Annak a ténynek, hogy Bukta Imre autodidakta képzőművész, látszólag csekély a jelentősége – inkább hasznát látni. Új kiállítása még a hétvégén látható.
A kezdetektől semmiféle iskolás vagy mesterhatás nem korlátozza. Mint aki nem találja, csak folyton keresi a műfaját, egyszer festőként, máskor szobrászként vagy performerként tűnik fel – mindegyik tevékenységet közel azonos hőfokon és minőségben képviselve. Képzőművész, aki meglehetős közvetlenséggel és szabadságfokkal nyúl témáihoz. Pontosabban: következetesen egyetlen témát épít, amit a képzőművészeti műfajok eltérő lehetőségkeretei között különböző szemlélet- és látásmódokkal közelít meg. A vidéki élet által nyújtott ingereket, látványokat és élményeket fogalmazza impulzív képsorozatokká.
Bukta Imrének egykori szülőfaluja, Mezőszemere, sőt az egész vidéki létezés kimeríthetetlen témaforrás. Az ott történő mindennapos események, helyzetek, udvari és utcai, erdőszéli jelenetek: különös életképek egy falu, a falu változó, generációváltó mindennapjaiból – ahogyan azt Bukta Imre látja.
Azt festi, amit legjobban ismer, amiben benne él. Közvetlen környezetéből emeli ki azokat a jellegzetes, nemritkán bizarr jeleneteket, abszurd életképeket, jelenségeket, típusfigurákat, amelyek távolabbi perspektívába lendítik munkáit: történelmi és társadalomtörténeti, világnézeti és vallási vonatkozásokba.
Az új helyszínen, ám változatlan kiállítási struktúrával és művészkörrel megjelenő Godot Galériának rendre visszatérő, kétévenként új alkotásokkal jelentkező művésze Bukta Imre. A Nagymama unokája című tárlat alkotásai a látványalapú festészet, az új figurális stílus keretében megfogalmazott szociológiai látképek. Papírra vegyes technikával készült művek, amik otthonosan ötvözik a festészeti és rajzi elemeket, iróniával, olykor groteszk látásmóddal fűszerezik annak a világnak a megjelenítését, amelynek az alkotó is részese. A faluét, ahol él, akárcsak a többiek. Ami mégis kiemeli környezetéből, az a látásmód élessége, hogy kissé felülről is képes szemlélni e világ olykor eszelős otthonosságait, visszásságait, kisszerűségeit. Benne és rajta túl jelzi: ha még természetiek lehetnénk, az ösztönök problémátlan, transzcendens biztonságában élhetnénk, de ez már egyre kevésbé lehetséges.
Sajátos atmoszférát teremt a Nagyapa építette Barcikát című munka. A hurkokat vető kábelszalag burája hajdani tetteket és legendákat óv, alatta maga az emlékezet idéződik meg. Az ülőhelyzetben ábrázolt figurák narratív helyzetet feltételeznek: a nagypapa a múltba réved, közönsége odaadón hallgatja. Mítosszá növelt élet-tettének jelentőségét nem csupán a túlzón fogalmazott cím, de a bura fölött magasodó, a képfelületen befejeződni nem tudó építmények sora is hangsúlyozza.
A tavasz közeledtét a születéssel azonosító képen (Kora tavasz) idősödő házaspár beállított alakja jelenik meg. Ölelő, simogató kezükben két macskát tartanak. A meghittnek tűnő, lila kontúrvonalakkal izolált pillanatra múltbéli bizonyosságok vetnek árnyékot. A jelentésbeli kontraszt előidézője egyszerre képi és nyelvi-fogalmi természetű. A bizonyos társadalmi rétegek körében egykor divatos, de már akkoriban is közhelyesen, atavisztikusan ható tetoválások jelennek meg az alakok karjain: tőrrel átdöfött, „könnyező” szív, a klasszikussá vált „bűn az élet” felirat, az asztalterítőn pedig térdelő helyzetben tüzelő figura sormintája fut végig.
Godot Galéria
2011. 4. 13. – 2011. 5. 14.