Egy hete ért véget egy rövid kiállítás a Trapézban, amely a témája és a megnyitója miatt is elhíresült. Pedig az egész mögött identitás, politika és kritika komoly és bonyolult

A láthatóvá tett antagonizmus

Egy hete ért véget egy rövid kiállítás a Trapézban, amely a témája és a megnyitója miatt is elhíresült. Pedig az egész mögött identitás, politika és kritika komoly és bonyolult kérdései állnak.

2017-01-20

Bajusz Orsolya Mindig van lejjebb/ Race to the bottom című kiállításáról és megnyitójáról
2017.január 10-13., Trapéz Galéria, Budapest


“A művészek leginkább helyzeteket képesek generálni. Ki lehet mondatni az emberekkel dolgokat. Presszionálni lehet társadalmi szereplőket, hogy kimondjanak végre dolgokat. A nyomásgyakorlás eszköze.” (B.O.)

A művészet és a politika tere és játékszabályai egyszerre nagyon hasonlítanak egymásra és alapvetően különböznek is. Mindkettő a nyilvánosság egy-egy alrendszere, azonban míg az egyik, a művészet terepe a szubjektív állítások artikulálását párhuzamosságukban és történetiségükben szervezi rendszerbe, addig a politika terében a szubjektív állítások egy jelen idejű antagonizmusokra épülő térben pozicionálják magukat. Az, hogy ebben a térben mi az elfogadható kifejezési forma, elég ingoványos terület, hiszen a szólásszabadság jogi szabályozása – ami maga is egy történelmi és politikai folyamat eredménye és ezért egyben egy jelen időben regnáló politikai agenda része, mint ilyen – minden demokratikusnak mondható országban igen tág. A politikai művészet a két tér határterületén mozog, így a művészet eszköztárával (esetleg intézményrendszerében is, de ez nem szükséges feltétel) teszi láthatóvá a politikai térben jelen lévő antagonizmusokat. Innentől lesz a dolgoknak valódi tétjük, és erről a valódi tétről szól politikai művészetet csinálni.

Az persze, hogy mi számít művészetnek, egy intézményi legitimációs folyamat eredménye, amely nem mentes a politikától. A mai Magyarországon a kortárs művészet mezője inkább megosztottnak mondható, mint antagonisztikusnak, értve ezalatt, hogy a nem kormánypárti művészeti szervezetek egyfajta rezignációban léteznek a „hivatalos művészet” mellett. A néha fel-fellobbanó lázadási hullámok elcsitultak, és a mező szereplői egyéni morális döntéseire van bízva, hogy milyen mértékben kollaborálnak a rendszer hivatalos részével. Természetesen ez is egyfajta politikai cselekvés, de a konkrétan politikai üzeneteket megformáló alkotások igen ritkák.

Bajusz Orsolya: Mindig van lejjebb. Képek a megnyitóról. Fotók: Bíró Dávid

Ez azért is érdekes, mert ha végigtekintünk a huszadik század magyar művészetén, akkor szemtanúi lehetünk annak, hogy ez nem volt mindig így. Valaha a művészek sokkal inkább felismerték állampolgári felelősségüket, mertek politikailag is állást foglalni műveikkel – és pusztán költői kérdésként szúrnám be ide, hogy vajon most, egy ökológiai és társadalmi kataklizma felé sodródó világban miért nem akarnak a művészek akár saját egzisztenciális problémáik, tapasztalataik társadalmi szinten elbeszélt megjelenítése révén a változás részesei lenni? A kritika és az önkritika még ha éles is, konstruktívabb az öncenzúránál. Az pedig, amit az elején az „antagonizmusok láthatóvá tételeként” említettem egyenesen hiánycikk. Ha ezt nem az általános közöny számlájára írnám, akkor azt kell feltételezneém, hogy ennek a feladnak a betöltésére a legtöbb művész – valljuk be, némi joggal –, sem elég bátornak, sem elég felkészültnek nem érzi magát. Még ha ez igaz is lehet, nem jelenti azt, hogy alkotói közösségekben, illetve a társadalomtudósokkal kooperálva ne volnának erre képesek. Bajusz Orsolyában azonban mindkét tulajdonság megvan, valamint feminista civil szerveződésekben és a művészet terében is aktívan részt vesz, így saját tapasztalatairól beszél, saját véleményét mondja el egy jól megalapozott ideológiai háttérrel, természetesen absztrakt módon, művészeti eszközökkel. A közérthetőség mint gyakori követelmény a kortárs művészeti alkotásokkal szemben részben elhessegethető a szokványos módokon, azonban minél provokatívabb és komplexebb egy mű annál kevésbé célszerű a keretezését mellőzni.

Orsolya kiállított műve egy szürreális képi világú és valóban gúnyos animációs film volt, ami egy a politika terében létező diskurzuson, az identitáspolitika baloldali (marxista) kritikáján alapul. Az identitáspolitikát a liberális politika olyan teóriái alapozzák meg, mint az interszekcionalitás és a privilégium teória. Mindkettő lényegében arra az alapállításra épül, hogy a társadalomban megjelenő különféle egyéni tulajdonságok mentén (biológiai és társadalmi nem, rassz és társadalmi osztályok, szexuális orientáció) történő elnyomásformák egyfajta „szekciók” töréshálójára osztják a társadalmat, amelynek töréspontjain egyfajta identitáscsoportok alakulnak ki. Ezek az identitáscsoportok pedig egyéni szabadságharcokra predesztinálódnak. Az elmélet szülőhazájából, az USA-ból hozva példákat, így lesznek pl. leszbikus fekete nők, latino transszexuálisok, de pontosan ugyanezzel a logikával jelennek meg a politikai térben a fehér felsőbbrendűséget hirdető alt-right, neonáci csoportok is. Az idea lényege, hogy egy csoportra jellemzőek bizonyos meghatározott kulturális sajátosságok, amelyek az egyéni tapasztalatból fakadnak és elidegeníthetetlenek.

A csoportok és az egyének tapasztalatai más csoportok számára hozzáférhetetlen autenticitással vannak értelmezve, és a marginalizáltság állítólagos foka határozza meg a tapasztalatok és az állítások autenticitásának avagy igazságának fokát. Ez magával vonja a társadalomtudományok strukturális elemzéseinek zárójelbe tételét is, így ez a megközelítés alapvetően antiintellektuálisnak tekinthető.

A különbözőség politikája ez, amelynek programja az individualizmus egyenlő újraelosztása, azonban az individualizmus luxusát a sokkal alapvetőbb, a létfeltételeket biztosító erőforrások hiányában a társadalom nagy része nem tudja értelmezi, és ezért élni sem tud vele. A különbözőség szigorú kategóriákba szorításával, valahol az emberi univerzalitást tagadják (de a szegénység és kiszolgáltatottság univerzalitását biztosan), és azt, hogy az elnyomás elsősorban materiális jellegű, melynek foglalata az osztályhelyzet (hisz ez az elmélet hívei szerint csak egy a sok elnyomásforma közül).

A privilégium teória ugyanezen logika mentén az elnyomók és elnyomottak kasztrendszerét állítja fel, melyben a különböző privilégiumokat birtoklók elnyomják a rendszerben alacsonyabbrendűként tekintett tulajdonságokat birtoklókat. E logika alapján születnek olyan állítások, melyek szerint minden fehér embernek előnyére válik a rasszizmus, és minden férfinak a nők elnyomása. Ugyanezen logika szerint lesznek a nőknek „ciszprivilégiumaik” a transznőkkel szemben, pont a reproduktív biológiájuk alapján, ami egyébként a valóságban fennálló társadalmi rendszerben az alárendelt szerepbe szorítja őket.

Ebben a formában ez a logika olyan gátakat, falakat és hamis érdekellentéteket állít alapvetően azonos osztályérdekű emberek közé, amelyek ellehetetlenítik a közös érdekek képviseletét és a közös cselekvést. Ez az elnyomás valódi természetét és a valós hatalmi viszonyokat leplezi el és egy alapvetően rigid, statikus társadalmi struktúrát tételez (egyben meg is erősítve azt), amelyben az emberek bár – az elmélet szerint – elnyomó szerepben vannak egymáshoz képest, ezen változtatni nem tudnak, csupán a „check your privilege” jelszó értelmében, bűnbánóan cenzúrázhatják egyéni viselkedésüket. Ez bár maga is szigorúan egyéni, individuális politikai aktusként értelmeződik ebben a moralizáló keretben, nagyjából pótcselekvésként fogható fel, a valódi társadalmi viszonyok megváltoztatása helyett egyfajta szimbolikus politizálásként, amely a különböző sértettségeket illetve az arra épülő politizálást is legitimálja, ami viszont még jobban kiélezi az egyes csoportok közötti ellentéteket.

A fenti, valóságot felülíró akadémiai diskurzus vulgarizált, és ideológiaként sokszor nem is tudatosított változatával találkozhatunk liberális/kultúrbalos aktivista közegekben, ezt láthatjuk Bajusz Orsolya filmjében szürreális módon leképezve, vitriolos humorral ábrázolva. Nyilvánvalóan nem született volna meg a film, ha ez a diskurzus Budapesten nem volna még jelen, de a progresszív liberális agenda internacionális jelenség, és a „művelt nyugathoz” való felzárkózás feltétele a regnáló ideológiák átvétele, a Kiossev által leírt öngyarmatosítás, ami Bajusz Orsolya másik sokat hivatkozott narratívája.

Láthatjuk benne az egymással versengő identitásokat, amelyek – a kapitalizmus ősi szabályai szerint – még nyomorukban is meg vannak versenyeztetve, és hogy ez hová vezet a nemek közötti viszonyok tekintetében arról így ír Wessely Anna: „...ha feministaként nemcsak módszertani individualisták vagyunk, de politikai cselekvésünkben sem ismerjük el az egyéneken túl társadalmi nagycsoportok létezését; ha elfogadjuk, hogy az identitás – többek közt a nemi (gender) identitás nem társas interakciókban kikristályosodó személyiségünk foglalata, hanem mindenki kénye-kedve szerinti egyéni választásának, a divatokhoz igazodó identitásbarkácsolásnak a dolga, akkor egyszer majd arra ébredhetünk, hogy a férfi hegemónia az egyéni döntések sérthetetlen szuverenitására hivatkozva még az alárendelt pozíciót is magáénak követeli, ahogy a toleranciát  követelő transznők „férfijogi barátsága” még a feministák indulatait és politikai mozgásterét is kisajátította.”


Orsolya tehát létező antagonizmusokra építette kiállított művét és a megnyitó performanszot is. Az antagonizmusok már úton is beszivárogtak a performanszba, amikor egy magát transznőnek nevező személy szakította félbe Papp Réka Kinga (PRK) megnyitóbeszédét. PRK beszéde a mesebeli hősre emlékeztetett, „hozott is meg nem is”, értve ezalatt, hogy az identitáspolitika kritikájával ugyan egyetért, de azzal hogy ez „a transzokon legyen leverve”, azzal nem. A figyelmes szemlélő azonban észreveheti, hogy a film karakterei között ezen állítással ellentétben igen sokféle identitás terítékre kerül. Ezen túl nagyon jó lett volna megtudni, hogy mégis milyen absztrakciós módszerekkel képzeli el helyesen a kritika megformálását PRK. Erre azonban nem kerülhetett sor az eseményt megzavaró személy miatt, aki transzparenst mutatott fel, a következő szöveggel: „A transznőgyűlölet is nőgyűlölet. Ismerkedésnél csak az igen jelent igent”.

Folyamatos bekiabálásai és Bajusz Orsolya replikái miatt a beszéd félbeszakadt, Orsolya elvette tőle a táblát, megpróbálta kivezetni a teremből, de ennek persze ellenállt. Majd PRK sokadjára, ezúttal sikeresen kérte, hogy hallgasson. Ezután következett a performasz tervezett része, aminek cselekménye szerint Bajusz Orsolyát szintén félbeszakítja egy „transzzsidó” aki Orsolya gyakori szerző-, és alkotótársát Feró Dalmát rángatta magával a performansz terébe. Dalma saját magát alakította, és szerepe szerint elrabolták. Eljátszották az összetűzést, majd – a Bajusz Orsolya és Feró Dalma által teremtett karakter – a transzzsidó felolvasta verseit és aztán elszökött. A filmet levetítették, ezután újra kezdődött az esemény megzavarása, de a szabotőrt végülis hangos kiabálás közepette kivezették a teremből.

Több kérdés is felmerül az eset kapcsán.  Vajon miért lehet az, hogy ennyire elszokott a nyilvánosság az éles (rendszer)kritikákat megfogalmazó művektől? Vajon miért szűkült le ennyire az utóbbi években a kritika és a politizálás tere? Miért ne lehetne a hivatalos művészet mellett a megmaradt „második nyilvánosság” a szembenézés és a viták terepe? Lehetséges-e egyáltalán valamiféle új és őszintébb kulturális és politikai színtér felépítése anélkül, hogy az antagonizmusoknak és az akár húsbavágóan éles kritikának is teret adjunk?  A vélemények kinyilvánítása azok egymásnak feszülését, antagonizmusát teszi láthatóvá, így tehát nem csak puszta vélemények, hanem politikai agendák játékszabályai is ütköznek egymással (a baloldali és a liberális).

Az esemény érdekessége, hogy egy szándéka szerint politikai aktus a performanszba csatornázódott az alkotó terve ellenére, és valójában így lett teljes az alkotás, és vált ténylegesen láthatóvá egy része a korunkat jelenleg meghatározó ideológiák között feszülő politikai antagonizmusoknak.

Cimkék: kortárs művészet, Trapéz, elmélet, galériák, konceptuális művészet,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Ez Pontosan az, Aminek Látszik

A Magdolna negyedben a krokodil és a gyerekelvétel, a művészkedős közegben pedig ez. – Reakció az artPortal cikkére, amely a Stripauction nevű eseményről szólt.

"Nem hozok létre semmilyen képet vagy tárgyat" – Bajusz Orsolya

Ha művekkel nem is, olyan szövegekkel mindenképp találkozni, amelyek alatt a neve szerepel. Elmélet és aktivizmus, kiállás és rejtőzködés. Az egyik legprovokatívabb hazai művésszel beszélgettünk.