Néhai traktorgyár, sőt, egy egész városrész a gyár körül. Művészek és aktivisták megpróbálták visszaadni az egykori dolgozók, az ott élők múltját és hitét. Lengyelországi

Az Ursus Projekt. Művészet és aktivizmus a múltfeldolgozásban

Néhai traktorgyár, sőt, egy egész városrész a gyár körül. Művészek és aktivisták megpróbálták visszaadni az egykori dolgozók, az ott élők múltját és hitét. Lengyelországi példa.

2017-06-15

A cikk az East Art Mags program keretében készült, együttműködésben a Magazyn SZUM-mal. A programot a Visegrad Fund támogatja. 

Jasmina Wojcik képzőművész a Krytyka Polityczna stábjával, mindenekelőtt Igor Stokfiszewski kritikussal együttműködve több éve dolgozik az Ursus Projekten, amelynek célja társadalmi változások generálása művészeti gyakorlatok segítségével Varsó egyik kerületében, amely az egykor itt működő híres traktorgyárról kapta a nevét.

Fotó: Krytykapolityczna.pl

Ursus 1979 óta Varsó része, korábban önálló település volt. A gépgyárat még a 19. század végén alapították, és története elválaszthatatlan a lengyel ipartörténettől.  Itt készültek az ország első teherautói, és a második világháború után az üzem a szocialista lengyel ipar büszkeségeként Európába és a Közel-Keletre szállított traktorokat. A gyár  köré lakásokat, iskolákat, kulturális központot is építettek – az Ursus egy külön univerzumot jelentett. 1989 után a hatalmas üzem fokozatosan hanyatlásnak indult, végül 2012-ben szűnt meg a traktorgyártás. A gyár óriási területet, az egész kerület harmadát foglalta el. A 90-es években azután egyes részeit az állam vállalkozóknak adta el, akik bekerítették a tulajdonukat, így attól kezdve az a nyilvánosság számára nem volt megközelíthető.  A városrendezési tervek szerint a gyár helyére különböző  ingatlanfejlesztők lakóházakat építenek majd, és hét  műemléki védettséget élvező épület kivételével  mindent le fognak bontani.

Fotó: Krytykapolityczna.pl

Jasmina Wojcik édesapja Ursusban született és nőtt fel, a képzőművészt izgatták a gyár romjai, amelyeket 2011-ben lefotózott. Édesapja a képek láttán felidézte a múltat és elkezdett mesélni arról az időszakról, amikor még virágzó gyár működött a mai romok helyén. Ez inspirálta Wojcikot, arra, hogy belefogjon a projektbe: elkezdte összegyűjteni az üzem dolgozóinak az emlékeit azzal a céllal, hogy megőrizze a gyár és a kerület egykor volt világát.

2013-ban szervezett egy ún. Akusztikus Sétát, amelynek során az általa rögzített több tucat interjú hanganyagát felhasználva vezetett sétát tartott a gyár területén.  Legnagyobb meglepetésére több százan – többnyire helyi lakosok – jelentek meg a meghirdetett eseményre.

Érdekes kérdés, hogy vajon mi vonzott ennyi embert? A gyökértelenség érzése mindenképpen fontos faktornak tűnik – erősítette meg Igor Stokfiszewski is, aki a séta után csatlakozott Jasmina Wojcik projektjéhez. A kritikus szerint, az ő  generációjának tagjai, akik a kommunizmusban nőttek fel, 1989 után kénytelenek voltak újraépíteni a saját múltjukat, a gyökereiket, és ez szinte reménytelen feladat. Ő például 1979-ben, Lódzban született, ahol 2000-re egyértelművé vált, hogy vége a helyi textiliparnak, a fiatalok számára nincs jövő.  Tíz év alatt kétszázezer ember hagyta el a várost, amelynek korábban 900 ezer lakosa volt. Számára ezért is ismerős mindaz, ami Ursusban történik, van  tapasztalata arról, hogyan lehet megküzdeni  az ipari övezet és a munkáskultúra teljes összeomlásának következményeivel.

Fotó: Krytykapolityczna.pl

A  traktorgyár – bár már rég megszűnt – továbbra is a kerület identitásának  szimbólumaként értelmeződik a helyiek számára. Ursus egyébként fogalom egész  Lengyelországban: volt olyan időszak, amikor Európa legnagyobb traktorgyárának számított. A szocialista években több propagandafilm készült az üzemben, nagyon megbecsülték az itteni munkásokat. A gyárban dolgozók többsége a kerületben lakott, mivel a  hatvanas évek elején egy egész lakótömböt építettek számukra. 1989-et követően azután minden megváltozott, Ursus a szocialista ipar és a munkásosztály összeomlásának szimbólumává vált, az elmúlt 50 év szégyenét jelképezte. A gyár bezárt, és az elhagyatott épületek azt sugallták, mintha itt nem is lett volna semmi említésre méltó.

Az első akusztikus séta sikere, illetve az egykori munkások feldolgozatlan érzései, keserűsége, ami Wojcik interjúiból is áradt, azt eredményezték, hogy a képzőművész, immár egy nagyobb csapattal kiegészülve folytatta a megkezdett munkát: művészeti gyakorlatok segítségével szerettek  volna társadalmi változásokat generálni a kerületben.

Mindenekelőtt abban akartak segíteni a helyieknek, hogy meg tudják fogalmazni az átalakuló Ursussal kapcsolatos elvárásaikat, vágyaikat, illetve vissza akarták adni az egykori munkások önbecsülését. Az tűnt az egyik legnagyobb problémának, hogy a döntéshozók nem vonták be a kerület lakóit a környék jövőjéről szóló döntési folyamatba. Azért sem, mert a helyi közösség meglehetősen fragmentált, a régieknek és az újonnan érkezőknek nem volt terük a kommunikációhoz, az összecsiszolódáshoz.

Fotó: Krytykapolityczna.pl

A művészekből, aktivistákból álló csapat megrendezte a Traktor Parádét, amelyben Ursus traktorok vonultak Varsó központján keresztül egészen a korábbi gyárterületig. Ez egyrészt a régi tradíció felélesztése volt, másrészt látványos bizonyíték az egykori dolgozóknak, hogy az általuk gyártott traktorok ma is jól működnek.

De létrehoztak egy fotókiállítást is a régi Ursusról, beszélgetéseket szerveztek a kerület jövőjéről rengeteg  embert megmozgatva, és gyerekeknek is tartottak  képzőművészeti foglalkozásokat. Wojcik készített egy film-esszét filmhíradók felvételeiből, vizualizálva az identitásképző elemeket Ursus eddigi történetéből.

Kitaláltak egy három napos, közös festést Pawel Althamer képzőművész irányításával, amely fontos volt a kreatív energiák felszabadítása szempontjából, és  non-verbális dialógust jelentett egyrészt az Ursusban élők között, másrészt az itteniek és a külvilág viszonylatában. Az esemény  integráló szerepet játszott a közösségben, az elkészült munkák egy részét a mai napig meg lehet nézni a helyi park kerítésén. 

Sikerült hozzásegíteni az itt élőket a  szabad önkifejezés elsajátításához, ami elengedhetetlen feltétele egy egészséges közösség létrejöttének. Ehhez persze az is szükséges, hogy e közösség tagjai érzékenyek legyenek a másik  szükségletei és vágyai iránt is.

Fotó: Jasminawojczik.pl

Azáltal, hogy meghallgatták őket, kíváncsiak voltak a történetükre, az egykori munkásokban is oldódott a szégyenérzet, szorongás, kezdtek újra hinni abban, hogy az életük nem értéktelen, és a lengyel történelem részét képezi. Egyébként pedig volt mit tanulni tőlük a közösségépítéssel kapcsolatban is, mert annak idején jól működő gyakorlataik voltak. A mai napig több társaságuk, egyesületük létezik, még Nyugdíjasok Akadémiája néven is működtetnek egy kezdeményezést, amelynek keretében minden héten rendszeresen több száz ember gyűlik össze. Persze az összetartozásban benne van a közös sértettség állapota is, és néhány egyesület létrejötte valóban a gyász kifejeződése, de Igor  Stokfiszewski  szerint a közösség magja már akkor is létezett, amikor a gyár még üzemelt.

A csapat egyik legfontosabb céljának azt tartotta, hogy ezek az emberek visszanyerjék a büszkeségüket. Igor Stokfiszewski részletesen kifejtette, hogy  mit ért  ezen: „A gyár egykori dolgozói arra a tényre voltak büszkék, hogy jól elvégezték a munkájukat, aminek eredményeként kiváló minőségű gépek jöttek létre.  A 90-es években nemcsak attól fosztották meg őket, hogy büszkék legyenek arra, hogy a munkásosztályhoz tartoznak, de  az elégedettségtől is, hogy jó munkát végeztek. Nagy élmény volt a dolgozókkal beszélgetve látni, milyen elképesztően büszkék arra, ahogy  legyőzték a technikai nehézségeket,  órákig hallgatni őket, amint lelkesen mesélnek, nem elfelejtkezve a legapróbb részletekről sem.  Ennek semmi köze a kommunizmushoz, én a munka ethoszának nevezem. Néhány évvel ezelőtt készült egy lengyel dokumentumfilm a lódzi textiliparról: szerepelt benne egy interjú, amelyben a rendező azt kérdezte az egyik munkástól, hogy ha a halála előtt újraélhetné egy napját, akkor mit választana.  A válasz az volt, hogy a gyárba szeretne visszamenni. El tudja azt képzelni, hogy egy banki alkalmazott ugyanerre a kérdésre ma azt válaszolja, hogy a bankban töltené el ezt a napot?  Szerintem kizárt, hogy ez ma megtörténjen: megváltozott a kétkezi munkához való viszony, a munkásosztály lenézett helyzetbe került.”

Fotó: Krytykapolityczna.pl

A projekt azon célkitűzése is megvalósult, hogy Ursus mai lakói befolyásolni tudják azokat a döntéseket, amelyek a területet, és ezáltal  a saját sorsukat is érintik.  A  különböző programok során kiderült, hogy az üzem emlékének a megőrzése, és egyben a múltra épülő új identitás kitalálása meghatározó jelentőségű az itt élők számára. A gyárnak volt egy gyűjteménye, amely tárgyi emlékekből – főleg gépekből –,  és személyes visszaemlékezésekből, brigádnaplókból, az üzem dokumentációjából áll.  Ennek megőrzését a helyiek korábban hiába kérték az önkormányzattól. A területtel együtt a gyűjtemény is egy befektető tulajdonába került, aki meg akart szabadulni az egésztől, de persze nem ingyen.

Az Ursus Projekt második részében a művészek kampányba kezdtek azért, hogy meg  tudják vásárolni a gyűjteményt jelenlegi tulajdonosától, és létrehozzanak egy oktatási-kulturális központot Ursusban, ahol hozzáférhetővé válik ez az anyag. Az is lényeges volt, hogy – a kerületben lakók elképzeléseinek megfelelően –  ez az épület a helyiek találkozási helyeként is funkcionáljon majd.

Fotó: Krytykapolityczna.pl

A kampány során sikerült Ursus történetét újra a kollektív emlékezet részévé tenni: meggyőzték a hatóságokat, hogy vásárolják meg a gyűjteményt, és döntés született a központ létrehozásáról is. A célok eléréséhez persze a művészeti gyakorlatokon túl aktivista eszközök használatára is szükség volt, született petíció és megvalósult egy sikeres aláírásgyűjtő kampány. A csapatnak meg kellett tanulnia kombinálni a művészetet és az aktivizmust, mindig azt helyezve előtérbe, amire éppen szükség van a helyi közösséggel való közös munka során. 

Szerző: Gócza Anita
Cimkék: kortárs művészet, East Art Mags, társadalom, outsider art, kollektíva, köztéri művészet,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

A fénykép nem robban? Fotózás és aktivizmus

Hogy lehet egyszerre fényképezni és transzparenst tartani? Fotósnak és aktivistának lenni egy személyben kihívás. Az artPortal Csoszó Gabriella Fotózás és aktivizmus-kurzusán járt.

Konkrét. A Fotózás és aktivizmus csoport az FKSE-ben

Még látható az FKSE Stúdió Galériájában egy válogatás a Fotózás és aktivizmus-kurzus fotóiból. A képek között hajléktalan emberek által, illetve róluk készült munkák is vannak. Böcskei Balázs írása.

A Sokol esztétikája a queer emlékezet központjában, Prágában

Egy kiállítás, amely a Sokol, azaz Sólyom nevű cseh mozgalom történetét, de méginkább az esztétikáját mutatja be. Prága, queer archívum. Az írás az East Art Mags program keretében készült.