„Három szexmunkásról van szó, két fiúról és egy lányról. Gazdasági megfontolásból költöztek össze, először csak ketten: Zsolti és Móni. Sanyi, Zsolti szerelme csak később került oda. Itt, ebben a lakásban éltek meg mindent“ – mondja képeinek alanyairól Szász Lilla. 2008-ban kezdte el őket fényképezni s a fotósorozattal érzékeny témába és törékeny viszonyokhoz nyúlt. Az Artportal erről a munkáról kérdezte.
Ha valaki csak portrékat fotóz, akkor tulajdonképpen a fényképezőgép segítségével beszélget. Ettől aztán ezek a képek is beszélgetnek.
Az a típusú fotó, amit én csinálok, nem is annyira a képről, hanem inkább a képkészítés folyamatáról szól. A fotós vadidegenként belekerül egy szituációba, és próbál úgy viselkedni, mintha annak a közösségnek a része lenne. Én először kérdéseket fogalmazok meg: miért érdekel ez a dolog, ha az ő helyükben lennék, akkor hogyan viselkednék?
Mielőtt még találkoznál a szereplőkkel, elképzeled őket?
Elképzelés vagy prekoncepció nincs bennem, kérdések vannak főleg. A fotós énem egy gyerek, aki „csak“ rácsodálkozik a dolgokra. Mint egy szivacs próbálom magamba szívni az információkat. Sajnos a hétköznapokban egészen másképp viselkedem. Ha nincs fényképezőgép a kezemben, akkor nehezen bírom, hogy ne ítélkezzem, hogy ne legyenek prekoncepcióim. De persze küzdök ez ellen, hiszen a fotózás során látom, hogy csodákat lehet elérni, ha az ember ahelyett, hogy úgy menne oda, hogy azt mondja, ez az ember ilyen vagy olyan, megvárja, míg kiderül, milyen valójában.
Ezt a sorozatot megelőzte több másik prostituáltakról, anyaotthonban lévő lányokról, javítóintézetben élő fiatalokról. Ez a társadalom egy meghatározott szelete: a kitaszítottak, a kiszolgáltatottak, azok, akik lenn vannak. Azt meg tudod fogalmazni, mi vonz feléjük?
Egyrészt az a kihívás, hogy új világokat ismerjek meg, másrészt az, hogy mindig meg tudjam állapítani, ezek az emberek nem rosszabbak, nem jobbak, csak mások. Mindannyian különböző csomagokat hozunk magunkkal a múltunkból, és ezek meghatározzák a választásainkat.
Nézve a fotókon szereplő embereket, azt mondanám, hogy szépek. Közben azért nem tudok nem elfelejtkezni arról, ami ott van a szemükben, és ami a kitaszítottságukról árulkodik. Ennek ellenére szépek. Nem az munkál -e benned fotózás közben, hogy – mintegy reményt mutatva- megörökítsd a bennük rejlő szépséget?
Ez egy fontos kérdés. Romantikus művész vagyok, aki azt gondolja, hogy a művészetnek mindig fel kell mutatni valami reményt. Van egy híres francia fotós, Antoine D’Agata, aki borzasztóan nagy hatással volt rám a módszereiben. Ő is úgy dolgozik, hogy beépül egy közegbe. Nagyon sok képet készített prostituáltakról de úgy, hogy velük él, és használja őket. Nemcsak ezzel nem értek egyet, hanem a képeivel sem. Azokon a fotókon szomorúság van, depresszió, áldozatokként mutatja be ezeket az embereket, és nekem ez fáj. Ha az élet ilyen, akkor én ezt nem szeretném látni.
Egyébként most hogy nehezebb lett itthon, látom, hogyan „kapják össze magukat” az emberek, és hogyan próbálnak egymásnak segíteni. Ennél a kiállításnál is, bár semennyi pénzt nem kaptunk rá , nagyon sokan mellénk álltak és támogattak. Szeretnék hinni abban, hogy mindig van kiút. A kitaszítottakkal kapcsolatban pedig túl érzékeny vagyok: a saját bőrömön érzem ezeknek az embereknek a fájdalmát. Tényleg van bennem egy ilyen késztetés, hogy piciben, akár azzal, hogy ott vagyok velük, és jókat nevetünk együtt, tudjak valami fényt mutatni.
Ez a most kiállított sorozat egy tragikus történetet mesél el.
2008-ban kezdtem el őket fényképezni, néhány hónapos ismerkedés után. Az elején nem viszek magammal kamerát, csak figyelek. Azután kezdek csak el gondolkodni azon, hogyan lehetne mindezt megfogalmazni képben. Háromféle lehetőség van: az első a „visszapörgetés”. Ez azt jelenti, hogy egy korábban megfigyelt jelenetet próbálok újrajátszatni, mintha színészek lennének. A második lehetőség, hogy a látottak előhívnak valamilyen képet a múltból, a gyerekkoromból, de lehet ez egy irodalmi, vagy filmes emlék is. Ebben az esetben létrejön egy kép a fejemben, azt lerajzolom, és mint egy ruhát, rápróbálom a szereplőkre. Van, hogy jól áll nekik, akkor megcsinálom, de ha nem, akkor nem erőltetem. Nagyon szeretem David Lynch munkáit, és mindig úgy éreztem, hogy ez a sorozat például az ő filmjeinek hangulatára emlékeztet.
A harmadik lehetőséget pedig az életből ellesett pillanatok jelentik. Ezért jó, hogy mindig ott van az állvány, rajta van a fényképezőgép, beszélgetünk, és ha látok valamit, akkor egyszerűen csak lenyomom a gombot. A történetre visszatérve, az első hónapok után megszakadt a kapcsolatunk, és én lepődtem meg a legjobban, amikor fél év elteltével felhívtak, elújságolták, hogy új lakásba költöztek, és szeretnék nekem megmutatni.
Ez a többes szám egy furcsa háromszöget takar.
Igen, három szexmunkásról van szó, két fiúról és egy lányról. Alapvetően gazdasági megfontolásból költöztek össze, először csak ketten: Zsolti és Móni. Sanyi, Zsolti szerelme csak később került oda. Itt, ebben a lakásban éltek meg mindent, hiszen folyamatosan várták a telefonokat, nem nagyon mozdultak ki. Mindig történt valami körülöttük: féltékenységi drámák zajlottak, vagy Móni alkoholizmusa miatt kerültek válságba. Én minden héten elmentem hozzájuk, sokat beszélgettünk, és ezeket a beszélgetéseket leírtam. 2010. február 24-ig, Zsolti öngyilkosságáig készítettem róluk képeket. Leginkább az érdekelt, hogyan működik ez a három ember családként: milyen a belső kapcsolatrendszerük, és hogyan lehet ezt megmutatni a fotókon. Hogyan lehet „megmozdítani” a mozdulatlan képet, megmutatni az áramlatokat, a mélyben zajló változásokat. Ehhez persze a feljegyzéseimet is használom, talán ennél a sorozatnál a legtudatosabban. Egyébként először megkértem Bódis Krisztát, hogy írjon a képanyaghoz szövegeket, de nem működött, mert annyira „erős” lett, hogy ezáltal pont a fotók személyességét rombolta le. Azután elkezdtem kísérletezgetni a szövegek és a fotók egymás mellé illesztésével, és ez lett belőle.
A falon most tizenkét kép van. Hogyan adhat vissza ennyire kevés kép olyan sok mindent?
Az egyik kedvenc fotósom Nan Goldin mondja azt, hogy a fotóművészet nem a képkészítésnél kezdődik, hanem a válogatásnál. Ezt én is így gondolom. Hónapokig tart, és még így is gyakran előfordul, hogy az ember utólag már másképp csinálná. A falon lévő tizenkét képet egyébként nem én válogattam, hanem a PhotoEspana kurátorai, de abszolút a magaménak érzem ezt a sorozatot.
Ha az ember ennyire részesévé válik mások életének, hogyan lehet elfogadni egy ilyen tragikus végkifejletet?
Annyira megviselt Zsolti halála, hogy komolyan gondolkodtam azon, abbahagyom a fotózást. Azt éreztem, hogy ez az öngyilkosság visszafelé megkérdőjelezi a három év közös munkáját. De azután egy jó barátom, egy ír fotóművész azt mondta, nekem innentől kezdve az a dolgom, hogy minél több embernek megmutassam ezt az anyagot.
A fotózásról azt állítod, hogy egyfajta drogként működik, és csak akkor tudsz 100 százalékosan a jelenben létezni, amikor a gép a kezedben van.
Igen, ez pontosan így van. Meg kell tanulni az embernek ott lenni, ahol van, tehát nem arra gondolni, hogy mi volt tegnap, és mi lesz a jövőben, hanem a jelenre figyelni. Így működnek egyébként a gyerekek, akik tökéletesen át tudják élni a pillanatot. Az a furcsa, hogy ami a hétköznapokban nekem is nagyon nehezen megy, az fotózás közben ösztönösen jön : teljesen el tudom felejteni önmagamat. Ebben olyan, mint a drog.
Gócza Anita
A cikk lejjebb folytatódik.