A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS) második alkalommal hirdette meg az Átlátás sorozatot. Ennek lényege, hogy a szervezésükben alkotók, koordinátorok és helyszínek, egy gondosan kialakított rendszerben működjenek együtt, s hogy ez a rendszer később talán önműködővé is váljon. 2013 őszén pályázás útján választották ki a kurátorokat, akik az FFS alkotóival, illetve az adott befogadó galéria munkatársaival együtt alkotják egy-egy tárlat csapatát. Idén egy helyszínnel kibővült a kör a két évvel ezelőtti, első sorozathoz képest. De nemcsak ebben lépett előre a projekt. Minden további fontos infó a projekt oldalán olvasható, mi pedig nézzük az első anyagot!
Illés Katalin: Tornasor, egyenruha, férfi tekintet, tornadressz, öltöző
2014. március 7 – április 4. Rendezés alatt Bakonyi Zsuzsa, Barcza Gergely, Illés Katalin kurátor: Kácsor Adrienn | FKSE Stúdió Galéria
És az első kiállítással együtt az első az első újdonságot: a fiatal, pályakezdő alkotóművészeket különféle szakmai platformok támogatják, ezek közül a legismertebbek és „leghatásosabbak” a saját maguk által működtetett csoportosulások, ilyen az FFS (alapítás: 1977), illetve a tágabb szakmai összefogást teremtő FKSE – Fiatal Képzőművészek Stúdiójának Egyesülete (alapítva: 1958). Mint az alapítási évekből látszik, egyikük se ma kezdte, és mégis, 2014 az első év és alkalom, hogy kézzel fogható, konkrét együttműködés legyen a kettő között. Szomorú? Szomorú. Érthető? Ha a szakmai rivalizálásra gondolunk, igen. Ha arra, hogy ezt még tovább nehezítik a jelen magyar művészeti életet sújtó politikai intézkedések, akkor még inkább. Mindenesetre szép és „európai” gesztus volt végre megtenni ezt az első lépést.
Barcza Gergely: Code (részlet a diaképekből álló installációból)
A hosszas bevezető tulajdonképp ráhangolódás célját is szolgálta a múltba tekintéshez, hiszen többfajta emlékfeldolgozást mutat be a nyitótárlat, viszonyokat a múlthoz, ill. a múlt képeihez. A cím meglehetősen szubjektívnak, már-már romantikusnak hat a koncepció ismeretében. Kevésbé megbecsült, megőrzésre méltatlan, „nem kívánatos” képek és jelenetek apoteózisa látható a Stúdió Galériában három merőben eltérő karakterű alkotótól. Munkáik külön-külön könnyen kapcsolhatók a címhez, de ha együtt tekintjük őket, kisebb fogódzóra lesz szükség a koncepció átlátásához. Ezt a mankót a megnyitó szöveg adja Pfisztner Gábor jóvoltából, és ezt a célt szolgálja ezen írás is, továbbadva a megoldáshoz szükséges kulcsot.
Először is egy gondolat erejéig az emlékezés aktusáról. Aktuális és kényes kérdés ez éppen most, a holokauszt emlékévében, vagy az 1989-es események évfordulóján. Önmagában nem az megosztó, ki, hogyan és mire emlékszik. Hanem sokkal inkább az, ha a kollektív emlékezet folyamatos manipuláció alatt van. Politikai vagy történelmi állásfoglalást mindenesetre nem lehet kiolvasni a kiállított alkotásokból. Bár pikáns adalék, hogy az időkapszulának ható kirakatok (Bakonyi Zsuzsa munkái) jórészt a nyolcvanas évekből maradtak ránk, és belenézhetünk ma is néhány hasonlóba város- illetve országszerte, mintha a fogyasztói társadalom nyitott kultúrtörténeti emlékkönyvét lapozgatnánk. Persze az, hogy erre a korszakra milyen szájízzel gondolunk vissza, az mindenki személyes, szubjektív emlékeire és érzelmeire (horribile dictu: korára) van bízva.
Barcza Gergely: Code (egy diakép az installációból)
Ha tovább tágítjuk az emlékezés fogalmát, de azért művészeti kontextusban maradunk, azonnal megérkezünk a kanonizáció fogalmához és aktusához, miszerint csak arra illik/érdemes emlékezni, ami átmegy egy tudományos és/vagy esztétikai szűrőn. Barcza Gergely valami ilyesmit tett azokkal a talált diákkal, amelyek elvesztek vagy elveszejtették őket. Hét évig gyűjtötte majd rendszerezte ezeket, mégpedig kétféle módon. Az egyik módszer segítségével mi is beletekinthetünk (akár a helyszínen kihelyezett laptopon, akár saját készülékünkön, ha magunkkal visszük a diatokokba rejtett kódot) a testvérpár gyermekkorába a számukra létrehozott Facebook oldalon, mely a szociális emlékgyűjtés és megosztás megkerülhetetlen fórumává lett. Erre az oldalra pedig egy olyan QR kód vezet el, melyet a kiállítótérben is megtalálunk, mégpedig a diákból megépítve, egy nagyméretű, négy darabból összeállított lightbox formájában. Digitális kód nem volt még ilyen szép.
Bakonyi Zsuzsa: Kirakat 29
Hasonlóan be- illetve felemelő gesztust tesz Bakonyi Zsuzsa, amikor a magukra hagyott vagy annak tűnő, egykor szebb időket megélő kirakatokat teszi meg képei tárgyainak. A fenti, talált diákhoz hasonlóan ezekből a kompozíciókból is egész kis történeteket lehet kiolvasni. Sőt, még szabadabb képzettársítást indíthat el, hogy itt jobbára tárgyak és nem személyek szerepelnek, tárgyilagosabb vizuális ingert kapunk. A gyűjtés alapos, ha van időnk, érdemes megnézni, mennyire az: a kiállítótérben elhelyezett tévén a teljes anyag megtekinthető. Megható, megmosolyogtató, ismerős és soha nem látott jelenetek a saját jelenünkből – és valljuk be, mindannyiunk, személyes múltjából. Színesíti még az installációt egy, a térben kialakított kirakat, illetve egy füzet, melybe – a művészt azt kéri –, kedvenc képünket jegyezzük bele. Utóbbiak talán túlságosan is színessé, kissé kavalkádszerűvé tették a kiállítás ezen részét, itt a kevesebb több-elvnek kellett volna győznie, vagy ha már mindenképpen játszani akarunk a kirakat ötletével, frappáns lett volna kifelé berendezni.
Bakonyi Zsuzsa: Kirakat 17
A fent említett – a koncepcióra vonatkoztatott – átlátási kihívást e cikk szerzőjének Illés Katalin képei jelentették. Ő ugyanis, amit a másik két kiállító látszólag homogén módon és képivilággal vizsgál, összesen három féle fotográfián mutatja be a saját múlthoz fűződő viszonyát, külön falakon elhelyezve. A leginkább érthető üzenete a látszólag családi archívumból előkerült, a jelenetekkel, a ruhákkal, a technikával historizáló hangulatot árasztó képekből összeállított falnak van. Feltételezhető, hogy ezek nem archív fotók, de a kérdést mindenesetre bennünk hagyja. Vitathatatlan viszont, hogy ezt a falat szemet gyönyörködtetően sikerült installálni. Már-már zavaróan esztétikus a szemközti oldalon kialakított beltéri kirakattal szemben. Ide tartozik, mégis kiszakítva ebből a kontextusból két fallal távolabbra került az Anyajegy, idol, M., vágy című kép, amley szinte egymagába sűríti az előző fal összes képének kérdését: a múlt-család-genetika hármasához való viszonyt, az ezzel való szembesülést vagy az efölötti szemet hunyást. Teljesen megbontja ezt a szétválasztott, mégis egységes koncepciót Illés a színes, nagyméretű printjével/nagyításával, melyen bordásfal előtt sorakozó lányok néznek ránk még a tornaóra keretein is túlmutató közönnyel. Az előzőekhez hozzáadva ez már olyan tartalom, mely komplexitásával túllép a kiállítás értelmezési határain.
Illés Katalin: Anyajegy, idol, M., vágy
A kiállítás-sorozathoz kiadvány és leporelló is készül, utóbbi már elérhető a résztvevő helyszíneken. Hasznos, és az FFS kiadványoktól megszokott módon igényes.
Az FFS – ÁTLÁTÁS 2 projekt kiállításai:
2014. március 7 – április 4. Rendezés alatt Bakonyi Zsuzsa, Barcza Gergely, Illés Katalin kurátor: Kácsor Adrienn | FKSE Stúdió Galéria
2014. március 12 – április 19. » A természeten túl Martinkó Márk, Zagyvai Sári kurátor: Török Tünde | Viltin Galéria
2014. március 20 – április 12. Bleu Hodosy Enikő kurátor: Barkóczi Flóra Várfok Project Room
2014. március 27 – április 30. In case of photography Horváth János – Rácmolnár Milán kurátor: Zsámboki Miklós | ArtBázis Összművészeti Műhely
2014. április 2 – május 2. „megint a fejemben nézelődnek” Neogrády-Kiss Barnabás kurátor: Juhász Anna Faur Zsófi Galéria – Panel Contemporary
2014. április 9 – május 10. Nincs abban semmi Szent-Iványi Réka kurátor: Ruda Szandra | Godot Galéria
2014. április 17 – május 16. Kiváló a hangulat Bartha Máté, Kozma Andrea kurátor: Gyenge Nóra, Lődi Virág, Mucsi Emese Casati Art Corner Galéria
Illés Katalin: Fordulat, sors, önbeteljesítés
A cikk lejjebb folytatódik.