánjaiba futnak. A művészetnek pedig marad a tiltakozás, amit a mondat intonációja szerint lehet megtölteni érzelemmel, a mozgalmár optimizmustól kezdve (Majd a művészet fogja megállítani!), a fanyar irónián át (Majd a művészet fogja megállítani!?), a rezignált szkepszisig (Majd a művészet fogja megállítani…). A Ludwig Múzeum évfordulós Holokauszt-tárlata – a kezdőképhez hasonlóan – nem akarja pontosan eldönteni, hogy melyik hozzáállás lenne a legmegfelelőbb a néző számára.
A jegyszedő pult mögötti tárlóba kirakott emlékműfotók a belehelyezkedő, átélő hozzáállásra inspiráló, újhullámos köztéri szobrokból mutatnak be egy csokrot. Itt van a 2000-es évekbeli public art-prezentációk összes kedvence, Peter Eisenman berlini sztéléitől kezdve Gerzék egyre csökkenő oszlopáig. Az alapos kurátori szöveg (Timár Katalin munkája) arról ír, hogy a nyelvelméleti performatív aktus nyomán ezeket is lehet „performatív emlékműveknek” tekinteni, hiszen valahogy intenzívebb kapcsolatot alakítanak ki a nézővel, beleélésre és tettekre sarkallnak. Ezzel szemben a múzeum white cube terében csupa olyan műtárgy került most egymás mellé, amelyek finom, intelligens, elvontan konceptuális nyelven beszélnek a Holokauszt által mozgásba hozott nagyon széles témakörön belül.
Brutálisan sokkoló műből csak kettő akad. Az egyik Horváth Tibor auschwitzi táborfeliratot megmásító, mini téglákból épített diadalíve, az Arbeit macht Dich. Az irónia üt, a gyerekjáték deheroizál, de a mondat azért a helyén marad. A fő skandalum persze nem Horváth, hanem Zbigniew Libera és az ő legó koncentrációstábor-készlete, a miniatűr szögesdrótok, kápók, meggyötört zsidó csontvázak, krematórium, stb. Egyrészről Libera műve már unalomig ismert (1996-os, ráadásul a dobozok a Ludwig gyűjteményében is vannak), másrészről ma már nem botránkoztat, inkább rombolja – harsány primitivizmusával – az emelkedett, konceptuális légkört.
Albert Ádám: Munkapróba/BLK 1., 2014, fotó © Albert Ádám
A tárlat ennél sokkal szellemesebb módon beszél a Holokausztról. Például Albert Ádám Munkapróba / BLK című művén keresztül, ami egy Bogen-Lipmann kalitka megsokszorozásából áll. A fa kalitka egy fejlődéspszichológusok által kikísérletezett ügyességmérő eszköz. Egyik alkotója, a zsidó származású Otto Lipmann 1933-ban lett öngyilkos, miután a nácik lerombolták az általa alapított berlini Alkalmazott Pszichológiai Intézetet. A kalitkák különböző magasságú emelvényeken állnak, korrekt, és igenis vonzó installációként, miközben a tragikus háttérsztori a falszövegből bomlik csak ki. Hasonlóan működik a Kis Varsó Fogyóeszköz című klasszikusa, a neon Dávid-csillagon villódzó vörös csillag. A látványos installáció mögött hosszú-hosszú művészettörténeti anyag bújik meg, Major János ön-síremlékével és a ’70-es évekbeli avantgárd megidézésével.
Mikor a történetmesélés átfordul direktbe, ott kissé leül a kiállítást. A prágai Holokauszt-emlékmű helyett szupermarketet építtető ingatlanlobbit bemutató film és a bevásárlókocsik kettőse túl szájbarágós. Ahogyan a fotókon bemutatott Gunter Demnig-féle Botlaltókövek se túl szofisztikáltak. Bár ezt egy öregedő public art műnek elnézzük! Uriel Orlow a poznańi zsinagógából uszodává átalakított épületet pásztázó videója túl vontatott, a cigányfestők fejedelemasszonyának, Omarának a Velencét is megjárt kék sorozata nem szólít már meg, Lakatos Erika szépelgő fényárban úszó fotóit pedig nem is tudom értelmezni egy ludwigos kiállítás keretei között.
Eva Kot´átková: Ülj egyenesen!, 2008 © courtesy hunt kastner, Prága
A kiállítás nemcsak hogy széles keretek között értelmezi a Holokauszt-tematikát, de áttételesen kapcsolódó témákat is beemel. Például Eva Koťátková kalodába zárt gyerekeit, az Ülj egyenesen! című installációt, ami a fölösleges szigor perverziójáról szól nagyon metaforikusan.
Camilo Yáñez: Estadio nacional 11.09.09, 2010, képkocka a videóból © Camilo Yáñez
Camilo Yáñez egy chilei stadion lebontásáról forgatott lebilincselően hipnotikus videót, aminek párdarabja a fradista szurkolókról szóló magyar dokumentumfilm. Kaszás Tamás a 2006-os romagyilkosságokról készített egy mozgósító erejű, expresszív fametszetet (tovább bővítve a jelen felé nyitható értelmezési köröket), míg El-Hassan Róza jól ismert, lufit dajkáló faszobra a túlnépesedés globális feszültségét hozta játékba. Mikor Stefan Constantinescu videóján egy féltékeny férj az asszonyt akarta kinyírni (a trolibuszon megrendezett telefonhívás formájában), akkor már azt érezte a néző, hogy tényleg bárkinek bármilyen bánata beleférne ebbe a tematikai zsákba, legyen az a szülők válása vagy a kiújuló lábgomba.
Stefan Constantinescu: Troleibuzul92, 2009, képkocka a videóból, © Stefan Constantinescu
Sőt, néha még csak áttételes kapcsot sem sikerült találni a felvetett Holokauszt-téma és az alkotások között. Például a kiállítás legszebb műve, a Ekaterina Shapiro-Obermair által jegyzett absztrakt objektek előtt állva. De ezzel végül is nincs komoly baj, hiszen a tárlat – precízen kitalált – alcíme (Egy Holokauszt-kiállítás) egyértelművé tette, hogy ez itt egy kurátor egyszeri produkciója, nem a megfellebbezhetetlen történeti igazság képi formába öntése. (Azt a Szabadság téren csinálják.) A főcím, az adornói gondolat tipográfiai csavarba rejtése pedig tökéletesen sugallja a valódi tartalmat: ez egy klasszikus humanista Holokauszt-kiállítás, intelligens és konceptuális művekkel előadva.
[csend] – Egy Holokauszt-kiállítás
Ludwig Múzeum
2014. július 11 – 2014. szeptember 28.