Az “ember a lyukkamerával” és az “ember a felvevőgéppel” Bécsi Imre esetében egy és ugyanaz a személy. A kettős életet élő operatőr aki nap mint mint nap a legkorszerűbb technikával rögzít bármilyen mozgóképet a reklámoktól a játékfilmekig, ha teheti munkaideje után a legarchaikusabb technikához, a lyukkamerához nyúl vissza és legszívesebben ezzel az egyszerű eszközzel készít fotókat, melyekből a Karton Galériában mutat be egy kiállításnyit.
Dziga Vertov, Az ember a felvevőgéppel című filmtörténeti alapvetés alkotója azt írta, hogy a virtuális jelenségek káoszában az emberi szem nem tud eligazodni, csak a kamera, ami megörökíti lényegüket is. Viszont nem mindegy milyen kameráról is beszélünk, Bécsi Imre például éppen a digitális világ sterilitása okozta frusztráció miatt fordult a camera obscura elvén működő lyukkamerához. Ráadásul képeiben az analóg technika két végpontját egyesíti : az ősi camera obscurát polaroid nyersanyaggal kombinálva használja. A Polaroid tárgyiasultsága és az azonnali kézbefoghatóság varázsa sokakat elbűvöl ma is. Bécsi képeinek egyik erőssége ragyogó meseszerű színvilágukban rejlik, színszűrőkkel való kísérletezése erős és emóciókkal telített atmoszférát teremt. A hosszú expozíciós idők eredményeként a tenger partot mosó hullámai vízpárává oldódnak, a figurák néha bemozdulnak, extrém hosszú expozíciós idők esetében az emberek csak átsuhanó foltok vagy azok sem, néha csak a képleírásból tudjuk hogy sokan sétáltak át a kamera előtt miközben csak egy tájat vagy egy barlangot látunk. A megannyi átsuhanó alak s melletük a táj állandósága önmagában elégikus költészet. Ugyanakkor az idő dimenzióját is hozzáadja az állóképhez. Márpedig a fotó és a film azonos képrögzítő technikája mellett a különbségük éppen az, hogy a filmet az idővel is operáló művészetnek nevezzük. Vajon az operatőr bőréből kibújni nem tudó Bécsi Imre “megvezeti”-e a nézőt amikor fotókiállításra invitál, ahol valójában snitteket látunk? Inkább vegyük úgy, hogy a látogató “egyet fizet kettőt kap” (mindezt persze csak jelképes értelemben, hiszen a Karton mint kereskedelmi galéria nem szed belépti díjat).
Long Waiting
A lyukkamera sajátossága, hogy nagy mélységélességű képet eredményez, és lehetővé teszi a hosszú expozíciót, egyes fanatikusok több hónapos expozícióval is kísérleteznek. A fotók történetében talán ez az a műfaj, ahol a legélesebben leképződik az idő. Legalábbis a lassú folyású idő, mert a töredékmásodpercekre felosztott mozgásábrázolás már későbbi technológiához kötődik. A fotósként is ismert iráni filmrendező Abbas Kiarostami is úgy tartja, hogy “a fotográfia a film szülőanyja” ezt azonban mondhatta volna specifikusabban is, hiszen a lyukkamera már mintegy megelőlegezte a filmet.
Ahogy kultúránk megannyi alapköve arab eredetű, a matematika és a kávé mellett a lyukkamera is az arab világból érkezett. A görögök még úgy gondolták, szemünk sugarakat bocsát ki ezzel téve lehetővé a látást. Aki azonban a fénysugarak szembe hatolását felfedezte, az a X. századi arab matematikus, Al-Haitham volt. A zsalugáterek résein beeső fény indukálta a felfedezést. Al-Haitham megfigyelte, hogy minél kissebb a rés, annál pontosabb a kirajzolódó kép, kísérletei során pedig megalkotta az első lyukkamerát. A kis sötét szoba arabul “qamara” , s ez lett a camera obscura és tulajdonképpen a mai kamera névadója is.
Lupa fák, 1.
fotók: kArton Galéria
Ez a technika azóta is sok kreatív elmét elvarázsol, annak ellenére, hogy a lyuk méretének és a képsík elhelyezésének meghatározásán kívül nem ad több teret az alkotói szabadságnak, legalábbis a modern kamera megannyi beállítási lehetősége nem adott. Ilyen értelemben alázatos alkotót követel, aki az elemeknek, de mindenekelőtt a fénynek rendeli alá munkáját, ő kissé visszahúzúdik és néha maga is meglepődik az eredményen.
August Strindberg, a 19. Századi svéd drámaíró festészettel is foglalkozott, emellett a fotóművészet egyik úttörőjét is tisztelhetjük benne. A lyukkamerát azért kedvelte különösen, mert az nem tartalmazott optikai eszközt. Strindberg nem bízott meg a lencsékben, sőt hitt abban, hogy a fotólemezen direkt módon leképződik egy táj vagy egy portréalany szelleme, és ezt a közvetlen kapcsolatot egy lencse vagy bármilyen közbevetett eszköz “kiszippantja” a képből.
Bécsi Imre megközelítése aligha ilyen metafizikai, s ezt színszűrőhasználata is bizonyítja. Lyukkameráit maga szerkeszti majd építi meg, és úgy hírlik, hatalmas színszűrőgyűjteménnyel bír. A valóságot, ha nem is rózsaszín szemüvegen át szemléli, de színszűrőkön keresztül írja felül. Az eredmény festői, ami különösen a felnagyított méreteknél ütközik ki. Bécsi világában sétálni üdítő színterápia.
Budapest, Karton Galéria, május 24-ig