Egyszer egy ismeretlen kelet-közép-európai országban ismeretlen tettesek kiforgatták egy ismeretlen nép ismeretlen nyelvét, ismeretlen művészetét pedig humor tárgyává tették, de csak azért, hogy javítsák a névtelen emberek egyre romló hangulatindexét.
Az eredmény az lett, hogy külön-külön már mindenki tudott csodálkozni, csak egymásra nézni nem mert senki.
Ekkor az történt, hogy egy ismeretlen művész, bizonyos Gerber Pál, egy reggel rendrakási kényszerrel ébredt. Sebtiben készíttetett is egy takarító szettet, változó méretben, hogy majd ezzel ki-ki a saját háza tájékán söpörhessen. A favödröt, falapátot lerakta, a faseprűt letámasztotta egy ismeretlen galéria tölgyfaparkettájára, az ország házának közelében. Mivel a süket fülek társadalmában a nagy monológok ideje még éppen nem ment ki a divatból, sőt, most lett igazán up to date, ezért a „kisszerű nagyotmondás” az egyetlen eszköz volt arra, hogy a párbeszédet valamivel helyettesítsék.
Ebben a bonyolult helyzetben az ismeretlen művész megkívánt egy tiszta és egyszerű állítást, amit edények képében gondolt megalkotni. Saját bevallása szerint: „egyszerűen szükségem volt egy fekete vázára, egy fehér tányéron”. Az ismeretlenségében is megértő közönség pedig helyeslően bólogatott. Talán a fekete-fehér tárgyak konkrét mivolta adta a bátorságot a művésznek ahhoz, hogy a következő lépésekben is tartsa magát a tiszta helyzetekhez. Kiskeresetű diplomás festő lévén, nem fogta vissza magát, ezért az egyszerűség kedvéért a képeit vagy nem nagyon színesre, vagy pedig farost lemezre festette. A képcímekkel is a jelentések tömör mivoltát kívánta megerősíteni, ezért annak ellenére, hogy önmagát és mindenkit arra bátorított, hogy „Fizetünk neki csak ne fessen”, ő mégis képes volt megalkotni jó néhány képet.
Fő triptichonja például egy szimbólumokkal terhelt, híres-neves történelmi jelképet ábrázol. „A század által mindig rúgott / Sokat gyötört / És állandóan üldözött” focilabdát. A saját elhatározásból született mű visszafogott mint az ország, amiben Gerber Pál él. Külön kiemelendő az a klasszikus arányérzék, amivel a művész a festészet eszköztárán keresztül a mögöttes tartalmakról beszél. Ennél jobban csak a képei címét, és a – könnyedségükben is súlyos asszociációkkal bíró – képfeliratait szabad kiemelni, amikkel mindig oda üt, ahova köll. A történelmi emlékezet, a trauma feldolgozás, a nemzeti kulturális értékek és hagyományok tisztelete minden munkájában kimagasló értéket képviselnek.
Az amúgy szerény és visszahúzódó festő régi adósságát törlesztette akkor, amikor megalkotta Emlékmű orrnak című orr-emlékművét. A kizárólag értéktelen, nemes anyagból (fa) készült – a szobrászat szakmai kritériumainak eleget tevő – plasztika pont annyira emelkedik ki a síkból, amennyire az egy orrtól elvárható, és amennyire azt egy emlékmű megköveteli. Felszínes interpretáció lenne egy bohóc vagy hóember orrára asszociálnunk, ezért inkább nem asszociálunk semmire. Nem tudunk viszont nem gondolni a népre, az ismeretlen munkásosztályra, és az ismeretlen léptékű – már el vagy még el nem végzett – munkára, amikor azt olvassuk Gerber egyik képén: „Ingyen őrizni Krisztus koporsóját”.
Mert mi tudjuk csak igazán, hogy mit jelent ötvenhat, de csak akkor, ha ez a mi, ismeretlen nyelvünkön van leírva. Mert más nyelveket mi nem értünk, akkor sem, ha sokba kerül ez nekünk. Pedig ebben az ismeretlen országban mindennek ára van, még a belátásnak is, kivéve, ha az ismeretlen ország ismeretlen vezetői olyan Önhitt és Pökhendi igába hajtják a fejüket, mint amilyeneket párnák képében posztamensekre rakott Gerber. Ez a nemzetközileg is elismert erő az, Ami lehúz és ami felemel.
Viltin Galéria
A kiállítás megtekinthető november 25-ig.