A Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált (BIDF), Magyarország első rangos nemzetközi doku-versenyét a budapesti Corvin moziban rendezték szeptember utolsó hétvégéjén. A Mert szabadok vagyunk szekcióban mutatták be Marco Wilms Art War című filmjét, amely az Arab Tavasz fiatal, kreatív egyiptomi művészeinek története, akik graffitik, lázadó zenék, egyszóval a művészet segítségével próbálják megmenteni befejezetlen forradalmukat. Az artPortal megkereste Marco Wilms-et a szombat esti vetítés után.
A dokfilm mottója is lehetne az a filmben elhangzó mondat, mely szerint a nagy változásokat sohasem a többség idézi elő. Marco Wilms filmje két és fél éven át követi a kisebbséget, vagyis a kairói művészeket. Bemutatja a forradalom utáni teljesen kaotikus viszonyokat a 2011-es Arab Tavasztól a 2013-as parlamenti választásokig. A rendező elmondta, hogy a film legelső kockája az utolsó általa rögzített képeket mutatja, amelyeket 2013. októberében készített Kairóban a Tahrír téren, amikor virágokkal és fűvel ültették be azt a helyet, ahol a tiltakozások zajlottak korábban.
„2011-ben egy filmforgatókönyvön dolgoztam éppen, amikor elkezdődtek a tüntetések Kairóban. Láttam a képeket a TV-ben, és nagyon izgatott lettem, úgy éreztem, oda kell mennem. Egykori kelet-németként eszembe jutott a berlini fal leomlása is, amit fiatalként éltem át. Annyi idős voltam akkor, mint a lázadó egyiptomi fiatalok. Egy hét múlva már a helyszínen voltam.”
Wilms hozzátette, hogy egy fillér nélkül vágott bele a munkába, teljesen egyedül. Igazából azt sem tudta, mire érkezik, milyen történetet talál, miről szól majd a filmje, de úgy érezte, ritka az olyan pillanat egy ember életében, amikor biztosan lehet tudni, történelem íródik körülöttünk. Dokumentálni akarta a folyamatot azért is, mert azonosult a tiltakozókkal. Másfél évnyi forgatás után az ARTE európai kulturális televíziócsatorna állt a film mögé.
Wilms kamerája közelről mutatja az utcai harcokat is, a sebesülteket, de nem ez a lényeg: a rendező mindenhova követi a művészeket, megörökíti, ahogyan a hatalmas graffitik készülnek, és azt is igyekszik megmutatni, hogy miért.
„A művészet akkor Egyiptomban a békés ellenállást is jelentette. Nem volt könnyű megtalálni a szereplőimet, és rávenni őket, hogy filmezhessek. Anmart, a film egyik főszereplőjét például egy véletlennek köszönhetően ismertem meg. Egy kávéházban ültem, és láttam, hogy a mellettem lévő asztalnál egy fiatalember vázlatokat rajzol a jegyzetfüzetébe a forradalmárokról. Természetesen megszólítottam. Egyébként nagyon kaotikus körülmények között zajlott a forgatás, és nem volt veszélytelen. Egyszer le is tartóztattak, de három órás kihallgatás után szerencsére elengedtek. A filmben is többször hallható, amikor valamelyik művész figyelmeztet, hogy most állítsam le a kamerát” – mesélte Wilms.
Kairóban akkoriban senki sem tudta, milyen irányt vesznek az események, mi történik másnap. A művész-szabadságharcosok mártír emlékművekké változtatták a falakat, megörökítették a fontos jeleneteket, elbeszélték és ezáltal alakították is a történéseket. A film megmutatja, milyen mozgósítóerővel bír a zene és a kép – és azt is, hogy a művészet ereje ebben az esetben konkrétan is értelmezhető: egy tüntetőnek sikerült a telefonján rögzíteni, hogy a rohamrendőrök közül egy orvlövész gyilkolja a demonstrálókat. A telefon képe alapján néhány nap múlva sajátos sokszorosítási technikával készült graffitik árasztották el Kairó utcáit, mint valami rendőrségi körözés wanted felirattal. Ezek segítségével végül sikerült az orvlövészt az igazságszolgáltatás kezére juttatni.
Wilms – ahogy fogalmazott – tisztelete jeléül akarta megörökíteni azt a munkát, amit ezek a művészek végeztek. „Azért döntöttem úgy, hogy a film az utcai művészetről fog szólni, mert azt éreztem, hogy ezek a graffitik ábrázolják legpontosabban a forradalmat, tükrözik legjobban annak sokarcúságát.”
A különböző háttérű négy főszereplőt szabadságvágyuk köti össze. A grafikus Ganzer a direkt részvétel elvét követi, amelybe az is belefér, hogy szórólapokat készítsen, amelyeken elmagyarázza, hogyan kell védekezni a könnygáz ellen. A klasszikus képzettségű művész, a Luxorból származó Anmar szerint a hatalmas falképek a forradalom újságjaként működnek. Anmar révén a kamera eljut Felső-Egyiptomba, ahol számos ősi falfestmény található, amelyek – legalábbis Anmar számára bizonyosan – erős inspirációt, az általuk készített graffitik forrását jelentik.
Bosaina, electro-pop énekes, a film egyetlen női megszólalója elmondja, hogy mindig is idegenül érezte magát az egyiptomi közegben. Hamed, író és ő a szereplők közül a legharcosabb anti-iszlamista. Majdnem annyira radikális, mint a vele szembenállók. Nem is csodálkozunk, amikor az egyiptomi iszlamista mozgalom, a Muzulmán Testvériség fatwát hirdet ellene. És hogy reagál minderre Hamed? „Nem akarok mártír lenni, nem hiszem, hogy van bármi, amiért érdemes meghalni. De az élet számomra a szabadságot jelenti. És ha nem vagy szabad, akkor nincs értelme az életnek.”
„Számomra is a személyes szabadság kérdése a legfontosabb” – teszi hozzá Marco Wilms, aki azt is elárulja, hogy a filmben bemutatott művészek közül ketten azóta már elhagyták Egyiptomot. „Ez a mániám részben persze abból a tényből következik, hogy Kelet-Németországban nőttem fel, ami azt is megmagyarázza, hogy miért állok szemben az iszlamistákkal: szélsőséges intoleranciájuk a kommunista időkre emlékeztet engem.”
Art War (2014), német dokumentumfilm, rendező: Marco Wilms. Szereplők: Ammar Abo Bakr, Ganzeer,
Hamed Abdel-Samad, Ramy Essam, Bosaina, Alaa Awad, Mohammed Khaled, Abo El Amir