Szeptember 25-ig, Jeu de Paume, Párizs
A libanoni művészpáros, Joanna Hadjithomas és Khalil Joreige kiállítása a párizsi Jeu de Paume-ban egyszerre szólítja meg a Közel-Kelet konfliktusa és történelme, a kollektív és a privát emlékezet képi reprezentációjára fogékony közönséget, valamint a fotó és film médiuma iránt érdeklődő látogatót. A Magyarországon kevéssé ismert duó a film és a képzőművészet határán egyensúlyozik, a ’90-es évek végétől foglalkozik Libanon történelmével és jelenkori helyzetével, az ország háborús múltjával és annak utóhatásaival.
Hadjithomas és Joreige – akik a libanoni polgárháború végét követően kezdtek el együtt dolgozni (1975-90) – az ország történetét a létező, illetve, ahogy azt később látni fogjuk, „nem létező” képeken, archív anyagokon keresztül dolgozzák fel. Eszünkbe juttatva a szintén libanoni, fiktív csoportot, az Atlas Group-ot, amely egy személyt, Walid Raad-ot jelenti, és Libanon kortárs és közelmúltbeli történelmét dolgozza fel talált, illetve kreált dokumentumokon keresztül. Hadjithomas és Joreige munkái a képkészítés és a manipuláció aktusán, valamint a médiumra való reflexión keresztül hívják fel a figyelmet arra, amiről nem készült, vagy nem készülhetett fotó, vagy filmfelvétel, és arra is, hogy ez miért történhetett így. Rávilágítanak azokra a hatalmai mechanizmusokra, amelyek bizonyos képek megmutatásával vagy eltüntetésével függnek össze. Így munkáik nagy részében a láthatóság kérdését vizsgálják, mely munkák ennek értelmében távol állnak a nézőket „sokkoló” vizuális nyelvtől. Letisztult, már-már minimalista alkotásokat láthatunk, amelyek gyakran a kisajátítás stratégiáján alapulnak.
Circle of Confusion (1997). Kiállítási enteriőr a Jeu de Paume-ban. A szerző fotói
Többször a néző maga is aktívan részt vállal a folyamatosan alakuló mű létrejöttében, így a Circle of Confusion (1997) esetében is, amely Bejrútot madártávlatból mutatja, egy 3000 darabból álló, hatalmas „fotó-mozaikon”. A kis darabkák egyben matricák is, a látogató pedig a képet megbontva, elvehet belőlük, hogy az alóluk előbukkanó tükörlapról aztán saját magát és a kiállítóteret pillantsa meg. Az elvihető képek hátoldalán a „Bejrút nem létezik” felirat olvasható, és ahogy a kiállítás nézői fokozatosan „szétszedik” a városról készült fotót, úgy tűnik el szimbolikus és valós módon is Bejrút látképe, utalva annak átmeneti állapotára, folyamatos öndefiníciós kísérleteire és átrendeződéseire. Az installáció közös „tudatlanságunkat” is kritizálhatja az országgal kapcsolatban, hiszen bizonyos térségek számára Bejrút tényleg „nem létezik.”
180 Seconds of Lasting Images, 2006
Erre a műre rímel a következő teremben egy szintén mozaikból összeálló kép, amely 4500 darab Super 8-as filmkockát foglal magába (180 Seconds of Lasting Images, 2006). Az első látásra monokróm, absztrakt, kiégett felvételekből álló munkáról kiderül, hogy kiindulópontja Khalil Joreige nagybátyjának tragikus élete volt, akit 1985-ben nyilvánítottak hivatalosan is eltűntnek, miután a polgárháború során túszul ejtették. Egy általa forgatott, de elő nem hívott Super 8-as film volt az, amit 15 év elteltével megtaláltak az alkotók, és noha sérült volt az anyag, kockáztattak és úgy döntöttek, mégis előhívatják. A filmet több helyen fény érte és ki is égett, a művészek mégis rekonstruálni tudtak egy rövid jelenetet: négy ember találkozását Bejrút kikötőjében. Így villan fel a polgárháborús időszak egy átlagos, hétköznapi eseménye, ellenpontozva a harcok brutalitását, és noha a kamera másik oldalán állt személy már nem tudja elmesélni a történetet, több év távlatából mégis így válik a „látens kép” újból manifesztté.
Tehát míg a fal egyik oldalán, mozaikként a képkockák állnak össze egyfajta „szellemképpé”, addig a másik oldalon meg is nézhetjük a narratíva nélküli, időn és téren kívül helyezkedő, töredékes filmrészletet (Lasting Images, 2003). A művészek egyszerre hangsúlyozzák az anyag különleges jellegét (egy eltűnt hozzátartozó filmje) és egyszerűségét (házi készítésű, Super 8-as felvétel, hétköznapi esemény), ami egyben felveti azt a kérdést is, mi lehetett a film többi részén? Milyen emlék az, ami a kifehéredett kockákon már nem látható? Ahogy azt a cím is sugallja, ezek a képek azonban tovább élnek és bár képi, ábrázoló mivoltukban már alig léteznek, arra hívják fel a figyelmet, miként lehet egy látszólag „semmit” sem ábrázoló, megrongálódott anyag a fotográfia tárgya.
180 Seconds of Lasting Images, 2006
Ezt a gondolatot folytatja az installáció párdarabjaként is értelmezhető fotósorozat, amely a Latent Images (1997-2006) címet viseli. A fekete háttér előtt filmtekercseket és kontakt másolatokat láthatunk, valamint rövid leírást olvashatunk arról, hogy mi szerepel a negatívokon, azonban maguk a képek láthatatlanok. A munka a Wonder Beirut sorozat része, amelyben a művészpáros egy fiktív fotográfus, Abdallah Farah „életművét” alkotja meg, minden munkában reflektálva valamilyen módon a képkészítés aktusára, és a fotós szerepvállalására, például egy háború közepette. Így amikor Farah „munkáival” találkozunk, szintén nem egy szokványos archívummal van dolgunk. A Latent Images esetében, a fotós folytatja azt a szokását, amit a háborús években kezdett el, azaz, hogy nem hívatja elő az analóg filmjeit – részben anyagi megfontolásból –, pusztán tárolja azokat és feljegyzi, mi látható rajtuk. A feliratokat olvasva a befogadó képzeletére van bízva, hogyan képzeli el Farah fotóit, melyen egyaránt szerepelnek a mindennapi, családi pillanatok és a libanoni történelem, a kollektív emlékezet lenyomatai. Hadjithomas és Joreige munkái a láthatatlan megmutatásával váltanak ki erős hatást, az ábrázolás és az absztrakció határán egyensúlyozó művek furcsa feszültsége és egyben letisztultsága a kiállítás legizgalmasabb aspektusa.
ISMYRNA, 2016
A tárlat másik erősségét a művészek filmjei jelentik, melyek közül a legérzékenyebb az ISMYRNA (2016), egy 50 perces valós és képzeletbeli utazás története, melynek középpontjában a török kikötőváros, Izmir áll. A videó főszereplői Hadjithomas és az idős libanoni festő és költő, Etel Adnan: mindkettejük felmenői Izmirből származnak, azonban egyikük sem járt ott, csupán családjuk visszatérő történeteiből és emlékekből ismerik az akkor még Szmirnának nevezett várost. A filmben nyomon követhetjük kettejük beszélgetéseit, ahogy nézegetik a régi térképeket és felidézik a családi történeteket. Lassanként összefonódik a két nő múltja, a megélt és a nem megélt események, a Libanonhoz/Bejrúthoz és egy képzeletbeli Szmirnához való viszonyuk. A munka második felében végül Hadjithomas utazását láthatjuk, aki egyedül utazott a városba, majd az ott készült felvételeit és élményeit osztja meg az idős művésszel, Adnan-al, hogy számára is megélhető legyen Izmir múltbeli történetekkel átitatott jelene. A videó nemcsak a közös gyökereket, a véletlenül összefonódó sorsokat és azt a tapasztalatot mutatja, hogy miként emlékezhetünk valamire, amit nem éltünk át, hanem a két művész meghitt barátságába is bepillantást enged, ami egyszerre jelez mester-tanítvány és nagymama-unoka viszonyt.
ISMYRNA, 2016
A kiállításon olyan alkotások is szerepelnek, amelyek már elszakadnak Libanon múltbeli és jelenkori történelmétől és például azoknak a scam emaileknek a földrajzi elhelyezkedését és visszatérő formáit vizsgálják, amelyeket a látogató is jól ismer. Noha üdítő, hogy ezáltal másfajta tematikájú munkák is megjelentek, a tárlat legemlékezetesebb alkotásai mégis azok, amelyek újfajta perspektívába helyezik egyrészt a háború és a terror képi reprezentációjának kérdését, másrészt a fotó, videó médiumával történő kísérletezést és határátlépést.
A cikk nyitóképe: Joanna Hadjithomas és Khalil Joreige: The Lebanese Rocket Society. Forrás: hadjithomasjoreige.com