“A képzőművészet nem lehet a múzeumok zárt falai közé szorult álomkép”
– Jankó Judit beszélgetése a Mono Galéria vezetőivel
Következő galériás interjúnk alanyai Kiss Mónika és Peleskey Ákos, a Mono Galériától. Hat évvel ezelőtt a Vár aljában kialakuló galériás negyedhez csatlakoztak, azóta körülöttük sokan bezártak, ám ők még tartják a frontot, még akkor is, ha az Ostrom utcai nagy portálos galériából kénytelenek voltak lakásgalériába költözni, de ők ezt csak átmeneti állapotnak tartják. A Mono nevéhez kötődik a Tihanyi Artplacc kortárs művészeti fesztivál és Garam Judit divattervező vezetésével fiatal divattervezőknek és iparművészeknek inkubátor házként működő Mono Fashion shop a budapesti belvárosban.
– Hogyan kezdődött?
Kiss Móni: 2006 decemberében alakult a Mono, akkor én már 3 éve működtettem Pécsett egy kortárs galériát, ahol úgy láttam, egy ilyen galéria játéktere vidéken jóval szűkebb, mint Budapesten. Az eladásokból, a gyűjtőkörből világosan kirajzolódott már előttem, hogy a progresszivitás irányába továbblépni, – ami engem egyre jobban izgatott – ott lehetetlen. Kiderült, Ákos és felesége, Garam Judit divattervező, akivel én akkor már üzleti kapcsolatban álltam, tervei is errefelé mutatnak, beszélgetni kezdtünk, majd eldöntöttük, belevágunk közösen.
Peleskey Ákos: A mi érdeklődésünkben elsősorban a 20-as évektől eredő design és épitészet szerepel, de régóta gyűjtögetünk képzőművészeti alkotásokat is. Él bennem egy erős küldetéstudat, leginkább abban nyilvánul meg, hogy zavar a vizuális szennyezetség, amit ebben az országban látok, szeretnék ezen a magam lehetőségeivel változtatni. A művészeti kiállítások menekülést jelentettek a koszos, ápolatlan utcák látványától. Optikával foglalkozó cégem kinőtte az Ostrom utcai helyiségünket, feleségem évekkel ezelőtt már gondolkozott galéria nyitáson, akkoriban kezdett kialakulni a váraljai galéri negyed is amihez nagy reményeket fűztünk. Minden egybevágott.
– Móni, te innentől kezdve kétlakivá váltál? Mi lett a pécsi galériával?
KM: Pesten élek, de rendszeresen járok le Pécsre, megmaradt ott is a galériám.
PÁ: Különutasként indultunk, ez hozta meg a sikerünket is szerintem.Elkezdtünk olyan területeket behozni amivel addig nem foglalkozott más. Az elején erőltettük az ipaművészetet, amint letisztult, hogy nincs értelme, onnantól a modernizmus és konstruktivizmus vonalat vittük következetesen, törekedve a fiatalabb és idősebb művészgenerációk parallel bemutatására.
– Az iparművészet miért nem hozható be egy kortárs galéria profiljába?Hiszen mintha űr lenne ezen a területen, ebből arra is lehetne következtetni,hogy helye lenne.
KM: Mi is azt gondoltuk, de a szcéna ellenállt, úgy látszik az emberek fejében nem rakható ez a két terület össze. Sok minden amit mi a térben és a tálalásban megvalósítottunk a szakma egyes képviselőiben ellenérzést okozott, de úgy érezzük az idő igazolt minket. Az évek során azok, akik kritizáltak, sokszor ugyanebbe az irányba indultak el.
– Milyen elképzelésekkel nyitottatok, mit fogalmaztatok meg célként?
KM: Az első pillanattól kezdve szerettünk volna nyitni a nagyözönség felé, nemcsak a szakmának bizonyítani. Belevittünk sok olyan játékosságot, vagányságot, progreszív megoldást, ami a klasszikus galériáknak fura volt, de mi egyetértettünk, nem volt köztünk vita, azonos a víziónk.
PÁ: Erős bennünk a népnevelői szándék is, nem a kicsike közös tortából akartunk elvinni gyűjtőket, hanem új generációt kinevelni. Sajnos nem tagadhatom le, egyelőre beletört a bicsánk a szemléletváltoztatásába, a harmincas generáció értékrendjének megváltoztatásába. Körülöttünk sokan vannak, akik átrepülnek akár egy hosszú hétvégére New Yorkba, ahol nem sajnálják a pénzt semmmire, de amikor eljönnek hozzánk egy kiállításra, a műtárgyra rápillantva azt mondják nekem: “Viccelsz, ennyiért megcsináltatom az asztalosommal.” És ők már az a generáció amelyik a szellemi tőkéjéből szedte össze a betevőt és nem az ügyeskedésből. Be kellett látni, hiába tűnt úgy, abban a konjunktúrális időszakban, hogy most már a szellem megváltoztatásának ideje jött el ebben az országban,sajnos még mindig nem jött el ez a pillanat, ráadásul elindultunk gazdaságilag lefelé.
– Térjünk vissza az elejére, mi volt a művészeti koncepciótok?
PÁ: Az első kör a Móni pécsi művészei voltak, a másik vonalunk a konstruktivizmus. Itt abba a problémába szaladtunk bele, hogy a mai kontruktivisták kiállításaival másfél év alatt bekerültünk az élgalériák közé, viszont eladások ezeknél a művészeknél nem történtek meg. Egy Fajó kiállításmegnyitóra eljönnek az emberek, gratulálnak nekem, aztán odalépnek a művészhez: “Jánoskám , a jövő héten kimegyek hozzád”. Ennek a generációnak olyan szinten megvan a gyűjtőköre, hogy ott egy galériának nincs keresnivalója.
– Mások is említették már ezt a problémát, de talán az is igaz, hogy nem lehet kihagyni középgenerációtól felfelé a művészeket, mert ez eltorzítja a képet. A művészeti piac kínálatában is minden generációnak meg kell jelennie.Vagy nem így van?
PÁ: De igen.
KM: Minden józan érv afelé viszi a kereskedelmi galériást, hogy ne foglakozzon ezzel a korosztállyal. A gyűjtőkörük évtizedek alatt bevásárolt, mindenkinek van otthon 5-7 munkája a művésztől, ha mégis kell még egy, akkor elintézik egymás között. Hozzánk eljönnek a vernisszázsra, dicsérgetnek és nélkülünk megállapodnak.
PÁ: Nem adatott meg nekünk elég idő, hogy kiforrja magát valamiféle megoldás. Ha eltelt volna 4-5 év, ismertebbek lettünk volna, akár néhány nemzetközi kiállítás után, akkor kidolgozhattunk volna megállapodási feltételeket, de nem jutottunk el idáig, és ott álltak a hátunk mögött az akkor újonnan nyílt galériák, amelyek az első vitánál ugrottak, és vitték a művészt.
KM: Beláttuk, hogy csak az új generációval érdemes foglalkozni.
– Ezen felismerés mentén változott a művészkörötök?
KM: Abszolút tudatosan. A geometrikus absztrakt konstruktivista vonallal kezdtük, azon elgondolásból, hogy Magyarországon ennek van egy élvonalbeli hagyománya, olyan nevek, akikre nemzetközi szinten is lehet építeni, de azt azért tudni kell, hogy nem ez a meghatározó trend a világban. Be kellett látnunk, hiába ez a mi szívünk csücske, ha az aktív gyűjtőkör teljesen más irányba mozog. Váltanunk kellett és ekkor jöttek a figurális művészek és egy fiatalabb vonal. Akiket könnyebb szerződésekkel, megállapodásokkal egy bizonyos irányba terelni. Körülbelül 15-20 művésszel dolgozunk együtt.
– Szerződést köttök a művészeitekkel?
KM: Van akivel igen, van amikor nehezebb megállapodni. Minden eset más és más, függ a művész előéletétől, személyiségétől. Alapcélunk a szerződés, de nem mindig sikerül elérni. Az is előfordul, hogy valakihez mi ragaszkodunk nagyon a művészete miatt, de az ő fejébe nem fér bele a kizárólagos szerződés, mi pedig nem is tudnánk megfizetni.Ilyenkor egy lazább formában dolgozunk vele tovább.
PÁ: Pedig meggyőződésem, hogy célravezetőbb lenne, ha mindenkivel tudnánk szerződni, csakhogy be kell lássam, nekünk ez nem mindig megy. Talán ha konjunktúra lenne és a kiállítások első napján már ott díszelegnének a piros pöttyök a falon, akkor a megnyitó után odatennénk a művész elé egy szerződést, amiben már mi diktáljuk a feltételeket.
– Arra is szoktak panaszkodni a kortárs galeristák, hogy fájóan hiányzik a másodlagos piac. Történetesen a geometrikus konstruktivistáknál van ilyen, hiszen az Abigail Galéria árverésein ez a műfaj felvállaltan jelen van. Okoz ez nálatok pozitív hatást?
KM: Nem segített rajtunk, hiszen a másodlagos piacon az árak annyival alacsonyabbak, hogy az inkább rosszat tesz, mint jót. Akkor lenne jelentősége, ha erős kereslet lenne, ami az állóvizet megmozgatja. De nem ezzel van a baj, hanem a jótékonysági kortárs árverésekkel, amik kifejezetten kártékonyak, szakmánk csekélyke eredményeit a leghatékonyabban rombolják. Öszezavarják az esetleges vásárlókat, nem értik miért kerül 3 ezer forintba, ami egy galériában 300 ezer, elvész mi az érték. Azt a pár embert is sikerül elriasztani, aki venne, de megijed, hogy nem egyértelmű mi mennyi, és menekül vissza a rézkarcok birodalmába.
– Külföldi vásárokra mentek?
PÁ: Fő mentorunk Szalóky Károly mondogatta nekünk amikor nyitottunk, hogy csak a negyedik – ötödik évben dől el, egy galéria életben marad-e, addig bírjuk ki. Terveink szerint akkor kezdtük volna el a külföldi vásárokra járást, csakhogy pont erre az időre jött be a válság, a Mono nemhogy tovább tudott volna lépni a nemzetközi színtérre, hanem onnantól jött az életben maradási küzdelem.
KM: Ez tart még mindig. Az elejétől a fejünkben van a vásározás, amit nemcsak a válság késleltetett, hanem Ákos erőteljes kezdeményezésére belefogtunk az Artplaccba. A galéria működtetése és a tihanyi rendezvény időben, pénzben, energiában annyit visz el, hogy még nem tudtunk elindulni külföld felé.
– Az Artplacc beváltotta az elképzeléseiteket? Az lett belőle, amit szeretettek volna?
PÁ: Vissza kell térnem az elejére, a népnevelői szándékokhoz. A rendszerváltáskor az antiknak akkora felfutása volt, hogy eljutottunk oda, a régiség befelé jött az országba. A tehetősek körében rangja lett a gyűjtésnek, ám a következő lépés, a kortárs művészet felé fordulás nem történt meg. A Budapest Art Fair-en is tapasztaltam, a Műcsarnok mellett a sátorban, mostohagyerekként kezeltek minket. Ma is gyakran fogalmaznak úgy, ki”mer” kortársat venni, mintha egetrengető bátorság kéne ahhoz, hogy elköltsön valaki ki háromszázezer forintot. El kell juttatni az emberekhez, hogy a képzőművészet nem csak a múzeumok zárt falai közé szorult álomkép, hanem hozzáférhető, napi szinten kell hogy része legyen az életünknek.
KM: Erről mi is tehetünk, a szakmánk. Az egyesületünk is megosztó ebben a kérdésben, van aki szeretné, ha megmaradnánk egy zárt, elit világnak, és itt vagyunk mi, a másik vonal, akik azt mondjuk, szép, hogy az élgalériák minőségi művészekkel vészelik át ezeket az időket, de ha ugyannahhoz a kevés gyűjtőhöz szólunk mindig és ugyanazt a csontot akarjuk rágni mindannyian, akkor ez hosszútávon nem lesz célravezető. Csak úgy tudunk fennmaradni, ha a nagyközönségből, a potenciális érdeklődő körből új vásárlókat nevelünk. Nem is biztos, hogy gyűjtők lesznek azonnal, de elindul egy folyamat. Az Artplacc is ennek a része.
PÁ: Ha Budapest vezetői nem lennénk ennyire szűklátókörűek és követnénk Berlin vagy Lipcse példáját, ahol az üres helyiségeikből átadtak néhányat a képzőművészetnek, olyan öngeneráló dolgok indulhatnának el, amire progresszív folyamatok épülhetnének rá. A Bartók Béla úti kulturális projekt ez irányban indult el, de sajnos megrekedt félúton. Budapest romkocsmái is képzőművészeti alapokra épültek, ez is közrejátszik sikerükben.
KM: Az Artplaccra visszatérve, örömmel láttuk a második évben az a közönség jött el, akiket előzetesen elképzeltünk. Sokszor hallottuk a kiállítótérben, hívják a Balatonon nyaraló barátokat jöjjenek ők is nézzék meg, örültek, hogy végre történik valami. De ez egyértelműen urbánus közeg volt, a városi ember vidéken.
– Visszatérve a vásárokra, ha elindultok merrefelé tervezitek?
KM: Kezdetben Bécs, Berlin, Olaszország felé pozicionálnánk a művészeinket és a galériát. Úgy látom egyébként vásárra menni egyszerűen kötelező, aki ebből kimarad önmagát zárja ki. Azok a galériák, akik évek óta járnak, jobban állják a sarat a válság idején. Nem feltétlen a vásározásért kapott állami támogatások, vagy az ott létrejövő vásárlások miatt, hanem mert a hazai gyűjtők is feléjük fordultak. Azokban bíznak, akik külföldi vásárokra járnak, úgy gondolkozva, hogy ezekben a zavaros időkben, átláthatatlan piacon ez garancia arra, hogy jó befektetést tesznek. Van ebben igazság, de csak részben. A galériák pedig – érthető módon- kommunikációjukban ebben erősítik őket.