Rinko Kawauchi – Illuminance
Kunst Haus Wien, Bécs
Látogatható július 5-ig.
Két igazán érdekes kép fogott meg Rinko Kawauchi kiállításán, amelyet egy meleg pénteki napon láttam Bécsben, a Kunst Haus Wienben. Az egyik egy szakadék fölött éppen elrugaszkodó madár felvétele, amely szárnyait leengedi, így teljesen ernyedt, mégis légies állapotában látható. A fotóról elvihető poszter is készült, de az összes elfogyott, így be kellett érnem egy másik képpel. Ez viszont igazság szerint nem tetszett igazán, és később is mindig csupán a madár-felvételt juttatta eszembe, úgyhogy kénytelen voltam valakinél véletlenül ottfelejteni.
© Rinko Kawauchi: Cím nélkül, az Illuminance c. sorozatból, 2009
Forrás: Christophe Guye Galerie
A másik kép egy fotófelhőben elbújó, kisebb méretű print volt. Szemben a kétszintes kiállítás fotóinak többségével, nem nagy méretben, hanem 20 x 30 centiméteren mutat egy jelenetet az Illuminance – sorozatból, amelynek elemei a hétköznapokból kiragadott csendéletek poétikus megörökítései. Azt gondoltam, írok ehhez a képhez egy szöveget, aztán elkezdtem képeket nézni bikaviadalokról az interneten, rögtön utána pedig balesetekről, amik között a leghíresebb annak a matadornak az esete, akinek a torkát szúrta át a bika, és a nyitott száján jött ki a szarv (a matador szerencsésen túlélte). Ezek után valahogy kiszökött a költészet ebből a fotóból, legalábbis egy darabig, vagy inkább én nem tudtam nem arra a képre gondolni; a szarvat kiabáló matadoréra.
Mégsem hagyott nyugodni a kép, a látószög játéka. Ez a jobbról életlenül belógó váll – emiatt van, hogy egyszerre a lelátón belül és azon kívül vagyunk, nézőként és a nézők megfigyelőjeként. Az enyhén felénk induló szemközti vonal alattunk is körbefut, a váll tulajdonosa pedig egy azok közül az emberek közül, akik a túloldalon is állnak. Egy porond körül vagyunk. A kukkolás, ami a szemközti pici lyuk-páholyok külső látványát átírja a mi belső perspektívánkra – és ami egyszerre az emberekkel való együtt nézés, de az emberek megfigyelése is –, azt a kérdést veti fel, hogy mi történik akkor, amikor már nem is történik semmi. Arról a pillanatról van szó, amikor nézünk valamit középen, de már nem éles a tekintetünk, és a közösen átélt emlékek morajlanak. A váll, illetve a kompozíció azt az áttűnést beszéli el képben, ami a bika állapotából adódik: az állat az előző pillanatban még négy lábon állt, most pedig a földön húzzák.
© Rinko Kawauchi: Cím nélkül, a Search for the Sun c. sorozatból, 2015
Forrás: Kunst Haus Wien
A jelenet egyik „kivezetését” sem látjuk, de kizárt, hogy ne érezzük a két pólust: jobbra a gyászmenet célját, a temetőt, balra pedig a győztesen levonuló matador öltözőjét. Közöttük pedig a feszülő tengelyt. A jobb oldal rövidülő, közeledő pereme a lezáródás ígéretét adja, a véget, ahová az ember, akár az elől futó sírásók, egy könnyed lépéssel odaérhet.
Tényleg, miért is futnak azok az emberek? Nem tudjuk, miért érzik szükségét, hogy a tetemet villámsebességgel takarítsák el a porondról. De az tudható, hogy miért futnak a fotón. Azért, hogy a térdüktől a bika farkáig érő gyászmenet-tömb elölről hátrafelé, a gyorstól a lassúig tartó fokozatot rajzolja ki; az ugrástól a lovak besűrűsödő és lassuló ügetésétől a hátul sétálók elnehezedett lépésein át a fekvő súlyig, a bika hatalmas tömegéig.
© Rinko Kawauchi: Cím nélkül, az Illuminance c. sorozatból, 2009
Forrás: PRISKA PASQUER
A bika végül is szinte egy helyben van. Emellett kevés más, tüntetően statikusnak mutatott és odaszegezett képi elem van még a fotón. Például a nézők, akik az utolsó, perverz momentum (azaz az egyre kisebb körökben, végül már csak a tengelye körül forgó szánalmas bika vergődésének és agyonszúrásának) végignézése után még azt is megvárták, hogy bejöjjenek a lovak, meg a személyzet, megkössék a bika tetemét, rögzítsék, és csak aztán húzzák el. A kegyetlenség, és a nézés mint társtettes magatartás, de legalábbis perverz édelgés hirtelen az emlékezetközösség szoboregyüttesévé szilárdította a nézőket. A fotó pillanata minőségi átalakulást rögzít, azt, amikor a bika és a matadorok koreografikus-narratív látványa az állat és a közönség a megfogalmazhatatlan alakzatába fordul. Már nem a bikaviadal nézéséről, de még nem is a bika kimúltát követő felejtésről, hanem az együttes jelenlét, a szótlanságból és tettnélküliségből fakadó zavartság kimerevített pillanatáról beszélünk.
© Rinko Kawauchi: Cím nélkül, az AILA c. sorozatból, 2004
Forrás: Kunst Haus Wien
Talán érthető már, miért futnak azok az emberek: pontosan ez az állapot az, amit szeretnének elkerülni. Azt, hogy a bika valamiképp a főszereplővé váljon, nem a szenvedő, hanem az együttérzést kiváltó áldozat-szerepben. Azt, hogy a bika és az ember között egyidejűségi viszony álljon fent, nem pedig olyan idő-érzet, amelyben a bika az előre vetített és késleltetett halál alakja. A bika így már nem látvány, hanem maga a realitás.
Kawauchi fakó színei a kimerültséget jelzik, a spanyol zászló pirosainak alulszaturáltsága a stimulálás és az ingerek utáni állapotot mutatják. A vért a háttér zöldruhás alakjai éppen elfésülik a homokban. A kimúlt vadságot látjuk, amelynek azonban nem része a matadorok végső felsőbbrendűsége, megdicsőülése. A bika így lesz a képen az emlékezet nehezéke.
„Rinko Kawauchi. Illuminance”
© Kunst Haus Wien, 2015
Fotó: Eva Kelety
Miután végigjártam a kiállítást, ezért a kis képért még egyszer visszamentem. A végtelenségig esztétizált, sokszor már fárasztó, apró szépség-momentumok után (a természeti vagy a városi környezet naturalizált fotói, az őselemek különböző fokozatainak képei: égő cigaretta, gyertya, vízcsepp, örvények, kőzetek, vulkáni füst, buborékok, vagy a már említett, szinte levegővé átírt elrugaszkodó madár képe) még egy utolsó pillantást vetettem erre a felvételre. Arra gondoltam, hogy ha Kawauchi egy fotót készítene Kunst Haus Wien fotóiról, vagyis a kiállítást magát kéne fotóra átkódolni, akkor ez a kis nyugalmi szeglet, ez az apró részlet kerülne a középpontba. És ahogy a fotók megtalálnak maguknak egy hétköznapi fókuszt és témát, ami mellett elidőznek, talán egy izomorf kiállításkritika képes újra megszólaltatni azt a hasonló türelmet és éles érdeklődést, amivel a Kawauchi képei szembesítenek.