Ne is nagyon menjünk tovább a kiállítás címénél. Megéri időzni nála egy kicsit. Kapoor in Berlin, azaz Kapoor Berlinben: mit jelent ez? Ha bármi negatív kritikával illethető Anish Kapoor (pontosabban, most már Sir Anish Kapoor) berlini, a Martin Gropius Bauban megrendezett kiállítása kapcsán, akkor az a kiállítás címe. Némileg értetlenül fogadom a közlésnek ezt a módját, a cirkuszi mutatványosok, a városba érkező különös spektákulumokat hirdető plakátok retorikájára hajazó kijelentést.
Anish Kapoor: Shooting Into The Corner, 2008-09, photo: Nic Tenwiggenhorn
© Anish Kapoor / VG Bildkunst, Bonn, 2013
Jobbára nem azt hallom ki belőle, amit talán egyesek, vagyis az egyik legnagyobb kortárs művész sztárolását igazoló és fokozó hangnemet: „íme a művész, zarándokoljunk el hozzá”. A cím, érzésem szerint, más gondolatra nyit: arra a művészeti, pontosabban alkotói teljesítményre akar reflektálni, ami Kapoor esetében a legfigyelemreméltóbb. Nevezetesen, hogy miként képes létrehozni egy művészeti nyelvet. Olyan nyelvet, amelyet kiállításról kiállításra sem vesztünk el, nem cserélünk le; rábízzuk magunkat, és a végén valamit érteni kezdünk belőle. Ennek a bizalomnak a megnyilatkozása, hogy a művész alakjára cseréljük a művek koherenciáját, a művek nyelvét. Ami természetesen érthető.
Egy kicsit analitikusabban szólva: a helyes kérdés így nézne ki: „Láttad az új Kapoor kiállítást Berlinben?”, ahelyett, hogy „Láttad Kapoort Berlinben?” A különbség fontos. Vigyázzunk, az sem téveszthet meg, ha a válasz éppenséggel mindkettőre: igen. Jómagam egyébként éppen csak annyira gondolkozom el azon, hogy egy 59 éves, elképesztően sikeres, a piacon taroló, lovaggá ütött művész karrierjének ezen a pontján mit jelent egy ilyen cím, és mi következik ezután, amennyire egy életpálya alakulása foglalkoztat. Ugyanakkor a kérdést amúgy sem lehet megválaszolni, ha pusztán monografikusan közelítünk hozzá. Az már sokkal izgalmasabb, ha arra kérdezünk rá, mi az, hogy „Anish Kapoor”?. Talán tudni előre, milyen műveket látni a kiállításán? (A Martin Gropius Bau kiállítása sok híres, ismert munkát gyűjtött össze, de vannak újabbak is). Vagy úgy érdemes nézni a művekre, hogy azok „Anish Kapoor művek”? Mit nyerünk ezzel, ha így gondoljuk? Hogyan bővíti ismeretünket, a Kapoor művészetéről szóló gondolatainkat, ha hozzátesszük, hogy ezek „Anish Kapoor-művek”, „Kapoor művei”, aki most éppen Berlinben „kapoorkodik”?
Ezen a ponton persze kissé provokatívba hajlik a kérdésfelvetés, de talán sikerül ezzel a lendülettel előbbre is jutni. A cím sugallta ötlet, el kell ismerni, olyanra mutat rá, ami létezik. Van olyan, hogy az „Anish Kapoor-fenomén”, ez pedig, mint már említettem, az a nyelv, ami kiállításról kiállításra építkezik, visszanyúl magához, magát értelmezi, bővíti. De ez a művek nyelve, nem pedig az unalmas művészi önreflexió gesztusa. Anish Kapoort nem érdekli Anish Kapoor. De akkor miféle nyelv ez?
Nem könnyű válaszolni. A Martin Gropius Bau kiállítása nem retrospektív; láthatók régebbi művek, új munkák, láthatók a tükrök, a cementből, viaszból, műanyagból kiöntött szobrok, a pigment-munkák, a viaszból és olajfestékből, valamint az ezekhez valamilyen módon illesztett, hozzákapcsolt fémből felépülő szobrok/installációk. Mi az, ami összeáll ebből? Amire azt mondhatjuk, hogy a művek egy nyelvet beszélnek? Természetesen központi szerepet játszik a szín: a pigment. Bár a korai pályaszakasz pigment-szobrai nincsenek itt, de a fekete lyuk (Descent into Limbo), a falra feltett üvegszálas „tálak” sötétkék pigmentje, miként a különböző, nagyobb kövek lyukaiba festett pigment is a színnel foglalkozik. A legerőteljesebb szín-értelmezést persze az olajfesték és viasz keverékéből összeállt Kapoor-féle pirosból építkező művek adják. A Shooting into Corner: egy ágyú óránként a sarokba lő egy piros festékes töltetet. A főcsarnokba rendezett installáció: négy rámpaszerű felvonón utaznak fel lassan a szabványra gyártott viasz-blokkok, majd esnek le és terülnek szét a földön. Egy harangformájú viaszszobor, amelyet körbevág, csiszol folyamatosan egy fém lap.
Ezeknél a munkáknál, tehát Kapoor talán legismertebb műveinél két dolgot érdemes megemlíteni. Az egyik, hogy hogyan válik matériává a szín. A koloritból és a felszínből kilépünk a szín háromdimenziós régióiba, ez lesz a terep, ahol a mű „megtörténik”. A piros szín sérülések, gyűrődések, behatolások, vágások, ülepedések helye, de nem csak nyom, hanem maga a mű történése. Ez a második érdekessége ezeknek a műveknek, vagyis az időbeliség. Ugyanígy a cementből, valamint a műanyagból készült szobrok, öntvények esetében is, bár ezek már archeológiai nyomatoknak tűnnek. A gondolat itt is közös: Kapoor a folyamat, az időben kibomló processzus értelemadó képességét kutatja. „Nekem nincs mondanivalóm. A folyamatnak annál inkább. A folyamat talán kinyilvánít valamilyen mélyebb értelmet, igazságot”. A metaforikus és szimbolikus értelmezések sora a kijáratig ér, de bőven elég ezt a fajta önmagából kibomló értelemet megérteni. Azt hiszem, ez az egyik olyan dolog, amit Anish Kapoor páratlanul csinál: megalkotott egy efféle jelentést, értelmezést (a túlpartról: művészeti praxist), és sikeresen marad ennek az értelmezésnek a körén belül akkor is, amikor hozzátesz. A művek így mindig magyarázzák egymást, egymásra támaszkodnak, és egymást is építik.
Ezt az értelmezést bontja ki, erre épül rengeteg forma, a tükrök görbéje, a mélységgel való játék, a szobrok színe, hajlatai, amelyek már mind láthatók voltak a korábbi művekben is – a legkülönfélébb méretben, dimenzióban. Anish Kapoor művei úgy alkotnak egységet, hogy mi magunk nem tudnánk tovább vinni ezt az esztétikai egységet; nekünk csak az jut, hogy mindig később lássuk be: ez és ez hasonlít, ez és ez mintha ugyanúgy működne, mintha ugyanannak a valaminek lennének a részei. Ez a későbbi felismerés, egyben előny, amelyet a művész magának megszerzett, annak a jele, hogy nagy alkotóval van dolgunk. Ezt az előnyt kéne jobban megértenünk. A kérdés tehát, ami a kiállítás címét inspirálhatta, valami ilyesmi: mitől nagy egy művész? Mitől tartunk valakit jobbnak? Mi az, hogy jobb művészet – van-e ilyen?
A két évvel ezelőtti, párizsi Monumentára készült, a Grand Palais-ben installált óriási gömb, a Leviathan ezúttal leeresztve, összegyűrve, több termen keresztül kinyúlva, merő anyagiságában látható. A Leviathan tágasságával, magabiztos nagyságával, körül- és bejárhatóságával szemben itt most a kimúlt, termekbe zsúfolt, megközelíthetetlen PVC-tetemmel találkozhatunk. A Leviathan halála a kiállítás talán legizgalmasabb, és egyik tanulságos műve. A folytatás képessége és a folytatásban rejlő váratlanság, az ötlet és az anyag együttes módosulásából kibogozódó jelentések, a kifejlesztett, kiművelt, felszínre hozott új értelmek mátrixa teszi valóban nagy művésszé Anish Kapoort. A Leviathán halála bizonyítéka ennek, és a berlini kiállítás egésze újfent erről győzheti meg a látogatót.
Kapoor in Berlin, november 11-ig, Berlin, Martin Gropius Bau
Anish Kapoor: Symphony for a Beloved Sun. Installation view: Martin-Gropius-Bau, 2013