Interjúnk második részében Nemes Csaba arról beszél, 2009 miért hozott fordulatot gondolkodásában és művészetében is. Miért fordult egyre inkább a társadalmi kontextus felé - és mi

„Amikor azt kalkulálod, hogy meddig mehetsz el, az már nem demokrácia” II.

Interjúnk második részében Nemes Csaba arról beszél, 2009 miért hozott fordulatot gondolkodásában és művészetében is. Miért fordult egyre inkább a társadalmi kontextus felé - és mi következett ebből?

2014-09-27

Nemes Csaba – valószínűleg nem tévedünk – pályája talán legfontosabb időszakát éli. A Leopold Bloom-díj tavalyi díjazottja. Idén nyáron, a díjnak köszönhetően a rijekai Modern- és Kortárs Művészeti Múzeumban mutattak be egy reprezentatív válogatást eddigi életművéből. Most éppen Brooklynban ösztöndíjas. A Knoll Galéria művésze, közben tanít is, és az aktivizmus sem áll tőle távol. Részt vett a tranzit.hu akciónapok munkájában és a Szabad Művészek csoport akcióiban. Itt volt az ideje, hogy hosszabban is beszélgessünk vele.

Kétrészes interjúnkban sok mindent elmond az életéről, hátteréről.

  • A Főiskolán egyszer már otthagyta a festést. 
  • Sőt, a nevét is elcserélte egy barátjával, más néven élt és dolgozott évekig. 
  • A 2006-os események hatására fordult érdeklődése a társadalmi kontextus felé, politikai, de személyes szinten is.
  • Jobban érdekli az utca valósága, mint a múzeumok világa.
  • A 2009-es romák elleni merényletsorozatot fordulópontnak érzi az ország történetében. 
  • Úgy érezte: reagálnia kell rá.
  • Most mindannyiunk közös dilemmái, múltból visszatérő kérdései foglalkoztatják: 
    kinyissuk-e a szánkat, vagy jobb hallgatni? El merjünk-e menni egy tüntetésre? Elvállaljunk-e egy állami megrendelést?
  • Brooklynba a festészet és az aktivizmus kapcsolatát tanulmányozni megy.
  • Többek között.

Az interjú első részében ott hagytuk abba vele, hogy:

"2009-ig úgy tűnt, hogy minden hibájával együtt mégiscsak egy jobb világ épül. Az én közvetlen szakmámban például a szürke, semmitmondó, iszapos világ kezdett sokszínűvé  és izgalmassá válni. Ehhez képes hasbarúgásként éltem meg mindazt,  ami 2009-ben történt (a romák elleni merényletsorozatt - a szerk.). Én nem láttam vagy csak nem akartam látni a vészjósló jeleket,  ezért volt nagy a sokk. Abban  a körben, ahol én mozogtam, addig  nem tűnt fel, hogy micsoda krízis van."  Vagyis, művészetében megintcsak egy vátozás jött, amely tulajdonképpen ma is tart.

Sárga Ház, 2009, 150x252.

artPortal: Biztos, hogy nem a jelenből vetíted vissza mindezt? 2009-ben is ennyire pontosan érezhető volt a jelentősége, a súlya mindannak, ami történt?

N.Cs.: Egyértelműen. Akkoriban már  személyesebb dolgok izgattak,  figurális festészettel foglalkoztam: szokványos témák, tájkép, portré, amelyeknek csak nagyon minimális társadalmi vonatkozásuk volt. És voltak terveim is arra vonatkozóan, hogyan lehet elmélyedni ebben az irányban. De abban a pillanatban, amikor a 2006-os őszi  zavargások elkezdődtek, rögtön kizökkentem az egészből, és nyilvánvaló volt, hogy erre most reagálnom kell.

Nem gondoltad, hogy jobb lenne egy kicsit várni, hogy legyen egy kis távolság?

N.Cs.: Sokan javasolták ezt persze. Van egy berögződés nálunk, hogy csak akkor szabad foglalkozni valamivel, ha már eltelt egy kis idő, nem szabad forró fejjel reagálni. Ugyanakkor én azt látom a környező országok kortárs művészeitől, akik a ’90-es és a kétezres években megjelentek a világban mindenhol, hogy sokkal lazábban kezelik ezt a kérdést. Ez bennem nagyon sok mindent felszabadított. Nyilván másképp fogom megcsinálni, amikor még intenzív bennem az érzelem, és azonnali a reakció, de nem kell megvárni a józan állapotot. Amúgy is van bennem alkatilag egyfajta távolságtartás, nyitottság az ambivalenciára. 2006-ban készítettünk egy animációs filmet Remake címmel, amiben igyekeztem megragadni az akkori történések ellentmondásosságát.

A távolságtartásban a kétely is benne van?

N.Cs.: Persze. Nyilván ennek az időszaknak is nagyon sok értelmezése van. A mostani kormányzat persze próbál egyfajta értelmezést erőltetni, ami pont annyira kínos, mint minden más fekete-fehér magyarázat. Nagyon kusza eseménysorozat volt. Számomra a legkétségbeejtőbb az egészben a szélsőjobb ennyire nyílt és egyértelmű felszínre kerülése. Na meg az, hogy az a keretrendszer, amit mi elképzeltünk, ami addig a társadalomban  többé-kevésbé működött vagy működni látszott,  felbomlott: úgy tűnt, hogy sokak már csak az önbíráskodásban hisznek. Ez megijesztett, miközben érzelmileg értem ezt a helyzetet. Annak ellenére mondom ezt, hogy én nem tudtam elfogadni, ami az utcán zajlott, sőt... Azért is lett a címe Remake, mert az volt az érzésem, hogy azoknak az embereknek, akik kimentek az utcára, torz kép élt a fejükben a helyzetről. Valójában újra akarnak játszani valamit, de egy bohózatban vettek részt, öntudatlanul.  Minden abszurditásával, ellentmondásával együtt akartam  megmutatni ezt a félresiklott eseménysort, amely – hangsúlyozom – messze nem volt forradalom, bár sokan vetítették rá ezt a vágyukat.

Remake, 2007 - részlet, Barrikád

Olyan képekben, mint például a Túró Rudi automata feltörése az MTV-székházban, nagyon jól megmutatható mindez az abszurditás?

N.Cs.: Igen, de nemcsak a  demonstrálók részéről.  A közeledő évforduló miatt pár héttel korábban kezdett plakát-hadjáratba az MTV. Az óriásplakátok  szövege valahogy így szólt: hogy ha forradalmár lennél, melyik tévét foglalnád el? Ez tulajdonképpen megelőlegezte a történéseket, noha ez biztosan senkinek se juthatott eszébe a plakát készítésekor. Valamiért nekem már akkor feltűnt ez az óriásplakát, és még  az események előtt le is fotóztam. De van egy másik példám is: a 'Budapest a szabadság fővárosa' - felirat volt kirakva nagyméretű betűkből az Erzsébet téren. Később ezt barrikádként használták az utcai balhék során: a fotókon látható emberek a 'szabadság' szó mögött védelmezték magukat a rendőrökkel szemben. Ennél tökéletesebb üzenet nem létezik. Ezek mind olyan apró jelenetek voltak, amelyekről azt gondoltam, hogy remekül modellezik a történéseket.

Remake, 2007, részlet - Elindul a tank

A 2006 óta eltelt években egyre jobban  „látszanak” ezek a szélsőjobboldali erők. A képeiden  látható, hogy téged se hagy nyugodni a téma.

N.Cs.: Kétségtelen, hogy elég régóta foglalkoztat,  és talán azért, mert a rendszerváltás környékén éreztem, hogy még sok dolgunk lesz a Kádár-korszakkal, de azt nem gondoltam volna, hogy a Kádár-korszak előtti traumák is olyan szinten elvarratlanok a társadalomban, hogy a korábbi korszakok is visszajöhetnek, kísérteni. Azt még 2006-ban se gondoltam egyébként, hogy olyan fogalmak térnek majd vissza mint rasszizmus, antiszemitizmus, korporativizmus. Valószínűleg nem ismertem elég jól a társadalmat. Sokszor eszembe jut az a kérdés, miként lehetséges az, hogy  nem vettem korábban észre a jeleket? A mai helyzetnek groteszk módon az az előnye, hogy legalább szembe lehet nézni a problémákkal.

  

This is Not a War, 2012, 50x50 cm

A 2009-es romagyilkosságok kapcsán festett sorozatodban, amelyet rendőrségi fotók alapján készítettél, szerepel egy sárga színű ház. Többször is előkerül. Szimbolikussá vált.  Nekem úgy tűnik, hogy mintha ez a ház tartana fogva, és mindaz, amit a ház jelent.

N.Cs.: Nemcsak engem, hanem az egész magyar társadalmat. Ha meg kellene jelölnöm egy eseményt a rendszerváltás utáni történelmünkből, amely fordulópontot jelentett, akkor a 2009-es romagyilkosságokat választanám.

Az aktivista működésedet figyelve, azt gondolhatja az ember, hogy akkor nyúlsz az aktivizmus eszközeihez, amikor a tiszta művészet már nem képes elég erős hatást kifejteni. Vagy ez nem ilyen egyszerű?

N.Cs.: Sok szinten lehet hatni, az aktivizmus azonnali változásokat akar elérni. Egy festmény viszont sokkal hosszabb távon képes befolyásolni az emberek gondolkodását. Én ezt a kettőt nem tudom szétválasztani. Miközben aktivistaként is működöm, nem álltam le azzal, hogy műteremben is dolgozzak, és ennek is értelmét lássam. Másképp működik a két dolog, mások az eszközei. A sárga házra visszatérve még egy pillanatig: azt gondolom, hogy azzal, hogy ezt  a házat, amely tényleg emblematikus helyszíne ennek a rasszista gyilkosságsorozatnak, megfestettem, hozzájárultam ahhoz, hogy a ház képe, amelyet a különböző médiumokból mindenki ismer, ne tűnjön el nyomtalanul, ne merüljön feledésbe.

Beleégjen a tudatunkba?

N.Cs.: Igen, úgy valahogy, hiszen a  festés  már régóta nem puszta ábrázolás. Talán sikerül jobban megőrizni, áthatóbbá tenni ennek a háznak a képét.  És ez hat, szerintem.

A társadalmi hasznosságon túl művészként is kihívást jelent?

N.Cs.: Igen, egy ház ábrázolása egyébként is egy nagyon komplex dolog. Ebben az esetben ez különösen igaz. Ez a ház gyakorlatilag  emlékművé vált abban a pillanatban, amikor megjelent  a fotója a médiában. Az épület maga semmit nem mutat abból, hogy kik lakták. Bármelyik vidéki családnak lehetne ilyen háza, nincs belekódolva semmilyen etnikai információ, és ez felerősíti az egész helyszín drámaiságát.  A gyilkosok véletlenszerűen próbáltak kiválasztani „célpontokat”. Amikor  gyerekkoromban az apám fotózta a helyi roma közösséget, akkor még voltak olyan vályogházak, amelyek hordoztak etnikai karaktert, de ez a ház a bentlakók integrálódását mutatja, és ez a legdurvább az egészben. Hogy tényleg, a faluból szinte bárki aldozat lehetett volna. Ha nem ismerjük a kép hátterét, akkor ez a  magányos ház valahol a puszta közepén olyan, mint egy romantikus tájkép az alföldi festészetben.

Minden gyermekkel leendő adófizető születik / Every Newborn Baby Will Be a Future Taxpayer, 2012, 150x150 cm

Művészként látod azt is, ami ezen a házon túl van?

N.Cs.: Az utóbbi időszakban az izgat, hogy mi történik a mi művészeti-szakmai közegünkben, és hogy ez mennyiben párhuzamos azzal, ami általában a demokráciával történik ma Magyarországon. De ugyanúgy foglalkoztat a művész elkötelezettségének a kérdése, hogy  hogyan tudnak létezni az alkotó emberek egy olyan társadalomban, amely egyre inkább bezárul és egyre merevebb hatalmi struktúrákkal működik, magyarul, egyre kisebb terepet hagy a szabad művészetnek. Most kezdett el igazán  érdekelni az, hogy mindez hogyan működött az én gyerekkoromban. Ki mennyire mert radikális lenni? Ki hogyan kötött kompromisszumokat? Biztos vagyok abban, hogy az egyik elkövetkező munkám erről fog szólni.  Mindannyiunk közös dilemmája lett:  el merjünk-e menni egy tüntetésre, dolgozzunk-e állami megrendelésre? Mondjuk, hogyan éli meg ezt egy matematikus, akinek csak az újraírt választási szabályokhoz kell képleteket gyártania. Hiszen ő csak matematikával foglalkozik, semmi mással, és ha ő nem teszi meg, megteszi más. Mindig előkerülnek önfelmentő, megnyugtató válaszok. A mai történések jól mutatják, hogy milyen remekül átörökítettük  a Kádár-rendszerbeli, öncenzúrára való hajlamot. Pont ezért próbálok én tudatosan nem öncenzúrát gyakorolni, mert ha valamit nagyon sajnálok, akkor az az, hogy a ’80-as években, nagyon kevésszer ugyan, de mégiscsak megtettem. Nem mindig mertem azt tenni, amit szerettem volna. Nem voltak persze ezek nagy dolgok, de attól még sajnálom. Amikor az ember már kalkulálgat magában, hogy meddig mehet el, akkor az már nem demokrácia.  Furcsa érzés hogy újra szembetaláljuk magunkat a harminc évvel ezelőtti dilemmáinkkal.

Nem ezek, hanem azok / Not these ones but those ones, 2012

Az interjú megjelenése idején már New Yorkban leszel, egy brooklyni alkotói rezidencia-programban veszel részt.

 N.Cs.: Az ACAX-on keresztül elnyertem egy ösztöndíjat  a Residency Unlimited programra. Nagyon sok mindent várok ettől az időszaktól, és nem csak azért, mert még nem jártam New Yorkban. Amit én ott igazából kutatni akarok az az, hogy a festészetnek mint nyelvezetnek milyen lehetőségei vannak a kortárs aktivizmus területén. Azért izgat ez különösen, mert azok az aktivista körök, amelyekben én az elmúlt időszakban tevékenykedtem, akár a Szabad Művészek, akár a Szabadság téren az Eleven Emlékmű, többnyire olyan eseményeket szerveztek, ahol a kifejezés  nyelve sokkal inkább kötődött a konceptuális  vagy performatív művészetekhez, a festészet nyelvét nem vettük igénybe.  Elsősorban szövegeket alkalmaztunk, esetleg mondatokat skandáltunk  vagy valamilyen egyszerű vizuális elemet használtunk, mondjuk fekete lufikat engedtünk fel. Képalkotás vagy tárgyformálás, rajz, animáció kevésbé van jelen az itthoni közegben, és az az érzésem, hogy ez máshol  egyáltalán nem így van. Az én eddigi munkásságomban eleve van egy ilyen kettősség, és szeretnék festőként is aktivista fejjel gondolkozni. Meg akarom vizsgálni, hogy vajon Amerikában  hogyan működik ez a dolog, az occupy-mozgalmak esetén és a továbbélő aktivista akciókban. Hogyan használják ezt a nyelvezetet? Már felhívták a  figyelmemet egy archívumra, amely kifejezetten mozgalmi, aktivista plakátokkal foglalkozik nemzetközi szinten, oda mindenképpen el akarok menni. De persze nem csak ezek a hagyományos formák érdekelnek. Abban biztos vagyok, hogy ez a  négy  hónap hatással lesz arra, hogy  a későbbiekben mit és hogyan csinálok a műtermi munkában is. A galéria és a múzeumok továbbra is a kommunikáció terepei maradnak, de nem kizárólagos helyszínek számomra.

Szerző: Gócza Anita
Cimkék: kortárs művészet, festészet, Knoll Galéria, interjú,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

„Amíg az MMA az Alaptörvény része, addig vagyunk”

Megzavarták az Magyar Művészeti Akadémia közgyűlését, és nem mellesleg kilépési hullámot indítottak el a vitatott szerepű testületben. Mit csinálnak még? Interjú a Szabad Művészek csoport tagjaival.

Nemes Csabáé a Leopold Bloom díj 2013-ban

A magyar kortárs művészet nemzetközi megjelenését támogató, idén másodszor odaítélt Leopold Bloom díjat Nemes Csaba kapta a szeptember 6-i díjátadón a Ludwig Múzeumban.

„Amikor azt kalkulálod, hogy meddig mehetsz el, az már nem demokrácia” I.

Talán nem túlzás: Nemes Csaba képzőművész pályája csúcsidőszakába lépett. Ezt elismerések is jelzik, de leginkább a munkák ereje, minősége. Megkérdeztük: mi foglalkoztatja, mit csinál? És miért?