Steve McCurry a kortárs fotóművészet ikonikus alakja, az ember, aki mindent tud a fotográfiáról, képei legendásak, lenyűgözőek, és ikonikusak. Ő az, aki megmutatta a háború emberi oldalát, az eltűnőben lévő kultúrákat, az ősi hagyományokat. McCurry egy szlogenekből álló konstrukció, ami mögött csak sztereotípiák és ásító üresség van.
McCurry ugyanis egyszerű, mint a faék, azt adja a világnak, amit vár, amit látni akar, szépséget és humanizmust, azaz semmitmondást, azokat az eszményeket, amelyeket a National Geographic megtestesít. És persze mindehhez háttérként finom kis kolonializmust.
Tibetan girl in a Chinese-style coat, 2001
Bármerre is járjon, Indiában, Pakisztánban, Afganisztánban, Kambodzsában vagy Tibetben, mindig ugyanazt látja és fotózza, a puszta szépséget, egyfajta sajtófotós, túltelített színekkel leöntött, érzelgős humanizmust. A képei azt a National Geographic-érzést közvetítik, hogy a világ szép, csodálnivaló, üres tablója a kuriozitásoknak, a varázslatnak, meséknek. McCurry brutálisan túltelített színeiben a világ minden mássága össze-és elmosódik, megszelídül, és puszta kolonialista ornamentikává kövül.
Nem embereket látunk a képein, nem a másik embert, hanem szép színeket, csodálatos szembogarakat, szakállakat, sokszor a portré hátterét alkotó fal egyénibb, mint a portré alanya, illetve igazából mindegy is. Szép szőnyeget mutat nekünk arról a világról és emberről, amit nem ismerünk – de amit rajta keresztül nem is fogunk megismerni. McCurry zsenialitása abban áll, hogy ugyanazt mondja fel, mutatja meg, amit a nyugat-európai ember a kezdetektől lát és látni akar a más, idegen világokban, abban, ami nem ő, Indiában, Afrikában, Kínában: a szép, veszélytelen, és persze szánalomra méltó, ezért emberinek hazudott, hitt egzotikumot. A szokásos, üres keleti díszleteket.
Tailor carries his sewing machine through monsoon floodwaters, 1983
De mindez természetesen nem hiba. McCurry ugyanis, bár semmiképp sem fotóművész, de betölti funkcióját, kiválóan működő gépezet. Kielégíti esztétista egzotikum- és érzelgősség szükségletünket. Hiszen miért is lenne a háború emberi oldalának megmutatása az, hogy lefotóz egy különlegesen szép szemű afgán lányt, amint merően néz a kamerába? Mit tudunk meg voltaképp az afgán lányról, mit tudunk meg a háborúról? Mit tudunk meg bármiről? Minden csak üres, szépséges és mélyen idegen egzotikum marad. Nem véletlenül lett a kép McCurry sikerének, ismertségének záloga, nem véletlenül futott be ekkora karriert. Ugyanis tökéletesen üres, de úgy tesz, mintha jelentene valamit és mi úgy teszünk, mintha jelentene valamit, holott pusztán csak szép, mint egy virág vagy bútordarab. Nem egy ember, autonóm személy, bár annak tűnik, és nem kell szembenézni vele. Csak díszletelem.
Sharbat Gula, Afghan Girl, 1984
A fentiekből logikusan következik, hogy Steve McCurry kiállítása akkor is kasszasiker lenne, ha a tápiószecsői általános iskola tornatermében rendezik meg. Úgy tűnik, a Műcsarnok tisztában volt ezzel, mert nem fektettek túl sok energiát a kiállítás prezentálásba, igaz, mint megtudjuk, erre nem is volt idejük, a kiállítás hirtelen jött és nem évek előkészítő munkája előzte meg, ami természetesen látszik is. A szép marketing után felizgatott, a fárasztó és néha kaotikusnak tűnő sorban állásokat túlélő látogató legnagyobb meglepetésére egy, a Műcsarnok méreteihez képest apró terembe zsúfolva kapja a képeket. Valamint a középső nagy terem egy elkerített részében, amit azonban kevesen vesznek észre, mert nem is lehet észrevenni, hiszen ad hoc, buhera-megoldás.
Adva van tehát egy ikonikusnak kikiáltott világsztár, akit, tisztesség ne essék szólva, rendesen és méltatlanul odakentek. A Műcsarnok mintha kicsit túltolná mostanság a kiállításokat, mert nagyon akar mindent: sokféle lenni, nagy tömegeket becsábítani, friss lenni, szakmai lenni, és még sok mindent. De főként legitimációt szeretne nyerni. Ahhoz minimum kevesebb kapkodásra és persze valódi szakmai teljesítményre volna szükség.
Steve McCurry: Legendás fotók, április 3.-ig, Budapest, Műcsarnok
A cikk lejjebb folytatódik.