Tíz évvel ezelőtt Budapesten egy baráti társaság indította útjára a független, divattal és képzőművészettel foglalkozó The Room magazint, mely azóta évente két lapszámmal, közel kétszáz oldalon mutat alternatív irányokat a vizuális kultúrában. A lap magas színvonalú megjelenésével azonnal feltűnést kelt. Hirdetési bevételekre számít, de persze eladott példányokra is. S ha már a megjelenésről van szó: a világ egyre több nagyvárosában kapható, zömmel a divat régi és új centrumaiban. Hogy jött mindez össze? Az artPortal Tóth Ali főszerkesztővel beszélget.
Surányi Miklós, installáció: Kokesch Ádám, a The Room 18-as lapszámából
artPortal: A jelen kulturális politikai helyzetben függetlennek maradni elég nagy kihívás. Milyen forrásokból tartjátok fent a magazint?
Tóth Ali (T.A.): Szerencsére, a jelenlegi kulturális poltikai helyzet minket nem befolyásol, annyira réteg magazin vagyunk, hogy valószínűleg egyetlen ember sem ül a parlamentben, aki ismerne minket. Ez egy saját vállalkozás, a szerkesztők egyben tulajdonosai is a lapnak. Soha nem volt nagy befektetőnk, vagy bármilyen hátszél. Lehet, hogy jól jött volna, de akkor a függetlenségünket kockáztattuk volna. Csak úgy tudtunk szabadok maradni, hogy nem vontunk be egy másik felet, és mivel a lap eltartja önmagát, nem is éreztük ennek szükségét.
Fotó: Máté Balázs, divatszerkesztő: Tóth Ali & Virág Anikó, The Room 18
Kiket szeretnétek elérni?
T.A.: Pont abból adódóan, hogy semmilyen érdekkör sem befolyásolt, nehéz definiálni a magazin közönségét. A kezdetektől fogva fontos volt, hogy ne szabják meg, mit kell csinálnunk. Ez nyilván egy kicsit öncélú, de azt is gondolom, hogy mivel nem köteleztük el magunkat senki mellett, nem is követelték, hogy pozícionáljuk magunkat. A megérzéseink és az ízlésvilágunk alapján elkezdtünk szerkeszteni egy újságot, szem előtt tartva, hogy Magyaroszágon nem létezett olyan vizuális kultúrával foglalkozó magazin, ami nemzetközileg is megállja a helyét. Ha meg kellene határoznom, azt mondanám, hogy a The Room mindenkinek szól aki érdeklődik a divat, a vizuális kultúra vagy a képzőművészet iránt, beleértve ebbe egy nemzetközi közönséget is.
Fotó: Perlaki Márton, divatszerkesztő: Tóth Ali & Virág Anikó, The Room 11
Van egy elég meghatározó, Magyarországra irányuló fókusza a lapnak.
T.A.: A kezdetektől fogva célunk volt, hogy bemutassunk olyan magyar alkotókat, akiknek világszerte elismertnek kellene lenniük, vagy már azok, gondolok itt például Rubik Ernőre vagy Tarr Bélára. Ugyanakkor, olyan alkotókkal vagy közösségekkel is foglalkozunk, akik nem ismertek, de úgy gondoljuk, megérdemelnék a nemzetközi nyilvánosságot.
Fotó: Bartha Máté, The Room 17
Hogyan tájékozódtok?
T.A.: Ami itthon történik, arról nagyjából hallunk: az összes galériával, jelentősebb múzeummal kapcsolatban állunk, ez annyira nem bonyolult. Van egy szerkesztőnk, Nicola Trezzi, a Flash Art magazin nemzetközi szerkesztője, aki New Yorkban él és most már évek óta dolgozik nekünk. Én művészettörténetet tanultam, tehát volt előképzettségem, de a csapatra ez nem volt jellemző, mert mindannyian a divatszakmából kerültünk ki. Egy darabig megpróbáltam navigálni a képzőművészetben, és kiválasztani azokat, akikkel interjúkat keszítünk – ez az egyik fő műfaj nálunk.
Az interjú, mint műfaj hangsúlyozásának van valamilyen különösebb oka?
T.A.: Egyrészt a személyesség. Másrészt pedig az, hogy nálunk soha nem jelennek meg olyan képek vagy szövegek, amiket máshol már lehetett látni: minden betű, minden kép csak nekünk készül. Az interjúnál lehetőség nyílik arra, hogy egy olyan képanyagot készítsünk hozzá, ami naplószerűen követi végig a művész munkáját, mint például a Rita Ackermannal vagy Daniel Turnerrel készült anyagunk. Ezek a nagy volumenű, gyakran 15-20 oldal terjedelmű, intim hangulatú riportok lettek a magazin pillérei.
Részlet a Rita Ackermannal készült interjúból, fotó: Perlaki Márton, szöveg: Tóth Ali
Emiatt a bensőséges hangulat miatt is jó kézbe venni a kiadványokat, mert kézzelfogható élményt nyújtanak egy olyan korban ahol szinte elárasztanak a digitális képek.
T.A.: Nagyon érdekes korszakot élünk, amiben az internet befolyásolja a mindennapjainkat és a munkánkat is. Az internet alkalmas arra, hogy fotóban fejezzük ki magunkat, és pont emiatt a képáradat miatt a szakma is hígul: mindenki fotós vagy képzőművész. Még az elején vagyunk ennek a tendenciának, de valahol határt kell szabni, és akkor helyre fog állni az egyensúly. Ha a saját szakmámból indulok ki, régebben a divatszerkesztők igazán fontos vendégei voltak a divatbemutatóknak, egészen addig, amíg a bloggerek át nem vették a helyüket. Ezek az alig húszéves, fiatal újságírok azonban nem rendelkeznek olyan tudással és szakmai tapasztalattal hogy pontosan ismerjék, hogy mi történt a divatban, mielőtt ők feleszméltek. Ez a fajta fellazulás a képzőművészeti közegre is igaz, egyre több kurátor van például, pedig ahhoz a szakmához nagyon bátornak és tájékozottnak kell lenni.
A kurátor szakma abból a szempontból hasonlít a munkátokra, hogy egy szélesebb közönség számára fordít le egy alapvetően vizuális műfajt.
T.A.: Igen, és az is elengedhetetlen, hogy ne csak magadnak vagy a szakmádnak készíts valamit, attól függetlenül, hogy sokszor személyes kapcsolatokból alakul ki a magazin egy-egy tartalma.
Milyen szempontok szerint választjátok ki, hogy kivel dolgoztok együtt?
T.A.: Minden lapszámnak van egy adott témája, és mint kurátori stáb, demokratikus módon választjuk ki, hogy ki az aki beleillene a magazin szellemiségébe. Ebben nagy segítségünk Perlaki Márton, aki a képszerkesztőnk, javaslatokat tesz arra, hogy milyen fotósokkal működjünk együtt. Ezekben a kérdésekben a legtöbbször egyet is értünk, mert elismerjük és bízunk a szakmai tudásában. Majd egy rövid, gondolatébresztő briefet készítünk, amit megkapnak az alkotók, és onnantól teljesen szabad kezet kapnak a munkájukban.
Yayoi Kusama x Louis Vuitton, Fotó: Móró Máté, divatszerkesztő: Gyenge Nóra
Az egyedi képi világot minőségi szövegek kísérik. Hogyan lehet jól írni a divatról?
T.A.: Ahhoz, hogy valaki igazán mélységében, kritikai szemszögből tudjon a divatról írni, sokrétű háttértudásra van szükség. A divat nem úri passzió, a fegyvergyártás után a világ második legnagyobb iparága és mivel mindannyian fel vagyunk öltözve, társadalomtudományi, szociológiai vetülete is van, amivel tisztában kell lenni. Trendek nem változnak csak úgy meg: a divat egy reflexió arra, ami a világban történik, például a gazdasági válság, vagy a 9/11 is fordított a divat menetén. Nálunk biztos, hogy a szocializmus közel ötven éve nem telt el nyom nélkül, de nem lehet csak a múltat okolni, ha hiányzik az értő gondolkodás a divatról. Varsóban vagy Prágában sokkal jobban öltözöttek az emberek, mert ott van erre igény, ami itthon kevéssé van meg. Lehet vitatkozni arról, hogy jól öltözöttnek lenni sok pénzbe kerül-e, de az tény, hogy ha az ember odafigyel az öltözködési kultúrájára annak ára van. Sajnos egy átlag magyar fizetés ehhez nem sok teret biztosít, pedig bizonyított, hogy ha valakinek jó a megjelenése az sikeresebb az életben. A divat Magyarországon a közvélemény szerint sznobéria, és szemet szúr az is, ha valaki többet költ a kinézetére.
Interjú Valerie Steele divattörténész-kurátorral, Fotó: Perlaki Márton, szöveg: Kiss Imola, The Room 14
Ebben a megfelelő vizuális nevelés hiánya is közrejátszhat.
T.A.: Ha bevezetünk öt tornaórát, akkor mondjuk azt, hogy a vizuális kultúra is legalább annyira fontos. A heti egy rajzóra nem elég semmire. Főleg az utóbbi négy évben érzem azt, hogy sarokba szorult a vizuális kultúra, annak ellenére, hogy igazán kreatív nemzet vagyunk.
A The Room célja tehát a szemléletformálás is?
T.A.: Sokat dolgoztam magyar magazinoknál és mindenhol azt tapasztaltam, hogy gyávák a főszerkesztők, mert nem mernek kísérletezni olyasmivel, ami első pillantásra talán zavarba ejtené az olvasóikat, viszont hosszú távon elindíthatna egy folyamatot ami fejleszti öltözködési kultúrát, a divathoz való viszonyulást. Mi csak luxus márkákkal foglalkozunk, amik mögött olyan szakember áll, akinek a stílusa, a kézjegye fellelhető a kollekciókban, tehát a glossy magazinokkal ellentétben nem szolgáltatóként működunk, hogy leírjuk mit, hol és mennyiért vegyenek meg az emberek. Fantáziavilágot hozunk létre, vizuális nyelvre fordítjuk le a divatot, ami inspiráló hatással bírhat.
Fotó: Dobos Tamás, divatszerkesztő: Tóth Ali & Virág Anikó, The Room 8
Milyen képi tartalmak tetszenek, amiből ihletet merítesz?
T.A.: Nagyon széleskörű az ízlésem, nyitottan gondolkozom a művészetről. A filmek olyannyira fontosak számomra, hogy szinte mániákus vagyok. Azt hiszem, hogy a világ összes jelentős filmjét láttam, és ha nem divattal foglalkoznék, akkor filmeket készítenék. Gyerekkorom óta tart ez az érdeklődés, és megnyilvánul a magazin képi világában is, mert a filmekből nagyon jól lehet inspirálódni. Egyébként a filmkészítésre most is van rálátásom, mert Virág Anikóval, aki a magazin divatszerkesztője, jelmeztervezőként és stylistként dolgozunk reklámfilmekben.
A képzőművészetben érzékelhető az érdeklődés a közép-kelet-európai régió iránt. Mennyire hatott ez az újrafelfedezés a magazinra?
T.A: Ezt a trendet a magazinon nem éreztem meg, de az, hogy magyar nyelven is megjelennek az interjúk az újságban egy izgalmas adalék, ami vonzó Nyugat-Európában vagy akár Japánban. Elsőre sokan azt hiszik, hogy a The Room egy külföldi magazin, aztán felfigyelnek rá, hogy Magyarországon készült, feltűnik, hogy itt is össze lehet rakni valamit szépen és okosan. Az indulásunk óta küldetésünk, hogy ennek a régiónak legyünk a hírharsonája, hogy foglalkozzunk azzal, ami Közép-Kelet-Európában a művészetben és a divatban történik. Mivel nincs hasonló magazin a régióban, a The Room egy egyedülálló termék tudott maradni.