Egy tizennégy éves művészcsoport, vagy inkább közösség, a Bázis kezdeni akart valamit a kissé gazdátlan, pécsi m21 galéria tereivel. És egyben állítani valamit a szobrászat aktuális

Állandósult ideiglenesség. STANDBY, m21, Pécs

Egy tizennégy éves művészcsoport, vagy inkább közösség, a Bázis kezdeni akart valamit a kissé gazdátlan, pécsi m21 galéria tereivel. És egyben állítani valamit a szobrászat aktuális helyzetéről.

2017-02-24

STANDBY
Zsolnay Kulturális Negyed, m21 Galéria
2017. február 3.-26.

A kiállítás kurátora: Nagy András esztéta, a Janus Pannonius Múzeum muzeológusa
Kiállító művészek: Böszörményi István, Kiss Andor, Kotormán Norbert, Kuti László, Lukács József, Miklya Gábor, Nyáry Zsolt, Orosz Klára, Palatinus Dóra, Pál Zoltán, Rezsonya Kata, Rigó István. Megnyitotta: Kiss Tibor Noé író

Helyspecifikus temporális munkák, vegyes technikájú installációk, politizáló kortárs állásfoglalások együttese hozott sikert a pécsi BÁZIS Szobrász Egyesület STANDBY című csoportos kiállításának.

A pécsi Zsolnay Kulturális Negyed m21 galériájának évkezdő tárlatán a tagok az adott térre reagálva új, helyspecifikus munkák megvalósítására vállalkoztak. Ritkaság, hogy egy csoportos kiállításon mindenki új alkotással jelenjen meg, s bár az ötlet kiváló, ez az idea itt sem valósult meg teljesen.

Palatinus Dóra: Az élet szűkös helyei. 2017, Fotó: Miklya Gábor 

Egy olyan egyesületről beszélünk, ahol 14 éves múltra visszatekintő ismeretség köti össze a tagokat, így egy közös kiállításra való felkészülés és a koncepció kidolgozása akár hosszabban is lehetséges. Közpénzből működő művészeti intézmények, így az m21 galéria esetében is azt gondolnánk, hogy a biztos anyagi háttér és a szakmai vezetés tervezhetőséget jelent a programok tekintetében. A Zsolnay Negyed „nagy kiállítótere“ jelen állás szerint azonban nincs becsatornázva a hazai vagy nemzetközi képzőművészeti network-be, sem biztos anyagi háttér, sem kurátorok, sem képzőművészetre specializálódott szakemberek nem állnak mögötte – így valódi koncepció sem. Fájó hiányosságok ezek, hisz a közel 1000 négyzetméteres terület komoly potenciált rejt magában.

Rigó István: Tagolt tér, 2017. Fotó: Cseri László

Ezt a helyzetet lehetőségként értelmezte a BÁZIS, előnnyé próbálta fordítani a hátrányt, szabadságként deifiniálta a valódi intézményi háttér hiányát. Így az intézményi gazdátlanság a kiállító művészek számára a szabad játéktér és a kísérletezés esélyét adta – a fenntarthatósággal pedig itt és most nem kellett törődni. A kurátori feladatokat közösen látták el: döntöttek a művek csoportosításáról, elhelyezéséről, arról, hogy egyes munkák mekkora térben, milyen közegben szerepeljenek. Ez, mondhatni a közösségi művészet gyakorlata, ami egyébként a megnyitót megelőző alkotótelep-szerű folyamatban is megmutatkozott: a hely műhellyé alakul, amely közben kiállítótérként látogatható is. A művészetközvetítésnek ez a formája szép kísérlet volt a művészek részéről, azonban célját az információhiány miatt nem érhette el. Az esemény kommunikációjára nem maradt kellő erőforrás és figyelem, így az amúgy nyilvános és interaktív installálási műveletet csak kevesen látogatták.

Rezsonya Kata: Palást/Takaró, 2016-2017. Fotó: Miklya Gábor

A helyzetre való spontán reflexió képessége és az aktuális társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok alkotásokban való manifesztációja alkotta a kiállítási koncepció gerincét. Az igazán ütős munkák valójában azok lettek, amelyek beteljesítették a tervezett küldetésüket és a hagyományos szobrászati rutintól elrugaszkodva kortárs képzőművészeti statementekké válhattak. Ilyen például Rezsonya Kata Palást/Takaró (2016-17) című munkája, mely egy kislányáról készített fotósorozat, miközben a „csöpp királylány“ aranyszínű izolációs takaróval játszik, hajtogatja, forgatja, magára teríti. A képekkel körbevett helyiségben láthatatlan testekre borított arany palástok csillognak, az arctalan sötétség hátborzongató emlékeket idéz, partra jutott menekülteket vagy az aleppói áldozatokat.

A személyesség, a családi történet Hímzésterv 1:1 című munkájában is megelevenedik, a magasba nyúló, vadszőlő mintázat, mely a helyhez, otthonhoz ragaszkodás szimbolikája. Az ágas-bogas futónövény rajzolatát eredetileg hímeztetni kívánta az alkotó, de végül viszont a megbízott cégtől érkezett visszautasítás tette teljessé az alkotást: „Sajnálatunkra, cégünk ilyen jellegű szögesdrót hímzést nem tud vállalni“ – olvasható a munkát kísérő szövegezés soraiban.

Palatinus Dóra munkái szintén társadalmi kérdéseket céloznak, Menedék című fotója egy utca közepén keresztbe felállított sátrat ábrázol, Az élet szűkös helyei (2017) pedig egy kitejesztett installáció, sátrakból és camping öltözőfülkékből összeépített pálya. Ismét menekültpolitikai utalásra asszociálunk, de a színes sátrak szűkös járataiba meredten engem is egy ismerős érzés fogott el, a szakadatlan ingázás, az itt-ott kitekintés és amott megpihenés, a migránsok otthontalansága, modern nomádok bolyongása és nem utolsó sorban az új generáció melankolikus kozmopolitizmusa egyaránt.

Kuti László Sziszüfosz udvara, 2017. Fotó: Cseri László

Ezt a rezignált állapotot oldják fel némiképp a kiállítás zárómunkái, Kuti László Sziszüfosz udvara (2017) és Titán (2017) című installációi.  A kötözőszalaggal becsomagolt talicska és kert az otthont idézi meg, ahol a nosztalgikus tárgyak (biciki, grill, szánkó, fejsze, wc ülőke stb) emlékfoszlányokként materializálódnak. Az utópikus szcenárió – amelyben a boldogság úszó szigetként tűnik fel a térben –, ahogy a munkák többsége is, egy disztópikus társadalmi állapotot elevenít meg, az otthon és a társadalmi hovatartozás keresésének keserű doktrináját artikulálja.

Egyes munkák a boldogtalanság és letargia állapotbeli előzményeire, az egyén szorongásaira, hétköznapi korlátokra, individuális elfojtásokra reflektálnak. Orosz Klára óriási, bizarr Köpetgömb-jében mintha a régi idők lerakódásai, a mélyrétegek megkövült darabjai kerülnének felszínre. A munka vizuális narrációja a Köpetelés-t bemutató videó: a loop-olt felvételen a köpetet kiokádó bagoly különös módon válik drámaivá attól, hogy az ismétlődés mintha korunk neurotikus viselkedésformáira és az egyén érzelmi elfolytásaira reflektálna.

Orosz Klára: Köpetgömb, 2017. Fotó: Cseri László

Az individuális léthelyzetekre és egyúttal társadalmi elnyomásra konkrét üzenetekkel utal Pál Zoltán Közmunka I.- II. (fogalomegyeztetési kísérlet) installációjával, mely a munka fogalmának és a közmunka gyakorlatának szatirikus reflexiója. Az aranyba foglalt köztéri bazalt térkövek között felszökő fűszálak és a beékelődött konyhakés látványa a köztereken gyomláló közmunkások jeleneteit idézi elénk. Valósághiány (2017) című installáció szintén kritikai töltetű térfoglalás: a tetthelyet jelölő, kék neonfénnyel körvonalazott, tükörfelülettel kitöltött áldozat figura, egy aranyozott pad, mely fölött világító felirat: foglalt. A hajléktalanság problémájára, a mélyszegénységre, a nélkülözésre reflektáló mű szorongást kelt a nézőben, a földön lévő tükörfelület pedig az ezzel való szembenézésre szólít fel. Nyári Zsolt Idővonal (Dokumentált jelenlét) című munkája, a kiállítótér falaira ragasztott közüzemi számlák végeláthatatlan folyama hasonló jelentéseket sugall. Az elmúlt 17 évből származó befizetési igazolószelvények élénksárga ornamentikája hétköznapi tabukat, a privát és nyilvános tér határait feszegeti.

Nyári Zsolt: Idővonal, 2017

Számos szobrászati munka a kiállításon korábbi évekből származik, így nehezen kapcsolódik a kiállítási koncepcióhoz. A kortárs eszközhasználat vagy az esztétikai minőség megszólítja ugyan a látogatót, az üzenet azonban elhalkul a hangsúlyosabb művészeti kinyilatkoztatások között.

A fent említett installációs művek olyan komoly társadalmi problémákat dolgoznak fel, melyek szignifikáns elemei egyéni vagy szocális életünknek, együttes fellépésükkel pedig jelentős érzelmi és gondolati csomaggal engedik el a látogatót.

Pál Zoltán Közmunka I.- II. (fogalomegyeztetési kísérlet), 2017. Fotó: Cseri László

A munka fogalmával, az egyén érzelmi krízisével és egzisztenciális kilátástalanságával foglalkozó konkrét üzenetektől olyan univerzális jelentésekig jutunk, mint az otthon meghatározása, az emberi értékek megkérdőjeleződése, az állandóság és a múlékonyság váltakozása. A dramaturgiai hatást Miklya Gábor azzal fokozta, hogy újraértelmezte a galéria terét. A szokásos útvonalat körben is bejárhatóvá tette, a befogadó és az elbocsátó csarnok közti átjárót befalazta, az álfalba pedig egy ágyúgolyó áttörési kísérletére emlékeztető rést konstruált (Lyuk). Ez a munka a kiállítás egyik emblematikus alkotása lett. Agresszív támadásra, betörésre következtetnénk, miközben az egyes munkák jelentésbeli összekötéséről, a világok átjárhatóságáról is szó van. 

Miklya Gábor: Lyuk, 2017.  A művész fotója

Szerző: Szolga Hajnal
Cimkék: kiállítás, szobrászat, kollektíva,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Rászedve & Kielégítve: Komoróczky Tamás kiállítása Pécsett

Barangolás az orákulumban, lenyűgöző trip egy művész agytekervényeiben. Ritka alkalom. Az artPortal Komoróczky Tamás kiállításán járt a pécsi M21 Galériában.

A mi nackónk. Privát nacionalizmus, Pécs, m21

Ez a kiállítás nem az ideológiák, hanem a személyes gyakorlatok és viszonyulások felől nézi térségünk alapkérdését: a nackót. Egy hétig még látható. És nem kéne kihagyni.

Menekültekről, pátosz nélkül. Művészet és migráció 4.

A média, de a művészet is sokszor torzítja a menekültekről való beszédet. Pátosz, esztétizálás vagy rémüldözés helyett tárgyilagosan, szolidárisan kellene megszólalni. Sigrun Drapatz, német művész.