Öt nap, tucatnyi találkozás, számos kérdés. Az East Art Mags projektben Kolozsváron járt az artPortal szerkesztője. Megpróbálta a lehetetlent: megismerni a kortárs képzőművészeti

A Kolozsvár-mítosz keresése és más történetek I.

Öt nap, tucatnyi találkozás, számos kérdés. Az East Art Mags projektben Kolozsváron járt az artPortal szerkesztője. Megpróbálta a lehetetlent: megismerni a kortárs képzőművészeti szcénát. Riportázs.

2017-04-30

A riport az East Art Mags rezidencia-program keretében készült, együttműködésben a Revista Arta Online-nal.

Disclaimer.
Az artPortalhoz eljutott kifogásokra: riportunkból számos művészeti helyszín és szereplő hiányzik. Nem állítjuk tehát, hogy az alábbiakból, és csak belőlük áll Kolozsvár kortárs művészeti élete, és hogy ez az írás a maga teljességében repzentálná azt. A cikkben foglaltak a szerző benyomásait és véleményét tükrözik. 

Az utolsó este aztán, a Casa Boema étteremben váratlanul egy asztalhoz került nagyjából mindenki, aki miatt a város kortárs művészete, mondjuk így, európai hírre tett szert.  A kisebbfajta világhír emlegetése sem volna túlzás, bár ez attól függ, mit nevezünk világnak, márpedig ez kelet-közép-európai perspektívából már nem olyan egyértelmű. Szóval, egy asztalnál ült ott nagypénteken, Húsvét előtt a Plan-B galéria köre, Mihai Pop, a most már inkább Berlinben működő galéria kitalálója és motorja, a jelenlegi leghíresebb kelet-európai művész Adrian Ghenie, aki szintén Berlinben él és dolgozik, és nyugodtan nevezhetjük szupersztárnak is, a másodlagos-harmadlagos műtárgypiac csillagászati összegekre árazta be műveit az utóbbi időben. Diana Marincu fiatal kurátor, aki többek között a Plan-B mostani kolozsvári akitivitását szervezi, amely leginkább egy Domino nevű projekt-helyszínen összpontosul az Ecsetgyár földszintjén. Corina Bucea, aki a Fabrica de Pensule, azaz az Ecsetgyár jelelegi vezetője, és éppen SMS üzeneteket vált egy csapattal, amely elakadt az autópályán valahol Olaszországban, Velence felé – merthogy Corina most a Velencei Biennále román részvételének lebonyolításáért felel, és meglehetősen nyugtalan, mert az építőcsapat tagjai, úgy tűnik, az autópálya mellett fognak éjszakázni, és késve indul a projekt. Itt van Ciprian Muresan, aki nem világhírű, „csak” nagyon fontos művész a térségben, és a magyarországi közeg is jól ismeri – az artPortal interjúja vele itt.

Asztaltársaság a Casa Boema-ban. Balra Diana Marincu kurátor, hátul Mihai Pop képzőművész, galerista. A szerző fotója

(hely nélkül)

Mindenkivel persze nem lehetett találkozni, korábban szinte véletlenül egy kávézóban pár mondatot válthattunk az egyik legizgalmasabbnak tűnő fiatal művésszel, a szebeni Alex Mirutziuval, de ez kevés volt ahhoz, hogy értsem, mi rejlik csúcsprofesszionális videoprodukciói és izgalmas performanszai hátterében, és vele már nem sikerült újra összefutni. Viszont ülnek még itt a hosszú asztalnál mások is, talán kevésbé híresek, de a kolozsvári szcéna eleven és fontos szereplői, például egy fiatal képzőművész és szervező, Flaviu Rogojan, éppen németül és angolul beszélget egy német újságíróval, aki a Kolozsvár-mítosz nyomát jött kutatni egy magazintól. Flaviu harmadmagával az AiciAcolo, egy hely nélküli hely stábját vezeti, a mindig máshol felbukkanó artist-run galéria mindössze egy neonfeliratot helyez el ott, ahol megjelenik, kisajátítva a teret.

Alex Mirutziu: How soon gone is gone. 2016. Performance.
Wexford Arts Center Ireland. Foto: alexmirutziu.com

Proseccót kortyolgat Serban Savu, aki Muresannal közös műtermet bérel. Ha el lehet képzelni két ellentétesebb művészi világot, akkor az övék az – Muresané konceptuális, Savué figurális –, viszont láthatóan remekül megvannak, aztán itt egy fiatalember, melegítő felsőben, sok sör után,  Dan Beudean képzőművész, és intenzíven vitatkozik egy szemüveges lánnyal, egy nagy halom hús fölött, Dana Stefanoiu designerrel. Ő a városi maker-színtéren és művészetpedagógiai programokban is aktív, és sokakkal együtt a Kolozsvár nyomornegyedében – mondjuk inkább az igazságot: a város szeméttelepén – Pataréten (Pata Rat) élő, 300 roma családot célzó szociális-művészeti projektben, a Pata-Cluj-ban is részt vett. A projekt a be- vagy inkább visszafogadásra épül, hiszen ezeket a családokat többnyire a város rakta ki a perifériára. Az érkezésem körül Dan Perjovschi rajzolt együtt gyerekekkel és felnőttekkel a viskók falaira, miközben egyébként a kolozsvári városházán feszült hangulatban próbáltak döntésre jutni a Pataréten norvég támogatásokból épülő házak ügyében. Hulladékviskók helyett valódi házakról van szó tehát, emberhez méltó helyekről, és ez hatalmas változás lenne a Boema étteremtől elgondolhatatlan távolságban élő Patarét számára.

Egy látogató 2011-ben, a budapesti Ludwig Múzeum Valami változás című kiállításán. Kezében egy ismertető, Ciprian Muresan munkájával. Fotó: Végel Dániel / Ludwig Múzeum Budapest

Lassan éjfél, belépünk a Húsvétba, az egész társaság együtt jött át a Sistersből, ahová a berlini különítmény egyből a reptérről érkezett, és ahol női DJ abálta a ritmusokat,  az asztalfőnél hófehér ingben Mihai Pop, két oldalán egy-egy újságíró, a már említett német tudósító jobbról, egy szakállas francia pedig balról, akinek a lapja most sorozatban minden hónapban kifizet egy utat valamelyik uniós országba. Hogy írjon arról, amit lát. A Kolozsvár-mítosz nyomába indult ő is, és német kollégájával együtt Magyarországra mennek tovább két nap múlva. Még megkérdi, tudnék-e neveket javasolni nekik a CEU-tüntetések ügyében, illetve a művészeti ellenállás különböző szereplőitől, de aztán az étterem zaja fölénk kerekedik. 

 

(mindazok, akiknek elegük van)

„Azt hiszem, nem árt, ha az ember tisztában van azzal, hogy nem tudhatja biztosan magáról, miként reagálna különböző történésekre” – mondja éppen Ciprian Muresan abban a bizonyos artPortal interjúban, és ez a gondolat mostanában beugrik jópárszor.  Budapestről jöttem pár napja, közvetlenül a hetvenezres tömegtüntetés utáni reggel, és ebben a pillanatban, bármilyen társaságban – sportriporterek közhelyével élve – jó magyarnak lenni itt, hiszen mindenki tud a pesti tüntetésekről, és mindenki azt mondja, gyerünk, és sok sikert kíván. Én meg persze mondom, hogy pár hónapja még azt néztük, hogyan vonul ki szinte minden este több tízezer, itt-ott százezer ember Románia külöböző városaiban és tiltakozik a hatalom manipulációi ellen. Mindazok, akiknek elegük van: és nagyon sokaknak lett hirtelen elegük. Az érzést ismertük, de a tömeget nem tudtuk elképzelni a magyar városok utcáin. És amíg nem tudtuk elképzelni, Budapesten mi kell még ahhoz, hogy utcára menjenek tízezrek, addig Bukarest, Iasi (Jászvásár), Kolozsvár érzékeny, válaszkész és önmagukat megszervezni kész városoknak tűntek, majd aztán egyszerre csak megtörtént: egy nemzetközi egyetem elleni kormányzati támadás lett az utolsó csepp a pohárban, és a magyar főváros utcáin is zúg, hogy elegünk van.

Ciprian Muresan and Adrian Ghenie, Untitled (Ceausescu), 2008, installation- painting and video. Fotó: Plan-B

Az első itteni napomon egy tetőtéri lakásban találom magam a kolozsvári főtérnél, csodás kilátással a város fölötti dombra. Székely Sebestyén György művészettörténésznél, a Quadro Galéria vezetőjénél ülök, aki egyik szobáját rögtönzött múzeummá alakította. A nemrég zajlott tüntetések tábláit, feliratait, kellékeit gyűjti, és a tárgyakhoz egy-egy személyes történetet. Tárgy plusz történet – mondja, hozzátéve, hogy az igazi kihívás nem is a tárgyak begyűjtése, mert nagyon szívesen adja oda bárki, bárhonnan az országból, hanem a muzeológiai probléma, nevezetesen, hogy miként lehet a jelen pillanatot gyűjteni. Archiválni, muzeológiailag megközelíteni. Már csak azért is, mert a táblák, noha szellemesek és megmozgatóak – az egyiket a kolozsvári román színház színészei mutatták fel a közönségnek a Száll a kakukk fészkére című előadás után: Meghalunk a színpadon, feltámadunk az utcán!, utalva arra, hogy odakint tíztől kezdődik a demonstráció –, de az események megítélése nagyon vegyes.

Flaviu Rogojan: Raygun, 2017. Forrás: Zi-De-Zi.ro

A korrupció tekintetében a büntetőjogi felelősséget összeghatárhoz kötő törvényjavaslatot akart átcsúsztatni a parlamenten a kormánypárt, ráadásul éjszaka, és noha a DNA (Direcţia Naţională Anticorupţie), a román korrupcióellenes ügyészség már egy doboz gyufa beszerzésébe is beleköt, és sokan egyetértenek abban, hogy racionálisabb keretek közé kellene terelni a működését, az egész mégiscsak úgy jött le, hogy „ezek” itt legalizálni akarják a lopást. Nekünk legyen mondva – mondanám, de nincs kedvem viccelni a hazai korrupció mértékével, meg hát egy demokratikus ország ügyészségének mibenlétéről nekünk most éppen fogalmaink sem lehetnek. Amúgy meg persze az ottani helyzetet sem kellene idealizálni, bizonyos értelemben ugyanabban az ütött-kopott keleti üstben rotyogunk, ugyanott foglal helyet a két ország a Transparency International listáján. A DNA amellett, hogy elmeszel korrupt politikusokat, a háttérmanipulációk eszköze is, mint ahogy többek szerint a tüntetések sem csupán a demokráciáról szóltak, hanem a keresztény, fehér középosztály demokráciájáról – ahogy egy elemzés írja, a professzionális középosztály lázadása a patronázsdemokrácia helyreállítására tett kísérlettel szemben. Budapesten is az urbánus, nyugatos középosztályi fiatalság kezdte a tüntetéseket, igaz, liberális eszmények nevében és az egésznek van egyfajta inkluzív karaktere. Itt pontosan az volna a jó, ha azok is csatlakoznának, akikhez nem beszél más, csak a hulladék-média, akiknek nincs access-ük a belvárosi diskurzusokhoz, nem tudják, mi a CEU és mit csinálnak az NGO-k. Csakhogy a megszerveződéshez felület is kell, hang és kép, és a médiatér Magyarországon már vészesen szűk: három-négy médium és a Facebook kommunikációs buborékjai. A két országot e percben 25 hely választja el a Reporters Without Borders sajtószabadság-indexe alapján összeállt listán: Románia a 46.,  Magyarország a 71. helyen áll ott, ahol Norvégia az első és Észak-Korea a száznyolcvanadik, vagyis utolsó.

 

(kacsintós tábla)

Corina Bucea a jelképhasználatot említi, vagyis, hogy a nemzeti zászló és himnusz neki némileg idegen elemnek tűnt a korrupcióellenes tüntetéseken. Mondom, hogy nálunk a zászló és a himnusz visszavétele zajlik éppen, és jó, hogy sikerült kivenni a szélsőjobb, meg a nacionalista kormánypártok kezéből a nemzeti fogalmát. Székely Sebestyén György táblái ettől még szellemesek, és üdítő látni az internacionális utalások megjelenését is: nála van a Facebook-on sokfelé felbukkant tábla is, a No More Victoria’s Secrets felirattal, amely persze nem a mindenütt ismert fehérneműmárkára utal, hanem a bukaresti Viktória palotára, egy 30-as évekbeli modernista épületre, a román kormány székhelyére.

Tüntetés Kolozsváron, 2017.február 11. Forrás: Facebook

Ami a táblákat illeti, azokkal olykor gondok vannak. A helyiségnévtáblákról van szó, amelyek sokfelé csak nem akarnak kétnyelvűek lenni. A város ellen februárban nyert pert polgárok egy csoportja az ügyben, első fokon: azért pereltek, mert a város nem tart be egy 2002-es önkormányzati határozatot, és noha a népesség 20 százalékát meghaladja a magyar nyelvű kisebbség, nem helyezi el a kétnyelvű táblákat.  A Musai-Muszáj csoport köztéri akcióival éppen erre hívja fel a figyelmet. Kapásból a Magyar Kétfarkú Kutya Párthoz (MKKP) hasonlítanám a Musai-Muszáj és kitalálója, Szakáts István működését, de ezzel a hasonlattal valójában nem találnám el a céltáblát sem, nemhogy a közepét. Az MKKP először is párt, és ugyan ironikus – pontosabban: üdítően vicces – akciói vannak, élesen szemben áll a hatalommal. Szakáts nem áll szemben – és a hatalom sem olyanféle arrafelé, mit itt –, hanem tesztelgeti a vezetést. Olykor együtt is működik vele, mert a város néha kikéri a véleményét dolgokról, vagy inkább ő maga helyezkedik úgy, hogy meghallják, amit mond. Hangsúlyozza, hogy nem aktivista („az -izmus végződés megszünteti azt a szót, ami mögé odarakják”, mondja), és nem művész („a művészet igazságrezsim”, mondja), önmagát aktív  polgárként határozza meg. Az Altart alapítvány tagjaként, a fent említett Pata-Cluj projektben is a szervezők közé tartozik, a város zöld területeinek beépítése ellen küzdő polgárok között is ott találjuk, de provokál is, 2015-ben például „elraboltak” a városból egy Mikulás figurát, és szabályos váltságdíjat követeltek érte – mikuláscsomagokat jótékony célokra. Miközben a kétnyelvűség is nehezen megy, a Musai-Muszáj egyenesen háromnyelvű, román-magyar-német táblákért küzd, Cluj-Kolozsvár-Clausenburg, ezeket el is helyezi itt-ott, a város buszhálózatát pedig „kacsintós”, azaz lentikuláris táblával hekkelte meg, amelyre ez volt írva magyarul és románul: Nézőpont kérdése.

Forrás: Musai-Muszáj Facebook

Valóban az. Idehaza nagyon sokaknak még mindig Gheorge Funar, a város egykori ultrasoviniszta polgármestere ugrik be, de ő Kolozsváron már leginkább nevetség tárgya. A fiatalabb és kevésbé fiatal, progresszív értelmiség köreiben nyomát sem lelni a nacionalista diskurzusnak, sőt. Nekem a Boema asztalánál éppenséggel mindenki elmondta azt pár mondatot, amit tud magyarul, és találkoztam olyan román kurátorral, aki magyarul tanul, mert annyi kapcsolata van magyarokkal, hogy mostmár muszáj (musai, muss sein). Emil Boc, a polgármester, ha csak a szólamok szintjén is, de szereti hangsúlyozni a kolozsvári multikulturalitást, és hirtelen egy másik ország, Szerbia jut eszembe: Novi Sad, azaz Újvidék illetve Neusatz, ahol a Milosevics-rezsim végnapjaiban nem volt tanácsos semmilyen más nyelven megszólalni, mint szerbül, de ma hirtelen a háromnyelvű tradíciót kezdik hangsúlyozni, szerb, magyar, német nyelvű étlapot kínálnak a menő éttermek, előveszik a Monarchia-beli utcaneveket, újragyártatják a hozzájuk tartozó utcatáblákat. És szerb közönség üli végig az Újvidéki (magyar) Színház Neoplanta előadását, amely épp a város véres-soknemzetiségű történelméről szól. Párhuzamosan azzal, ahogyan a térségben a politikai nacionalizmus által kisajátított nemzeti narratívák látványosan csődöt mondanak, egyre fontosabbá válnak a helyi identitások? Meglehet, hiszen senki nem él jobban attól, hogy minden magyarországi faluba esetlen turulszobrokat raktak a főterekre, mint ahogy attól sem éltek, hogy annak idején Kolozsváron kék-sárga-pirosra festették a szemeteskukákat és padokat. Kolozsvár internacionalitása szembetűnő, össze van kötve Európával, hála a fapados légitársaságoknak, de persze azok sem járnának erre, ha nem volna piac és nem volna forgalom. De van. 

(A cikk főoldali képe: az Ecsetgyár kerítése. A graffitin Liviu Dragnea román házelnök, a kormányzó PSD párt elnöke rácsok mögött, utalással a "sorosozás" romániai jelenlétére. A szerző felvétele) 

A II. rész hamarosan!

Szerző: Nagy Gergely
Cimkék: kortárs művészet, kollektíva, East Art Mags,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Kritika és digitális önvédelem. Kortárs feminizmus a cseh művészetben

Videók a művészeti iskolák szexizmusáról. Macsó performanszok, hatvanöt pluszos nőművészek kiállítása, xenofeminista manifesztó. Amiről keveset tudunk: feminista tendenciák a kortárs cseh színtéren.

East Art Mags: nemzetközi együttműködésben vesz részt az artPortal

Három másik, térségbeli, kortárs művészettel foglalkozó lappal kezd együttműködést az artPortal – a cél egy közös platform elindítása, rezidencia programmal, közös tartalmak létrehozásával.