Talán nem túlzás: Nemes Csaba képzőművész pályája csúcsidőszakába lépett. Ezt elismerések is jelzik, de leginkább a munkák ereje, minősége. Megkérdeztük: mi foglalkoztatja, mit

„Amikor azt kalkulálod, hogy meddig mehetsz el, az már nem demokrácia” I.

Talán nem túlzás: Nemes Csaba képzőművész pályája csúcsidőszakába lépett. Ezt elismerések is jelzik, de leginkább a munkák ereje, minősége. Megkérdeztük: mi foglalkoztatja, mit csinál? És miért?

2014-09-25

Nemes Csaba – valószínűleg nem tévedünk – pályája talán legfontosabb időszakát éli. A Leopold Bloom-díj tavalyi díjazottja. Idén nyáron, a díjnak köszönhetően a rijekai Modern- és Kortárs Művészeti Múzeumban mutattak be egy reprezentatív válogatást eddigi életművéből. Most éppen Brooklynban ösztöndíjas. A Knoll Galéria művésze, közben tanít is, és az aktivizmus sem áll tőle távol. Részt vett a tranzit.hu akciónapok munkájában és a Szabad Művészek csoport akcióiban. Itt volt az ideje, hogy hosszabban is beszélgessünk vele.

Kétrészes interjúnkban sok mindent elmond az életéről, hátteréről.

  • A Főiskolán egyszer már otthagyta a festést. 
  • Sőt, a nevét is elcserélte egy barátjával, más néven élt és dolgozott évekig. 
  • A 2006-os események hatására fordult érdeklődése a társadalmi kontextus felé, politikai, de személyes szinten is.
  • Jobban érdekli az utca valósága, mint a múzeumok világa.
  • A 2009-es romák elleni merényletsorozatot fordulópontnak érzi az ország történetében. 
  • Úgy érezte: reagálnia kell rá.
  • Most mindannyiunk közös dilemmái, múltból visszatérő kérdései foglalkoztatják: 
    kinyissuk-e a szánkat, vagy jobb hallgatni? El merjünk-e menni egy tüntetésre? Elvállaljunk-e egy állami megrendelést?
  • Brooklynba a festészet és az aktivizmus kapcsolatát tanulmányozni megy.
  • Többek között.
     

 

Lopott homlokzat,1992,(01), 24x30

artPortal: Nagyon korán elkerültél otthonról, ráadásul egy egészen más közegbe...

Nemes Csaba (N.Cs.): Tizennégy éves koromban egy kis szabolcsi faluból, Tuzsérról kerültem Budapestre a Képző-és Iparművészeti Szakközépiskolába. Budapest nekem megváltást jelentett,  nagyon élveztem az új életemet, éreztem, hogy az otthoni közeg túl szűk számomra. Mindig is  a modern képzőművészet érdekelt. Emlékszem,  a nagymamámnál volt a könyvespolcon egy album, Herbert Readnek a modern festészetről szóló könyve, amelyet már egészen kicsi gyerekként sokat lapozgattam. Ami ennél klasszikusabb volt, az nem is érdekelt. A kollégiumban azután  olyan emberekkel találkoztam, akik azt állították, hogy 1956-ban  forradalom zajlott. Ez azért alapos kulturális sokként ért, 1980-ban. Az osztálytársaim március 14-én mini-tüntetéseken vettek részt. Elkapták őket a rendőrök, és nagy balhé volt a suliban, szóval rögtön az elején kiderült, hogy a világnak létezik más értelmezése is, mint amihez én korábban hozzá voltam szokva.

Érdekelt egyébként ezek a „világértelmezések”?

N.Cs.: Hogyne. Nagyon foglalkoztatott, hogy akkor most ezzel mi van. A falusi környezetben a diktatúra nem volt olyan mértékben rideg és kemény, mint egy nagyvárosban, otthonos volt és közben szürke, iszonyúan unalmas. A Képzőművészeti Főiskolán  ’88-89-ben azzal szembesültem, hogy itt valami nagy változás van készülőben. Azt érzékeltem, hogy mindaz, ami a műteremben zajlik, semmi  ahhoz képest, ami az utcán történik.  Ez elvezetett odáig, hogy teljes mértékben szakítottam magával a festéssel is. Megpróbáltam képzőművészként értelmezni az utcai történéseket. Így jött létre az első komolyabb munkám: egy fotósorozat az átfestett homlokzatokról.  Ez egy tipikusan közép-kelet európai jelenség volt, mára szinte teljesen eltűnt: a lerobbant budapesti homlokzatokat, illetve azok egy részét  mindenki a maga módján próbálta kifestegetni, a territóriumot és az identitást sajátosan értelmezve, csak a „saját tulajdonra” koncentrálva. Ezeket a homlokzatokat   műalkotásként,  művészeti akcióként is lehetett  nézni, miközben tudtam, hogy egészen más van mögötte. Ez a kettősség nagyon tetszett, meg a háttérben meghúzódó társadalmi mozgás.

Lopott homlokzat,1992,(03), 24x30

A homlokzatokban ott rejlett a lényege annak, ami történik körülötted az országban?

N.Cs.: Igen, pontosan. Az, hogy át vannak húzva az utcanevek az utcatáblákon, hasonló vizuális nyom, de közhelyszerű, túl egyértelmű. A homlokzatok sokkal többet jelentettek, nemcsak a rendszerváltás tényét mutatták, hanem az embernek valami mélyebb tulajdonságát is, a változó világban. Azáltal, hogy valaki a ház többi részétől teljesen eltérően festette le a homlokzat egy részét, mondjuk egy üzletportált,  „elfoglalta” azt. És ezzel üzente, hogy ez most tiszta, nézzétek, én ilyen vagyok én, leszámoltam azzal, ami volt. Ráadásul lehet, hogy tíz-húsz-ötven év múlva újabb értelmezési rétegek is nyilvánvalóvá válnak majd.

Ezek az „akciók” a korlátok nélküli szabadság-érzés megnyilvánulásainak tekinthetőek. A látvány persze más lapra tartozik...

N.Cs.: Abszolút! Ezt ma már nem lehetne megcsinálni a szigorú szabályozás miatt sem.  Ez a szociológiailag érzékeny, illetve kultúrantropológiai kérdésekkel foglalkozó korszakom, amely leginkább konceptuális és neokonceptuális munkákat eredményezett,   jó tíz évet jelentett az életemből. A csúcspontja a névcsere-projekt volt 1995-ben,  ami nagyon sok mindent megváltoztatott.  Ezután inkább a személyes dolgok kezdtek el érdekelni, kevésbé a nyilvánosság. Veress Zsolt képzőművész barátommal elmentünk egy ügyvédhez, és hivatalosan nevet cseréltünk. Akkor úgy terveztük, hogy egy életre. Veress Zsoltként éltem, a családomon kívül mindenkinek így mutatkoztam be. Végül három év után visszacseréltük a nevünket.

Névcsere, Magyar Narancs, 1995. szept.14. / Veres Tamással közösen

A névcserével kapcsolatban sok mindent másképp látsz már. Nem bánod?

N.Cs.: Egyáltalán nem, mert hihetetlenül sokat tanultam belőle. Azok a dolgok voltak a legizgalmasabbak, amikre nem számítottunk, pedig elég sokáig készítettük elő az egészet,  és igyekeztünk felkészülni a következményekre. De rengeteg dolog még így is váratlanul ért. Például az apám reakciója. Lehet, hogy furán hangzik, de én akkor nem gondoltam, hogy a családommal ezt meg kellene beszélnem.

Nem is számítottál arra, hogy ő esetleg ezt zokon veszi?

N.Cs.: Nem, bizonyos értelemben most is azt gondolom, hogy a személyiség a fontos és nem a név, de rá kellett jönnöm, hogy van itt valami misztikus egybetartozás, amit nem nagyon lehet következmények nélkül piszkálgatni:  ez egy nagyon erős tabu, és nem véletlenül mondjuk például azt, hogy  a név kötelez. Biztos az sem véletlen, hogy a Veress Zsolttal való szoros együttműködés, munkakapcsolat  néhány év alatt megszűnt, pedig az elején azt gondoltuk, hogy a névcsere végképp összeköt bennünket. Ma már úgy látom, hogy törvényszerű volt.

Apafigura, 2012, 120x120

A tabudöntés volt a fő cél?

N.Cs.: Inkább talán valamiféle provokáció. Ennek pedig az volt a lényege, hogy harmincvalahány éves művészként akkoriban kerültünk abba a pozícióba, hogy kezdtük a közeget megismerni, a közeg viszont elkezdett skatulyákat gyártani számunkra. A művészek ezt nagyon nehezen viselik általában is, a fiatal művészek meg különösen, és próbálnak lázadni ellene. Mi is ezt csináltuk, nem akartuk, hogy brand-ként szerepeljen a nevünk, azt akartuk hangsúlyozni, hogy a munkára kell figyelni, nem a névre. Persze sok más tényező is benne volt ebben: kialakult egy újkapitalista világ, teljesen átalakult a művészeti piac, számos új kérdés merült fel: milyen jelentősége, szerepe van a művész nevének, vissza lehet-e élni vele. Mi csak azt akartuk megmutatni, hogy ha csavarunk egyet a nevünkön, akkor minden borul, és ez így is történt. Érdekes volt, hogy kifejezetten sokan haragudtak érte. Mintha ez az egész valaki ellen irányult volna.

Úgy értelmezték, mintha az egész művészeti szcénának fityiszt mutattatok volna?

N.Cs.: Igen, sokan érezték így. Nagyon megosztotta az embereket, és rengeteg galibát okozott nekünk, és a különböző intézményeknek is.

Ehhez képest azt mondod, hogy egyáltalán nem bántad meg. Miért?

N.Cs.: A legfontosabb talán az, hogy paradox módon a projekt révén megerősödött a saját identitásom. Előtte volt bennem egy csomó bizonytalanság, és ez egyfajta terápiának bizonyult ezek ellen. A másik nagy tanulság az volt, hogy mégiscsak vannak a művészetnek tabui vagy inkább a létezésnek. Az egész modernizmus rendesen háborút indított a tabuk ellen, és  ha jobban belegondolok, tényleg benne volt a  tabudöntés is ebben a névcserében. Az a tény, hogy apámat ez az egész nagyon érzékenyen érintette, rávilágított arra az alapkérdésre, hogy mindent beáldozhatunk-e a művészetnek. Vagy ha nem, akkor hol van a határ? A névcserével a saját bőrömön éreztem meg, hogy vannak ilyen határok.

Monológ, 2011, 2db, 40x40

Az elmúlt évek egyik nagy sorozata, az Apja neve: Nemes Csaba  egyfajta megkövetése az édesapádnak?

N.Cs.: Igen, a tékozló fiú jut eszembe, méghozzá azért is, mert a névcserének úgy lett vége, hogy én felbontottam a szerződést, és a szerződésbontás alkalmával csináltunk egy közös kiállítást. Ott készült egy fotó, amelynek az volt a címe, hogy A tékozló fiú, én és a nagymamám szerepelt a képen, az ő ölébe hajtottam a fejemet, szóval némileg eltértem a klasszikus ikonográfiától. 2009-ben előszedtem az apám régi  fotóit, elkezdtem festészetileg analizálni és újra feldolgozni őket. Apám kultúrház igazgató, tanácselnök volt a ’60-as években, és amatőr fotósként rengeteg képet készített különböző családi jelenetekről és a falu társadalmi eseményeiről is.  Bár tudatosan nem törekedtem rá, de ez mégiscsak  tisztelgés volt a név előtt, amit – ha úgy teszik – tőle kaptam.

Tékozló fiú,1998, 140x100

2009 más szempontból is fordulópont. Egy interjúban mondtad, hogy akkor láttad először tisztán magad előtt, hogy az apák feldolgozatlan öröksége menthetetlenül utolért bennünket.

N.Cs.: 2006 óta  kirajzolódik egy folyamat Magyarországon, amelynek fontos fordulópontja  a 2009-es romák elleni gyilkosságsorozat. Azt hiszem, akkor billentek meg először igazán a bennem élő  illúziók. Én a rendszerváltást félig-meddig felnőtt fejjel éltem meg, egy picikét még benne is voltam. 2009-ig úgy tűnt, hogy minden hibájával együtt mégiscsak egy jobb világ épül. Az én közvetlen szakmámban például a szürke, semmitmondó, iszapos világ kezdett sokszínűvé  és izgalmassá válni. Ehhez képes hasbarúgás volt mindazt, ami 2009-ben történt. Nem láttam vagy csak nem akartam látni a vészjósló jeleket,  ezért volt nagy a sokk. Abban  a körben, ahol mozogtam, addig  nem tűnt fel, hogy micsoda krízis van. 

Az interjú II. része hamarosan!

Remake, 2007, részlet

Szerző: Gócza Anita
Cimkék: kortárs művészet, festészet, interjú,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

„Amíg az MMA az Alaptörvény része, addig vagyunk”

Megzavarták az Magyar Művészeti Akadémia közgyűlését, és nem mellesleg kilépési hullámot indítottak el a vitatott szerepű testületben. Mit csinálnak még? Interjú a Szabad Művészek csoport tagjaival.

Nemes Csabáé a Leopold Bloom díj 2013-ban

A magyar kortárs művészet nemzetközi megjelenését támogató, idén másodszor odaítélt Leopold Bloom díjat Nemes Csaba kapta a szeptember 6-i díjátadón a Ludwig Múzeumban.

Videopresentations 2012/3 – Nemes Csaba

A crosstalk havi rotációban rendezett video presentations-sorozata egy-egy meghívott művész videó- és médiaművészeti tevékenységének egyestés bemutatására szakosodott...