Nyitott kapuk: Király Tamás ’80s
November 28-ig, Majakovszkij 102, a tranzit. hu nyitott irodája, 1068 Budapest, Király u. 102., 1/1.
Sokak szerint félreértjük a produktumot, ha az alkotója személyes varázsától és a személyes varázsból fakadó holdudvarától nem tisztogatjuk meg. Szerintem viszont ez szerves része a produktumnak, amennyiben bármilyen befogadást élményszerűnek tekintünk – különösen az élőművészetek esetében.
Kívülről és érintőlegesen ismerve Király Tamás életművét, úgy tűnhet, nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és önnön legendájából élt. Ennek nem mond ellent, hogy a legenda ápolásához tökéletesen megfelelő állomás egy, az alkotó halála után, képzőművészeti közegben megvalósított kiállítás az elhunyt munkásságának egy bizonyos szeletéről. De legenda, személyes varázs és holdudvar helyett mondhatnánk kontextust is.
Kérdés mindenekelőtt: élőművészet volt-e egy-egy divatbemutató (performansz)? Az lett volna a produktum? A praktikusan hordhatatlan ruhák az előadások rekvizitumai csak, vagy szuverén alkotásoknak kell őket tekintenünk? Az eseményszerűség Király Tamás megjelenésekor nagyon is szembeszökő; ez itt az akció vállalt hagyománya (azaz annak korabeli tartalma). És ez az interdiszciplinaritás – beszédes szójátékban – többször fölhasznált módon meg is nyilvánul a kollakció felirattal ellátott plakátokon (az „a” és az „e” egymáson, eltérő színnel).
Kiállítási enteriőr. Fotók: Tulisz Hajnalka
Amikor Király Tamás Budapestre kerül, addigra az élőművészet az FMK triászának (Erdély, Pauer, Szentjóby) köszönhetően, és különösen a Rózsa-bál (a Ganz Művelődési Házban a Rózsa Presszó köre által 1977-ben rendezett, az élet és művészet újraegyesítési végpontjaként elgondolt művészeti forma, mint bál) óta már ismert és gyakorlott, népszerű forma. Mert a hatóság nem tudja betiltani, mint a hetekre szóló kiállítást, és ha igen, akkor is maximum hamarabb megyünk haza. Ilyen a mi magyar fluxusunk: a művészet=élet=buli. A banda nagyon egyben volt, egymás szórakoztatásában élen járva a produktum igen gyakran – a szocializmus elzártságának köszönhetően – „kereszt-termékenyítette” magát, sok a párhuzam. Csak egy példa: többeknek jutott eszébe akkor már poénkodni a vörös csillagos Parlamenttel, és ahogyan a Vető-Zuzu művészpáros egyik címermotívuma lett, ugyanúgy lett Király Tamás egyik jelmezében sisak.
Ugyanakkor megint csak az interdiszciplinaritás az, amelynek köszönhetően sem képzőművészként, sem ruhatervezőként nem fűlött a foga e szakmáknak nemcsak a kanonizációs, hanem a minimális szakmai reflexiót és dokumentációt jelentő lépéseinek megtételéhez. Föltűnő, hogy a tranzit.hu kiállításán a sajtó mely regisztereiből származnak az újságkivágatok: a magyarok közül egyik sem szakmai. Ezért e vállalkozás javarészt első lépés, alapkutatás.
És Király Tamás egy korábbi szállal is kapcsolódik a tranzit.hu-hoz, képzőművészeti bloggerként publikált a tranzitblogon (TEXT FASHION), illetve a 2012-es Katalizátor-díj zsűritagja volt.
A nyitott kérdésekbe a tárlat egyfelől kíméletlen, régészeti racionalitással, másfelől nagyon is szabadjára engedett kreativitással lép be. Magyarán a kurátorok, Muskovics Gyula és Soós Andrea megtorpanva a legenda mindig gyanús mozzanatai előtt, egyszerűen tényeket akartak gyűjteni a kiállításhoz, amelyek nemcsak a ruhák és a kiegészítők, hanem dokumentumok: fotók, videók, média-megjelenések és további egyéb rekvizitumok. Mindezek föltalálásakor értelemszerűen zúdul az oral history, ha úgy tetszik, a legenda is, de abból túl sok nem került bele a displaybe.
Ez a már szerkeszthető tényanyag médiumaihoz olykor hűen, olykor azonban korántsem hűen került ki a falakra. Például Szilágyi Lenke-fotók nagyításai dróttal egy falsarokba kifeszítve, hátsó megvilágítással – azaz a művészkópiák egyben lámpaként is funkcionálnak. A dokumentumok tálalásának összképéről a mai felhő-kor jutott eszembe, ahogyan a prezi.com vagy a blogok rendezik halmazokba a témákat, amolyan csillagködökbe (clusterekbe), amelyek oly központi szereppel bírnak mind az informatikában, mind a kreatív írásban. Az így egymás mellé helyezett adatok magyarázzák egymást, és gravitálnak egy-egy ügy körül.
Szembetűnő az az elv is, amely alapján a Király Tamásról szóló kiállítás az ő eljárásához hasonlóan, a kéznél lévő dolgok művészetté transzformálásával valósul meg. Vagyis a dizájn kimondottan királytamásos: collstokok feketére festve, fényképek ezüst tapadós fóliából kivágott körökkel, háromszögekkel és négyzetekkel a falra rögzítve a négy sarkukon, vörös műszálas szövetből készült konstruktivista kivágatok. Mint ahogyan Király Tamás is a szakmában alantasnak gondolt, vagy éppen szakmán kívüli anyagokból dolgozott: ugyanaz a vörös zászlónak való, tonnaszám elérhető nejlon, fekete szívószálak körömollóval szabdalva – ebből lett a fölragasztható óriás műszempilla –, az elektromos vezeték fekete szigetelő borításából pedig komplett ruhasorozatok jöttek ki. Ez vitathatatlan érdeme a két képzőművésznek: Hódi Csillának és Trapp Dominikának, ők az installáció design létrehozói.
A totál doku dizájnt meg is terhelte volna alaposan, ha a képcédulák racionalitását is magukba kellett volna kebelezniük. Különösen szerencsés műnem az ezeket az információkat tartalmazó kiállítási vezető, amely itt végre létrejött, nem nagy formátumban, azaz ingyenesen hazavihetőben. Itt ismét előtérbe kerül a vállalkozás alapkutatás jellege: nincsenek túlinterpretálva a dokumentumok. Ami szintén egyáltalán nem katasztrófa, ismerve a mai falfeliratok és múzeumpedagógiai szövegek szakmának is, laikusnak is kényszeresen egyszerre megfelelni akaró szörnyszüleményeit.
Az anyag a szervezés reményei szerint tovább gyűlik, és mint nyitott kapu várja a további információkat, amelyekben a kontextus – véleményem szerint nagyon helyesen – igen erős hangsúlyt kap. Így Király személyes és szakmai kapcsolatai – csak példaként: Bachmann Gáborral, El Kazovszkijjal – máris látszanak. Továbbá ezeken keresztül a nyolcvanas évek csillagködszerű ábrája is körvonalazódni kezd, amelyben az egyik gravitáló pont Király Tamás. A legenda épül, és ez gyönyörű.