Egy újabb tunning. DrMáriás megnyitóbeszéde a second hand festő, Elekes Károly legújabb kiállításához.
Vajon mi lehet a jóisten szándéka Elekes Károllyal? S mi Elekes Károlyé a művészettel? S vajon mi a művészeté velünk, ha van néki egyáltalán?
Talán az, hogy gondolkozzunk és nevessünk, bár kevés olyan áldott ember van mai világunkban, aki tud felhőtlenül nevetni, s ráadásul nem csak nevetni, hanem nevettetni is. Aki nem igazodik politikához, áramlatokhoz, irányvonalakhoz, trendekhez, hanem csak úgy, egyszerűen, mint egy harmatos újszülött körülnézve maga körül felröhög, hogy aztán a felszabadító megismerés által felbátorítva hangos kacaját átültesse a művészetébe is.
S, hogy miért éppen a művészetbe? Azért, mert ma talán a művészet a legszomorúbb. Olyan, mint egy ezerhatszázadik állásinterjújára jelentkező lestrapált utcalány, aki már régóta érzéketlen ajkait fél kiló rúzzsal nehézkesen kikeni, majd kinyúlt formáit szorítókkal, fűzőkkel fáradtan összekapja, műlábát, műkarját már meg sem olajozza, s ami a legrosszabb, szinte semmi se jut az eszébe és semmi se érdekli, legfeljebb a pénz, vagy még az sem.
Elekes Karcsi nap, mint nap ezt a megfáradt nőt nézi, majd felkacag, és azt mondja magában: micsoda szép szűz! Nem érdekli se a múltja, se az, hogy mi vele kapcsolatban az igazság vagy a hazugság, csak nézi gyönyörködve benne, s elfogadja olyannak, amilyen, sőt, bátran játszva tabuival még szellemesen széppé is teszi, valamint jó ízléssel könnyed gúnyt űz belőle.
Elekes munkáját azzal kezdi, hogy a kilósban nagyszerű öltönyt, sétapálcát, cilindert, pápaszemet vásárol, beöltözik, majd valamelyik régi mester olajképébe költözik. Ezután megindul benne a Dr. Jekyl kontra Mr. Hide harc, melynek következtében később a modern lélek is felszínre tör benne, s megjelennek az új színek, formák, személyek a régi klasszikusokon, de nem akárhogyan, hanem nagyon is okosan, rafináltan, finoman, valamint olyan komolyan és véresen viccelődve, hogy végül azt sem tudjuk, mi is volt az akkor és mi is van most.
Miközben olyan finoman, olyan őrült kérdéseket vet fel képein, mint: Vajon lehetséges-e, hogy Jézus egykor önmagához fohászkodott egy feszület előtt? Látták-e a népek azt, amikor Mondrian minták zuhogtak a Kunság feletti égből? Csókolózhatnak-e hattyúk kiferdült tájban? Az önmagával sziámi iker szkizofrén nőnek miért van ikerszempár-ékszer a nyakában? És az elegáns kisfiú a felkínált fülek, orrok, szemek vagy szájak közül vajon melyiket választja magának cserére, ha már szerencsétlen létére tökéletes?
Elekes Karcsi mindig megdöbbent azzal a naivitással, amelyet egy letűnt korból hoz elő, s amelyet a mai kor naivitásával fejelve meg az arcunkba nevetve kiáltja: az ember együgyűsége örök és végtelen. Mert az ember egyszerű, szépet akar és gondtalant, pontosabban gondtalanul szépnek látni magát, többek között a képen is, mint tükörben, s még csak véletlenül se annak, ami valójában, egy szörnyű, önző, nagyravágyó, féltékeny, kapzsi, ronda, tökéletlen, esendő lény.
Tehát Elekes Károly művészetével kegyelmet gyakorol az emberiség iránt. Örök vidám buddhistaként megbocsát, s kalandra hívva valamennyinket azzal ajándékoz meg, hogy gyengeségeinket szépként és viccesként mutatja meg, könnyedén, s édesen, amilyen egy habos torta, hogy ne bántson meg, s percekre elfeledjük az igazságot. S hogy röhögjünk a régi zsánerfestők egyszerre naiv művészetén és a naivitásból hasznot húzó huncut kapzsiságán, a modernitásba vetett újkori művészet naiv forradalmi hevén és buta dekorativitássá szelídült voltán, s leginkább mindezeknek a napjainkban történő rettenetes és banális összemosódásán.
2 in 1, vagyis régi és új egyben, mondhatnánk, miközben ott látjuk ezeken a szép, kacagtató képeken kispolgári létünk groteszk valójának bizarr mélységeit, s mire a tárlat anyagát végignézve e tényre a kijáratnál rádöbbenünk, szerencsés esetben megvásárolva őket később lakásunk falán naponta viszontlátva jókat nevetünk, mert ennél jobbat se magunkkal se mással nem tehetünk.
Nevessünk hát! Hisz nincs annál jobb gyógyszer! És semmi más nem menthet meg bennünket, csakis a kacaj, mindannak láttán, ami van, és ami vagyunk. Mert semmi sem lehet felszabadítóbb ebben a szomorú, banális világban, mint mivoltának felismerése és beismerése, amelyen röhögve gyógyulhatunk csak, amit nagyon is jól tud mindennek nagy ismerője és kiváló továbbfogalmazója, Elekes Károly, a zsánerfestő Dr. Jekyl és a modernista Mr. Hide nagy kibékítője és egybegyúrója, amiért neki nagy köszönettel tartozunk.
Elhangzott 2011. február 21-én, 18 órakor a Memoart Galériában