Kibillent táj, Godot Galéria, Budapest, május 9-ig.
artPortal (aP): A közelmúltban négy meghatározó kiállítása volt: a Kibontott táj (2007), Mélyszántás (2010), Másik Magyarország (2012) és a Godot Galériában most látható Kibillent táj. A címek, a kiállított művek mennyiben mutatják azt a folyamatot, ami a mostani kiállításáig vezetett?
Bukta Imre (B.I.): A 2007-es MODEM-es retrospektív kiállítás volt az említettek közül a legátfogóbb. Akkor azért gondoltam a Kibontott táj címre, mert több rétegben próbáltam meg vizuálisan bemutatni a tájat a benne élő emberekkel. Az Egerben bemutatott Mélyszántás kiállításom mezőgazdasági szakszóra is utal, emellett felszínre kerültek azok a történések, kérdések, amelyekkel foglalkozom. A Másik Magyarország kiállításomat a Műcsarnokban, tematikáját tekintve tartom átfogó anyagnak. Nagyon személyes megközelítése annak a Magyarországnak, annak a szürke, néhány négyzetméteres területnek, ahol élek, ahogyan megélem a vidéket, s ebből próbálom kibontani a tájat. Elvégezni a „mélyszántást”. A Kibillent táj cím egy konkrét képből született. Számomra az ott megfestett kivágott jegenyefák egyben szimbólumok is, amiket gyerekkorom óta figyelek az ablakomból.
Gallyat aprító közmunkás fiú 2015, tempera, akvarell, tus, színes ceruza papíron, 60×80 cm
aP: A felsorolt címek egy-egy konkrét képre utalnak, ugyanakkor számos olvasat lehetséges arról a hazáról, amiben él. A Kibillentett táj az én olvasatomban nem csak a táj változását mutatja. Mintha maga is kibillent volna a korábbi évekhez képest. Mi változott?
B.I.: Ez is egy lehetséges olvasat. A kibillent nem foglalja magába a kibillentettet. A kibillentben nincs vádolva senki, mintha csak a sors által történt volna meg. Részemről a kiállítás nem állásfoglalás. Igyekeztem nem megfogalmazni kritikát a képeken keresztül. Ezek inkább megfigyelések, megállapítások.
aP: A Godot Galéria kiállításanyagáról először az jutott eszembe, ismeretlen ismerős képek, csak valahogy csendesebbek lettek.
B.I.: Nem tudom leplezni a személyességemet. A Műcsarnokbeli kiállításom után űr keletkezett bennem. Korábban sohasem éreztem, hogy megfenekelhetek, de a kiállításom után hatalmas energiát veszítettem. Ráadásul belekerültem egy politikai adok-kapokba, s mindebbe belebetegedtem, depressziós lettem. Hosszú ideig képtelen voltam dolgozni. Úgy éreztem, itt a vége. Az orvosom javaslatára bezártam egy hónapra a műtermet s „szabadságra” mentem. Januárban már alig vártam, hogy újra kinyissam. Tele voltam ötletekkel, tervekkel. Talán ez érződik a képekből. Ebből született az új kiállításom anyaga.
aP: Az itt kiállított alkotások papírra készültek. A gyorsaság matériája is ez?
B.I.: Nagyon szeretek papírral dolgozni, mert sokkal tágabb a lehetősége, mint a vászonnak. A papíron a nagyon vékony vonalnak, pontnak is jelentősége van, de hatalmas faktúrális felületeket ugyanúgy elbír. Ezt a gazdagságát, az intimitását, az azonnaliságát szeretem. A lelki rezdüléseket is megőrzi a papír. Bár az anyag használata egységes, én a különbözőségét látom a képeimnek. Stílusában, kivitelezésében nagyon sokféle. Az itt látható tizenkilenc kép mindegyikéből lehetne sorozatot készíteni.
Tiszaörsfürdő 60×80, pasztell, színes ceruza, szén, akvarell papíron, 2015
aP: Korábbi időszakaira is jellemzőek voltak a sorozatok, mint a kocsma vagy gépsorozat. Az új képek a csend idején felhalmozott ötletek.
B.I.: Noteszjegyzetek. Egyébként is fontos, hogy lejegyezzem az ötleteimet, hogy ne merüljenek feledésbe. A Műcsarnoki kiállításhoz készített sok ötletem, vázlatom megmaradt, melyek alapján a mostani kiállításra síkképekben festettem meg. Hólabdaszerűen rakódnak egymásba a témák, melyekből idővel sok lepereg, de a hólabda egyre nagyobb.
aP: A Godot Galéria képeinek noteszlapjait olvasgatnánk, miről beszélnének?
B.I.: A megvalósítás sokszor egészen más irányt vesz, mint ahogyan azt korábban elképzeltem, a művészet nem számtan, hogy egzakt legyen a végeredmény. Ennek a kiállításnak a fősodrát sok minden befolyásolta: a betegség, hogy elmúltam hatvan éves, a velem történt trauma. Számomra is izgalmas egyben látni a képeket, és látom, kevesebb a narratíva, kevesebb a számomra egyébként igen fontos vidéki élet szociografikus megközelítése.
aP: A közéleti téma továbbra is hangsúlyos maradt, csak lágyabb lett a korábbi ábrázolás.
B.I.: Mélyen ott maradt továbbra is, de ebben az anyagban csak érintőlegesen jelenik meg. Nincsenek mélyenszántó történetek, inkább látvány van. Talán jobban törekedtem arra, hogy jó legyen nézni a képeket. Olyan élmények érjék a nézőt, amit nem tud elmondani, csak érezni.
aP: A korábbi korszakaiban mi kapott nagyobb hangsúlyt? A történetek? A benne levés a történetekben?
B.I.: Korábban is készítettem olyan munkákat, amelyek líraiságot sugároztak, de ezzel párhuzamosan több műfajban benne voltam, több vasat tartottam egyszerre a tűzbe. A performanszokra, videomunkáimra gondolok, ahol mint Ön mondta „ a benne levés” jobban érvényesült.
Tévéző falusi férfi 2015, tempera, tus, színes ceruza papíron, 45×60 cm
aP: Múlt idő? A 2012-es kiállításon még szerepeltek ezek is.
B.I.: Már akkor sem olyan erővel, mint annak idején. Hogy befelé fordulás? Nem tudom, már jobban szeretem a műtermi, intim hangulatot. A kocsmai képeknek is megvolt a – ha szabad így mondanom – festői szépségük, de bennük volt annak a bizonyos „másik” Magyarországnak a szociográfiája is. A mostani képeimre kevésbé jellemző a társadalmi, ha úgy tetszik kritikus felhang. Nagyon személyes élményekből táplálkoznak. Talán festőibb, absztraktabb lett, az olvasata egyszerűbb, reduktívabb.
aP: Beszélt arról, hogy a vidék, ahol él, egyre kilátástalanabb, egyre nehezebb az ottani lét. A maga kritikus ábrázolása meg most lett lágyabb. Élét vesztette a korábbi erő, a harca?
B.I.: Személyes okai is vannak, hogy a harc, amit a közéletben akár a falum megmentéséért vívtam, úgy tűnik, hiábavaló. Mintha feneketlen kútba dobálnék bele. Visszavettem a korábbi hadakozásból, mert falakba ütközöm. Sok éves viaskodás, belefáradtam.
aP: A mostani kiállítás néhány képe mégis reflektál ere. Például a közmunkásokról szóló képei. Fontos, hogy ott legyen a politika is a képein?
B.I.: Ezek is megfigyelések inkább. A közmunkásokról sorozatot készítettem, de a műveimmel nem foglalok állást. A jelenség hozzátartozik a vidékhez. Olyan, mint a szocializmusban. Ahogy ef Zámbó szokta mondani: minden ugyanaz, másképp. Egyébként, mint falusi képviselő, támogatom a közmunka programot, hiszen lehetőséget ad a falusi munkanélküliek számára.
Kovászos uborka 2015, tempera, grafit, szén, pasztell papíron, 45×60 cm
aP: Mégis az irónia tárgya lesz a képeken.
B.I.: Persze, mint még sok más is. Benne van az „érted haragszom” is.
aP: Hosszabb ideig élt és alkotott Szentendrén, onnan tért vissza szülőfalujába, Mezőszemerére, s fedezte fel újra az egykori vidéket. Védelmet nyújt a hely?
B.I.: Fontos, hogy nekem ez hely a szülőfalum. Máshogy élem meg az ittlétet, mint Wahorn András, aki szintén ideköltözött. Ő másokat vesz észre, másra figyel, mint én.
aP: De a maga számára is tört fényt kapott a hely.
B.I.: Egyre bonyolultabbnak látom a falusi életet, egyre gubancosabb kapcsolatokra jövök rá vele kapcsolatban. Itt semmi nem feketefehér. Nagyon izgalmas, és még rengeteg kiaknázatlan lehetőséget nyújt. Az új tapasztalások új megoldást kívánnak.
AP: Számomra a mostani képek színhasználata új hangot jelent. A hiányzó erő talán ebben fogalmazódott meg? Itt kapott gellert?
B.I.: Valaki mondta a kiállításon is, hogy sokkal világosabbak és színesebbek az új képeim. Hogy egészen más a hangulata, mint az előzőeknek. Ne tudom… lehet, hogy védekezés? De nem volt tudatos, én nem vettem észre. De valóban kicsit színesebbek, nincsen a rám jellemző borongós, kesernyés hangulat.
AP: Wahorn András is Mezőszemerére költözött. Érdekes, hogy többen, akik a maga generációjából egykor meghatározóan alkottak Szentendrén, feLugossy is, kiszakították magukat az egykori létből, s távol kerestek talán nyugalmat. Wahorn maga miatt ment Mezőszemerére?
B.I.: Állítja, én beszéltem rá, de rosszul emlékszik. Nagyon hasonló élethelyzetben találta meg a helyet. Visszahúzódó, remeteéletet él Mezőszemerén, kevesebbet találkozunk, mint egykor Szentendrén.
AP: Szentendre mindenki művészetének kézjegyet adott. A maga műveire mennyiben nyomta rá bélyegét?
B.I.: Lehetőség, nagy dobás volt. A műveimre nem kerültek szentendrei motívumok, a Mezőszemerén tarisznyámba pakolt muníció tartott, ameddig tartott. Szentendre nekem a barátságokat, a Vajda Stúdiót jelentette. Tőlük a művészeti szabadság kiterjesztését tanultam. Úgy éreztük, mindent meg merünk csinálni, és tényleg, innen visszanézve is bátrak voltunk.
aP: És hova tűnt ez a lázadás?
B.I.: Természetes folyamat, hogy finomodott, másképp szemléli az ember saját magát és a környezetét. Tapasztaltabb lettem talán. Bölcs, idős emberként viselkedem, s nevetséges is lennék az egykori lázadással. A kis lócán pipázgatva, néha egyet-egyet sercintve, magamban kuncogva figyelgetem a falusi utcát, míg be nem esteledik.
A cikk nyitóképe: Önarckép, rézkarc, akvarell, pasztell, tus, papíron és fatáblán, 2012. Fotó: Godot Galéria
A cikk lejjebb folytatódik.