Illegitim kultúrába születtem bele, minden, amire tanítottak, érvénytelen - mondja. A dél-afrikai fehér család sarja, Kendell Geers szakított is ezzel a tradícióval. És kőkemény

„Az a műtárgy, amelyet megértett a nézője, halott...” – Kendell Geers interjú

Illegitim kultúrába születtem bele, minden, amire tanítottak, érvénytelen - mondja. A dél-afrikai fehér család sarja, Kendell Geers szakított is ezzel a tradícióval. És kőkemény munkákat hoz létre.

2014-11-27

A johannesburgi születésű Kendel Geers már kamaszként szembekerült az apartheid rendszerrel, majd 21 évesen, 1989-ben elhagyta Dél-Afrikát. Megtagadva a besorozási kötelezettséget a Dél-Afrikai Védelmi Hadseregbe, 143 fiatal társával együtt önként vállalta a száműzetést a szolgálatmegtagadással együtt járó hat évi bebörtönzés helyett. Élt az Egyesült Királyságban, majd New York-ban, jelenleg -2000 óta - Brüsszelben él. Munkáiban  a mai napig gyakran feltűnnek gyerekkorának rekvizitumai, a szögesdrót, az égő autógumi. Nemrég a budapesti acb galéria vendége volt. Az artPortal ekkor beszélgetett vele.

Kendell Geers ( K.G. ):  Fehér, munkásosztálybeli családban születtem Dél-Afrikában, ahol a tekintélyelvűség volt a meghatározó, az autoritás tisztelete, ami az apartheid fő támaszát jelentette. A családomban jelen lévő erőszak volt az, ami először kiábrándított a hatalomból.  Először az otthoni értékrendszert kérdőjeleztem meg, azután  a vallás, az iskola által képviselt értékeket, és utoljára az állam értékrendszerét. Mire tizenöt éves lettem, befejeződött ez a folyamat, már biztos voltam abban, hogy az engem körülvevő hatalmi hierarchiával valami nincs rendben.

Bloody Hell — 1990, C-print, 102 x 62 cm (kendellgeers.com)

artPortal: Egy európainak Afrika a fekete társadalmat jelenti, még akkor is, ha ez nyilvánvaló leegyszerűsítés. Ez fehér afrikaiként felnőve hozzájárulhat az identitás kérdésének problematikussá válásához. Vagy ez csak kívülről tűnik így?

K.G.: Ha az ember Dél-Afrikában nő fel, egy olyan családban, amelyik 300 éve ott él, akkor ez a kérdés fel sem merül. Afrikainak tartom magam, és soha egy pillanatra sem éreztem magam idegennek vagy  kívülállónak Dél-Afrikában. Fehér bőrű afrikai vagyok, ilyen egyszerű. Azt gondolom, veszélyes Dél-Afrikát egy kizárólag kétpólusú, fekete-fehér ellentétre leegyszerűsíteni. Ez a szembeállítás a gyarmati időkből itt maradt, rasszista, agyszülemény. Az én konfliktusom a saját identitásommal abból származik, hogy egy illegitim kultúrába születtem bele. Európai viszonylatban ahhoz tudnám hasonlítani, mint hogyha 1945-ben egy német náci gyerekeként jöttem volna világra. Az erkölcsi alapvetések, amire tanítottak, a kulturális örökségem, minden törvénytelen.

Hogyan befolyásolta mindez a gondolkodását, a művészi munkáját?

K.G.: Nagyon kritikus vagyok bármilyen hierarchia, a hatalom minden formájával szemben, és ahogy múlnak az évek, ez csak erősödik. Azért is, mert úgy gondolom, hogy nagyon veszélyes időszakban élünk, mintha arra készülnénk, hogy kiirtsuk magunkat, örökre eltüntessük a  Földet. A hatalom  leleplezése különösen fontos feladata ma a művészeknek, ugyanis mi vagyunk az egyedüli emberek, akik ezt szabadon megtehetjük.  A múzeumok, a galériák vagy a piac nem akadályoz meg minket abban, hogy őszintén beszéljünk, nem cenzúráz senki,  maximum a művészek korlátozzák  saját magukat. Hollywoodban vagy a zeneiparban nincs meg ez a választási lehetőséged. Éppen ezért elemi szükséglet, hogy a ma művészei ne hallgassanak fontos kérdésekben.

Suburbia — 1999, Photographs, Dimensions variable (kendellgeers.com)

Az elmúlt években készült munkáit nézve úgy tűnik, hogy a dél-afrikai múlt „kísért” állandóan. A  saját múltját újra és újra feldolgozva beszél a máról is.

K.G.: El tud bárki menekülni önmaga elől? Gondoljon csak a zsidó kultúrára. A zsidók bárhová is mennek a világban, a zsidóságukat magukkal viszik. Én is így vagyok ezzel, nagyon mélyen kapcsolódom oda, ahonnan származom. A szimbólumok, amiket használok, nem  klasszikus identitás-jelképek: például amikor az identitásomat társítom egy drótkerítéssel vagy egy szögesdróttal. Természetesen ezeknek dél-afrikai gyökerei vannak, annak az országnak az érzelmi földrajzára épül, amelyben felnőttem. Amikor ezekről a dolgokról beszélek, a bűn fogalmát beépítem a létezésembe. Nem tagadom meg a származásomat, épp ellenkezőleg, beszélni akarok arról, hogy ez mit jelent, mire neveltek és hogyan döntöttem el, hogy pont az ellenkezőjévé szeretnék válni. A szögesdrótból készült munkáimon például egy olyan anyaggal dolgozom, amit a 70-es években találtak fel Dél-Afrikában, ma már az egész világon ezt használják a börtönök, táborok bekerítésekor.  Én ezzel az anyaggal nőttem fel, természetes része a gyerekkoromnak, ebből készült a házunk kerítése is. A tárgyak álcázzák magukat, ha az ember megszokja őket kiskorától.   A műveimben viszont szimbólumként használom a drótot, miközben az emberek többsége egyszerűen csak kerítésnek látja.

 

   

Hanging Piece — bricks, rope, dimensions variable (kendellgeers.com)

Az állandóan jelenlévő múltnak egy másik megfogalmazása a Hanging piece, amely  egy korábbi munkájának a 2012-es újragondolása.  

K.G.:  Ennek az installációnak  is megvan a  történeti előzménye  Dél-Afrika múltjában: az apartheid-ellenes mozgalomban lényegében költségek nélkül lehetett bombát csinálni úgy, hogy egy  kötélre felfüggesztettek egy nagyobb követ vagy téglát, és azt egy autóút fölé lógatták. Ezekből a fellógatott téglákból egy folyosót hoztam létre, ahova belép a látogató, és azonnal részévé válik a rendszernek, amelyben az első belépőnek nem kell senkire figyelnie, mert egyedül van. Viszont minél gyorsabban halad a tégla-rendszerben, és lendíti félre az útjában lévő téglákat, azok annál jobban mozgásba jönnek, és így annál veszélyesebb lesz a pálya az utána érkezők számára. A Hanging piece megmutatja, hogy mindannyian függünk egymástól. Létrehozzuk a saját ideológiánkat, értékrendszerünket egy globális hálózatban senki sem ártatlan, senki sem tudja megúszni a hatalom felépítményeit. Küzdeni kell az ellen a széles körben jellemző nézőpont ellen, hogy a rasszizmus kívülről jövő valami. Ez nem igaz, mi mindannyian bűnösök vagyunk,  így vagy úgy felelősek valaki más kizárásáért. Azt szeretném elérni, hogy mindenki lássa a saját felelősségét  az előítéletek megszületésében. Ez globális probléma, ami mindenhol jelen van. Beszélhetünk Európa vagy Amerika, vagy akár a kapitalizmus rasszizmusáról is, amely megkülönbözteti az embereket aszerint, hogy van-e elég pénzük vagy nincs. A posztkapitalista gazdasági monopóliumok elvették tőlünk a véleménynyilvánítás szabadságát, a személyiségi jogainkat, és közben álcázzák a hatalmukat.  A művészet viszont átlátszóvá tudja tenni a hatalom ideológiai struktúráit, meg tudja mutatni a mechanizmus működését, a manipuláció fogaskerekeit. A művészet hatalma nem az alkotások racionális megértésében rejlik.  Az a műtárgy, amelyet megértett a nézője halott, unalmas, csak egy illusztráció, merő propaganda. Ha megnézzük mondjuk a  Mona Lisát, 500 évvel a születése után még mindig csak tapogatózunk a jelentésével kapcsolatban. A művészet hatalma abban áll, hogy az emberi psziché olyan alkotóelemeit érinti meg, amelyeknek nem vagyunk tudatában, az ösztöneinket, az érzelmeinket, az intuíciónkat, és ezekben hagy nyomokat hosszú időre. 

T.W. (Flatwrap) — 1993, Found Object (razor mesh), 57 x 57 x 57 cm (kendellgeers.com)

A saját öröklött identitása helyett talált magának másikat?

K.G.: A művészeten keresztül  definiáltam újra magamat, a  művészeti diskurzusban létezem. Kicsit továbbgondolva azt, amit a Hanging piece kapcsán mondtam, nemcsak az emberek kapcsolódnak ezer szállal egymáshoz, a tudatunk, a társadalmi gyakorlataink, a tárgyi világunk is.

  

Self-Portrait — 1995, Found Object, 9,5 x 7,5 x 6 cm, Original Destroyed on Flight TW800 Edition 12+2AP (not numbered). (kendellgeers.com)

 

Ha a Self portrait címet viselő művét, amelyen  egy törött sörösüveg látható, megnézi egy magyar vagy lengyel, nem valószínű, hogy ugyanazok a képzettársítások merülnek fel benne, mint mondjuk egy dél-afrikai vagy akár egy  angol fejében. De az égő gumiabroncsról vagy egy szál gyufáról is más fog eszébe jutni annak, aki nem ismeri Nelson Mandelát.

K.G.: Én nem így gondolom. A képen látható Heineken egy holland gyártású sör, a  törött sörösüveg pedig univerzális szimbólum. Garantálom, hogy a világ bármely pontján, bármilyen kocsmában, ha az emberek többet isznak a kelleténél, kettétörik a sörösüveget a pulton, amiből így fegyver lesz, a dolgozó osztály szimbóluma. A sör már elfogyott belőle, az üveg eredeti rendeltetése megszűnt,  az ellenállás tárgyává  alakult át. Az én alapállásom a  radikális, akár szélsőséges  szubjektivitás. Én az ellenállást képviselem, fel akarom zaklatni a nézőt, azt akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát, feszengjen, megkérdőjelezze önmagát.

A sörösüvegre ráadásul jó nagy betűkkel rá van írva, hogy „imported”...

K.G.: Igen, ez nagyon fontos. Ez a szó számomra az örök kisebbrendűség szimbóluma. A periférián felnőve bármi, amire rá volt írva, hogy „imported”, a magasabb minőséget jelentette.

Losing my religion — 2007 - 2013, nails, paint and plaster on wood, 118 x 80 ø cm (kendellgeers.com)

 

Tizennégy éve Brüsszelben él. Miért?

K.G.: A repülőgépek, az internet korszakában élünk, amikor az információnak  és az embereknek az áramlása nagyon intenzív.  Úgy gondolom, hogy nem hagytam el Dél-Afrikát. Gyakran megyek haza, állandó telefonos kapcsolatban vagyok az otthoni barátaimmal, decemberben kiállításom is lesz Cape Townban, nagyon  erősek a dél-afrikai gyökereim. Pillanatnyilag Brüsszelt választottam lakóhelyül, ennyi az egész. Különben ezek a hagyományos, nacionalista definíciók az ember hovatartozásáról egyre kevésbé számítanak szerintem.  A mai világban nincs igazán jelentősége annak, hogy Dél-Afrika a lakhelyem vagy Belgium.  Szeretek úgy gondolni magamra, mint aki a kettő között él.

Azért az ahol él, meghatározza az élményeit, mindazt, amiből a művészete táplálkozik. Ha innét nézem, mégis van jelentősége annak, hogy  hol van ez  a hely.

K.G.: Az őseim 300 évvel ezelőtt Belgiumból érkeztek Dél-Afrikába, tehát  Belgiumban is vannak gyökereim. Téved az, aki azt hiszi,  hogy Afrika és Európa két, egymástól teljesen elzárt kontinens. A kolonializmus évszázadai alatt az európaiak meghódították Afrikát az értékeikkel, a nyelv által. A dél-afrikaiak az afrikán nyelvet beszélik, ami a holland egy verziója,  majdnem ugyanaz  a nyelv, mint a Belgiumban beszélt flamand. Nagyon mély kapcsolat van Belgium és Dél-Afrika között a nyelven, a koloniális tapasztalatokon, az értékrendszeren keresztül, nem különböznek annyira egymástól, mint ahogy első pillanatban gondolja az ember.

Profanation (El Greco) (kendellgeers.com)

Miért tűnt érdekesnek az  együttműködés egy magyar galériával?

K.G.: Minden olyan lehetőség érdekel, ami kívül van a nyilvánvaló, kézenfekvő megjelenési helyszíneken. Kiállítani Londonban, Párizsban vagy New Yorkban jó dolog persze, de unalmas. Ehhez képest izgalmas egy tárlat Isztambulban például, ami egy zavaros helyszín, egy átmeneti időszakban lévő ország, még nem fejezte be a növekedést, ellentétben Londonnal vagy Párizzsal, amelyek „befejezett projektek”.

Ezeken a helyeken is „új színek” jelennek meg a bevándorlóknak köszönhetően...

K.G.: Igen, de ezek az árnyalatok nagyon rövid idő alatt beolvadnak, hasonulnak.  London, New York és a többiek leginkább a nagy világmárkákról szólnak, és nem a bennük élő különböző identitású emberekről. Az emberek nagyon hamar termékké válnak. Ezért nem érdekelnek ezek a helyek.  Sokkal vonzóbb a világnak egy olyan szeglete, mint Isztambul vagy Budapest, ami bonyolult, amit nehéz megérteni. Magyarország most különösen izgalmas, elkezdődött valami, és még senki nem tudja, mi lesz belőle. Ez  izgat, hogy ez egy még meg nem írt történet, az  átalakulás pillanata. Bármelyik percben történhet valami. Ha látsz egy tüntetést Londonban, akkor tudod, hogy ettől semmi sem változik. Ha egymillió ember menne ki London utcáira tiltakozni a kapitalizmus ellen, akkor se történne semmi. Ezzel szemben kérdés, mi következik Magyarországon. Szeretem a jövő bizonytalanságát. 

Mi tud vonzó lenni a bizonytalanságban?

K.G.: Az, hogy ilyenkor az ember alaposan végiggondolja a saját pozícióját, azt, hogy melyik oldalon áll, hová teszi a lábát. Ha az ember csak úgy sétál, nem elemzi, hogy mit csinál. De ha egy összedőlni készülő hídon haladsz előre, jól meggondolod minden lépésed. A bizonytalanság tudatossá tesz, és tudatosítja benned a változás folyamatát. Ráadásul ráébreszt a saját felelősségedre is ebben a folyamatban, mert ha rossz helyre lépsz, leesel a hídról. 

Szerző: Gócza Anita
Cimkék: kortárs művészet, konceptuális művészet, acb galéria,

Hozzászólások