Nicolas Grospierre: Nagykövetség
A sort a Bécsben született Andreas Fogarasi nyitotta 2007-ben, amikor az 52. Velencei Képzőművészeti Biennále Magyar Pavilonjában kiállított installációja, a budapesti művelődési házak utóéletét körbejáró Kultur und Freizeit (Kultúra és Szabadidő) elnyerte a zsűri tetszését, a rá következő évben, a 11. Építészeti Biennálén pedig a lengyeleket képviselő, Svájcból származó Nicolas Grospierre vehette át a Polonia Hotel – Az épületek utóélete című fotósorozatáért a kis méretű, aranyozott „Oscar-díjat”. Bár ezen elismerések a nemzetközi kurátorok ízléséről sokat elárulnak, azért ne feledjük, hogy azok, akik nem éltek a szocializmusban, jóval távolságtartóbban képesek közeledni a közelmúlt továbbélő emlékeihez.
Bár e néhol hűvös, néhol szociálisan érzékeny, a modernitás utópiái ra és kudarcaira fókuszáló külső nézőpont nem feltétlenül talál megértésre az 1989 előtt felnövő generációk szemében, a Varsóban élő Grospierre javára írható, hogy igen következesen foglalkozik a témával. Készített fotósorozatot a litván buszmegállókról – ezek hatvanas-hetvenes években felállított, élénk színekkel befestett, formatervezett megállók még ma is kifejezetten üdítően hatnak a közép-európai buhera-megoldásokhoz képest –, vagy olyan lengyelországi falusi házakról, melyeket félkész állapotban hagytak a tulajdonosok. A Milk Bars (Tejbárok) sorozatában – amelyben Grospierre-től szokatlanul emberek is szerepelnek – egy speciálisan lengyel, a kispénzű nyugdíjasok és diákok számára létesített étteremtípus továbbélését és a privatizációt követő átalakulását dolgozza fel (ezekben az étkezdékben a kínálat is szélesebb volt, mint például a budapesti volt Tanács körúton működő, mára megszűnt Tejivóban). A szovjet-blokk országainak épített terei hellyel-közzel hasonlóak: ehhez elég csak végignézni a Zánkai Úttörőtábor „nagy testvéréről”, a ma Ukrajnához tartozó, 1925-ben alapított artyeki gyerektáborról készített fényképeit (igaz, a monacói hercegség területének kétszeresén elterülő üdülőben még pár éve is állt az „útmutató” Lenin szobra).
A művészt elsősorban az üres, fel/elhagyott belső terek érdeklik – mint például a Litvániában az egyik nukleáris támaszpont munkásai számára a hetvenes években felépített Visaginas hatalmas hotelépülete, amely az atomtöltetek leszerelése és a munkások elvándorlása óta a látogatók hiányában üresen tátong (nem használják a tekepályát és a „korszerű” fodrászatot sem), vagy a szintén Litvániában található egyik, az organikus és a modernista építészeti nyelvet ötvöző fürdőközpont, amelyet 2005-ben leromboltak. (A projekt dokumentarista jellegénél is talán fontosabb, hogy kiderül, Makovecz Imre építészeti kézjegye nem egyedülálló – igaz, lengyel megfelelői, A. és R. Silinkas betonnal dolgoztak.)
A Platán Galériában bemutatott anyaghoz a varsói Hotel Europejski belső tereiről készített fotósorozat áll a legközelebb. Az 1870-es években épült hotel azért áll üresen, mert bár túlélte a világháborúkat és az egyik legfontosabb reprezentációs helye volt a lengyel kommunista pártnak, a korábbi tulajdonos reprivatizációja előtt az üzemeltető minden mozgatható dolgot elvitetett. A csupasz terekben csak a szőnyegpadló és az „esztétikusan” elhelyezett lambéria, no meg néhány tükör árválkodik, sivárságában is emlékeztetve egy letűnt korszak „esztétikai képére”.
A Lengyel Intézet galériájában egy magyar vonatkozású, tizenhét fényképből álló, 2008-as sorozat látható. A meg nem nevezett, de valahol Kelet-Európában található magyar nagykövetség (erről a feliratok árulkodnak) belső tereinek hangulata a hatvanas-hetvenes évek dizájnját visszhangozza. A falakon egy félig pucér nőt „ábrázoló” plakát, az étkezőben kockás abrosz, a tárgyalóteremben kalocsai motívumos dísztálkák, az irodában öntözővizes pillepalackok és matyóhímzéses terítőcskék, a „főnök” szobájában valamiféle katonai uniformisba öltözött nagy vezérnek „hódoló” képek, a különteremben paprika- és fokhagymafüzér – mintha megállt volna az idő az atomrobbanás utáni pillanatban. Grospierre itt a fikciót vegyíti a valósággal – bár ezt legkésőbb a vezér képmásánál gyanítani kezdjük –, oly annyira, hogy belenyúl a képekbe; egyes, valóságos elemeket eltüntet, másokat viszont beemel a fotókba. S még ha fel is fedezzük ezeket a kicsi „csalásokat” (például: külső vagy belső teret látunk?), mégsem érezzük a sajtóanyag által sugallt kafkai hangulatot. A szintén elvárt klausztrofóbiát igen – de ennek egészen más oka van. A látogató, kívülálló (rácsodálkozó) szem, a távolságtartó pillantás nem lehet a miénk. A valóság rácáfol a fikcióra – mert a múlt emlékei még mindig a jelen részei. Ugyanilyen bútorok és faliszekrények között dolgoztam pár éve a MTA egyik intézetében, s ugyanilyen bútorok és tárgyak között bolyonganak az erdei táborba vagy osztálykirándulásra menő gyerekeim. A „kelet” kéretlenül is még mindig itt szuszog a nyakunkban – a mai magyarországi politikai helyzetet nézve ez nem is fog hamar megváltozni.
Platán Galéria, Budapest, nyitva: május 10-ig