Mutató nélkül – B.A. úr X-ben
Gróf Ferenc kiállítása a Kiscelli Múzeum Templomterében.
Dec.31-ig.
A projekt előzményeiről Róka Enikő, a Fővárosi Képtár vezetője elmondta, hogy olyan kortárs kiállítás-sorozatot szeretett volna, amely valamilyen módon reflektál a gyűjteményre. Amikor a Képtár vezetője lett, végigjárta a raktárakat, és rábukkant egy először azonosíthatatlannak tűnő, egymásra tornyozott raklap-tömegre, amelyről kiderült, hogy az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának hátsó frontjára készült Bernáth Aurél-pannó: Budapest látképe a Gellérthegyről körbetekintve.
Bernáth Aurél Budapest-látképe eredeti helyén, a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának hátsó frontján.
Fotó: Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum
A munka 1958 óta nem volt kiállítva, pedig 1972-ben a festőnek volt egy nagy tárlata a Várban, a Budapesti Történeti Múzeumban. Amikor az alumíniumlemezeket idén januárban kihozták a templomtérbe, látták, hogy egészen jó állapotban vannak, némi restaurálás után kiállíthatók.
Azt már Gróf Ferenc találta ki, hogy Bernáth műve egy ugyanebben az időben keletkezett szépirodalmi alkotással kerüljön párbeszédbe, Déry Tibor G. A. úr X.-ben című könyvével, amelyből a kiállításon 66 részlet olvasható. A regényt Déry 1958-ban kezdte el írni a börtönben, ahová ’56-os tevékenysége miatt került.
Fontos adalék, hogy Bernáth (a kiállítás címében szereplő B.A.úr) és Déry már a 20-as évektől közeli barátságban voltak egymással, és miután Déry kijött a börtönből, életük végéig jó barátok maradtak, Bernáth 1972-es nagy kiállítását is az író nyitotta meg. A Kiscelli Múzeum Templomterében látható ennek a tárlatnak a vendégkönyve is, amelyben Kádár János és Déry Tibor aláírása egymás alatt olvasható.
Gróf Ferenc: Mutató nélkül – B.A. úr X-ben. Kiállítási enteriőr, az újrarendezett Bernáth-pannóval.
Fotó: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence
De 1958-ban a két barátot még egy világ választja el egymástól: Bernáth egy hatalmas, 4×18 méteres pannót fest, állami megrendelésre, Déry pedig a börtönben írja a regényt, amelynek az író eredeti szándéka szerint Óra mutatók nélkül lett volna a címe. Ez a motívum többször is felbukkan a regényben, amelyre a kiállításon Gróf Ferenc szobra reflektál: egy beton napóra, amely tekintettel a templom ablaktalan termeire több mint abszurd. Ráadásul számjegyek helyett 12 „formát” látunk a már nem egészen nullának kinézőtől a még nem egészen egyig. De mindegy is, mennyi az annyi, hiszen „a mutató” úgyis köddé vált. Ez a néha már-már apokaliptikussá váló bizonytalanság, az elveszettség érzése végig ott lüktet a regényből vett idézetekben. X. a pusztulás, az enyészet városa, ahol a szállodai felvonót csak találomra lehet megállítani, ugyanis nem jelzi semmi, éppen hol jár a lift.
Gróf Ferenc: Napóra. Beton, 80x80x70. Fotó: Bakos Ágnes
A – Bernáth saját szavaival – brüsszeli kék ég tükröződésére komponált kép és vele szemben Déry börtöne, a kint és bent hirtelen összekeveredik az ablaktalan kiállítóteremben – ahogy Mélyi József kurátor fogalmazott a tárlatvezetésen. Ez persze a „velük vagy ellenük”, az igazodás vagy oppozíció dilemmáját is eszünkbe juttathatja.
A kiállításon olvasható egy Kosáry Domokossal készült interjú részlete is. A történész együtt volt Déryvel a börtönkórházban. Míg az író a regényén dolgozott a szemközti ágyon, ő Széchenyi Döblingben című munkáját írta. Ebben a képben talán minden benne van, amit a kor Magyarországáról tudni érdemes, ezért is telitalálat 1958 fókuszba helyezése.
A pannó részlete. Fotó: Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum
A Bernáth-pannó kiállításában azért van egy erős csavar: a darabok nem az eredeti sorrendben kerültek fel a vas állványzatra. Gróf Ferenc elmondta, hogy amikor a kápolna terében a padlóra kirakták az egyes elemeket, akkor villant be neki, hogy a művet nem budapesti látképként, eredeti formájában kellene bemutatni: azt szerette volna elérni, hogy a látogató az egyes részletekre tudjon koncentrálni. Annál is inkább, mert annak, aki ismeri Déry könyvét, a pannó különböző részei felidézik X. városát, mintha könyv-illusztrációkat látna.
Kár, hogy a látogatók nem tudják úgy mozgatni a darabokat, ahogy gyerekkorunk képkirakó játékában, amelyben egy festményt kellett összerakni a négyzetek tologatásával. Az alumínium lemezekre festett kép egyes elemei súlyosak, pedig milyen jó lenne, ha mindenki megmozgathatná őket és kirakhatná a saját verzióját, ezzel is erősítve a párhuzamos történetek létjogosultságát. A pannót hátsó oldalát megnézve jól látható, hogy az eredeti kiosztás függőleges oszlopait – ahol az ABC betűihez négy-négy kép tartozott – Gróf Ferenc vízszintesre igazította, és hozzátett néhány új elemet, pont úgy, ahogy a restaurátor egy sérült vázát egy látványosan más anyaggal egészít ki.
Az újrarendezett pannó hátsó nézete. Fotó: Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum
Mélyi József szerint a történet felszínes olvasatából úgy tűnhet, hogy Bernáth kiszolgálta a Kádár-rendszert, miközben az író a börtönben szenvedett, de a dolog ennél jóval bonyolultabb: itt sincsenek fekete-fehér igazságok. Az akkori iratok tanulmányozásából kiderül, hogy Déry a vallatások hatására, valamint megromló egészségi állapota miatt egy idő után Nagy Imrére is terhelő vallomást tett.
Bernáth pedig – ugyan a brüsszeli világkiállításon ő is a Kádár-rendszer legitimációjáért „dolgozik” – a Képzőművészeti Főiskola 57/58-as jegyzőkönyveiből kifejezetten pozitív szereplőnek tűnik: megvédi Lakner Lászlót a kirúgástól, és megpróbálja Csernus Tibort a tanszékére hozni. Abban az időben a hivatalos művészet-irányítás szemében Bernáth persona non gratának számított. Nem is került be a Magyarországot reprezentáló nagyobb kiállításokra, például a Velencei Biennáléra.
Brüsszeli munkája egyszerűen annak köszönhető, hogy „kívülállókat”, többek között Boldizsár Iván írót bíztak meg a magyar pavilon koncepciójának kidolgozásával.
A Gádoros Lajos tervezte magyar pavilon a brüsszeli világkiállításon, 1958-ban. Fotó: Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum
A brüsszeli világkiállítás egyébként nemcsak azért fontos kerete ennek a tárlatnak, mert ott állították ki a pannót. Ez a nagy nemzetközi esemény adott lehetőséget a magyar kormány számára, hogy legitimálja hatalmát, amihez persze az is kellett, hogy egy modern, nyitott Magyarországot mutassanak Brüsszelben. A Gádoros Lajos által tervezett progresszív pavilonépület egyik fő alkotórésze az alumínium volt, amit akkoriban „sajátosan magyar anyagnak” neveztek. Ezért is festett Bernáth alumínium lemezekre.
Míg a szovjet pavilonban például meghatározó volt a politika – a szovjet munkás és parasztnő monumentális szocreál szobrai mellett Lenin többszörös életnagyságú alakját is megcsodálhatták a látogatók –, addig Boldizsár Iván koncepciója nem élt a direkt politikai propaganda eszközeivel. A „Mit ad egy kis nép a nagyvilágnak?” kérdése köré építette a forgatókönyvet, amelyből egy pozitívan gondolkodó, modernizálódó Magyarország képe körvonalazódott. Az, hogy minderről ilyen részletek is tudhatók, annak köszönhető, hogy a kiállításra készülve Róka Enikőék megtalálták az eredeti forgatókönyvet is.
A Fővárosi Képtár vezetője elmesélte, hogy az elmúlt fél évben hatalmas mennyiségű levéltári anyagot tártak fel, amelyekből kiderült, hogy Gádoros Lajos már a forradalom előtt megbízást kapott egy előzetes terv elkészítésére, 1957 januárjában pedig megszületett a döntés arról, hogy Magyarország részt vesz a világkiállításon. A fennmaradt politikai bizottsági jelentések és különböző titkos anyagok arról tanúskodnak, hogy az új hatalom egyértelműen felismerte a világkiállításban rejlő legitimációs lehetőségeket, és tudatosan élt velük.
Képzőművészeti kiállítás a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjában. Fotó: Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum
És itt van még egy csavar a történetben: A kiállításban felmutatott építészeti és képzőművészeti modernizmus – amely Brüsszelben jelentős sikert hozott, Somogyi József és Kerényi Jenő szoborkompozícióját például a zsűri nagydíjjal jutalmazta, ráadásul Namur városa megvásárolta, és a mai napig köztéri szoborként látható Belgiumban – Magyarországon megütközést keltett, és heves vitákat váltott ki az itthoni zsűriben. Kádár György pannóját például a bizottság elfogadhatatlannak tartotta, de idő hiányában kénytelenek voltak engedélyezni a kiállítását, azzal az egészen abszurd kiegészítéssel, hogy a helyszínen a mű minél nagyobb részét kiállítási elemekkel takarják el.
A világkiállítás 1958 áprilisától hat hónapig tartott nyitva. Miközben a magyar pavilon kiemelkedő forgalmat bonyolító éttermének vendégei – 186 nap alatt 590 ezer ember fordult meg benne – pörköltet és Rákóczi túróst fogyasztva barátkoztak ezzel az „új Magyarországgal”, itthon javában zajlott a forradalom utáni megtorlás, és június 16-án kivégezték Nagy Imrét.
Az „üzenet” egyébként átment Brüsszelben, a hazai sajtó pedig, a Vendéglátás című laptól kezdve az Élet és Irodalomig tele volt a világkiállítás magyar sikereivel.
Fotó: Bakos Ágnes, Tihanyi Bence
A kiállítás december 31-ig tart nyitva. December 14-től – akkor jelenik meg a katalógus is – Bernáth Aurél műve eredeti formájába visszarendezve látható majd.
A cikk lejjebb folytatódik.