A fél éve nyílt a Supermarket Gallery tulajdonosa, Lendvai Linda Londonban tanult, először a Sotheby’s képzésén, később a való életben, brit kortárs galériáknál dolgozva. Mit tanult kint és milyen tapasztalatokat gyűjtött a nyitás óta itthon? Ezekről a triviálisnak tűnő dolgokról kérdeztük, válaszai a friss nézőpontja miatt lettek érdekesek.
artPortal: A nyitása óta a Supermarket gallery az ötödik kiállításánál tart, (csoportos bemutatkozó, Boldogságról szóló, pop up porcelán, a Hurrikán Press bemutatkozása és az épp záró Füredi Tamás kiállítás) azaz havonta jön egy. Szükség van erre a feszített tempóra?
Lendvai Linda (L.L.): Benne van a kezdeti buzgóság is, valamint próbáltam a Londonban tanult hagyományt követni. De úgy látom a kinti tempó itt túl sűrű, úgy tűnik a kiállítások ritmusa helyspecikifus, nem lehet szolgaian átültetni egy gyakorlatot máshova.
Hol dolgoztál Londonban?
L.L.: Több helyen is megfordultam, alapítványnál, art-pr ügynökségnél, többféle művészethez köthető cégnél, tudatosan igyekeztem minél többféle tapasztalatot begyűjteni. Érdekelt is, és külföldön elvárás, hogy szerteágazó ismereteket mutasson a CV-d. A legmeghatározóbb két galéria volt: a Bischoff/ Weiss Mayfairben, és az Ivory and Black, Sohoban.
Mit tanultál ezeken a helyeken a galériás szakmáról?
L.L.: Az első helyen precizitást, ezért különösen hálás vagyok. Alaposság, megbízhatóság minden szakmában szükségeltetik, de a galeristánál különösen. Könyörtelenül visszaküldték a munkáimat a főnökeim, – még akkor is, ha nem volt különösebb jelentősége az ügynek, amin dolgoztam – amíg nem volt benne minden tökéletes. Korábban itthon ezt senki nem kérte számon tőlem. Valóban számít, a tárgyleírásnál, a sajtó vagy a partnerek tájékoztatásánál. Időben kell minden feladatot elvégezni, ha szükséges, kis táblázatokban foglalom össze a tennivalóimat, aki ismer, tudja, ez korábban egyáltalán nem volt rám jellemző.
Füredi Tamás: RETÚR RENNES kollázs, Jacques Tati Hulot úr nyaral című filmjéhez készült fiktív plakátvariációk fotó: Supermarket Gallery jóvoltából
Hogyan kerültél az említett galériákba?
L.L.: A Sotheby’s képzését végeztem, ahol karriertanácsadót is rendelkezésünkre bocsájtottak, neki elmondtam, hogy kifejezetten kezdő fiatalokkal foglalkozó kortárs galériában szeretnék gyakorlatot szerezni, és ő ajánlott pár helyet. Még mindig ez az irány érdekel, de már úgy látom, fokozottan nehéz helyzet, amikor a művész is és a galerista is kezdő.
Mi érdekelt a galériás világban eredetileg?
L.L.: Ezen én is szoktam mostanában gondolkozni. A családi elvárás az üzleti tanulmányok felé tolt volna, ellenálltam, az ELTE-re mentem esztétika szakra, majd azt elvégezve, jelentkeztem a Sotheby’s-hez Londonba. Csak később esett le, amikor már jobban beleláttam a műkereskedelembe, menedzseri tapasztalatokat szereztem a londoni kortárs galériában, hogy ez bizony sokkal inkább biznisz, mint bármi más. Az első galériában, ahol gyakornok voltam, a tulajdonos kivételes tehetséggel bírt a kvalitás megállapításához, olyan szeme volt a művészethez, amit még senki másnál nem láttam. De neki is volt egy csapata, amelyik a választásai mögé odatette a munkát és kidolgozta, miért is jó az a művész. A másik pedig a kapcsolatok építésében és fenntartásában bizonyult az átlagnál rátermettebbnek. Komoly szelekció jellemzi a londoni művészeti életet, gyorsabban hoznak meg döntéseket, ha valami nem rentábilis, akkor lépnek, mert nem akarnak egy projekten a szükségesnél többet veszíteni. Bezárnak, s akkor nyitnak újra, ha a financiális háttér megoldódott. Nem tekintik kudarcnak a gondokat. Kérdezted az előbb, mint tanultam. A precizitás mellett leginkább ezt: probléma esetén nem omlunk lelkileg és idegileg össze, meg kell találni a megoldást, és mozgósítani a végigviteléhez szükséges belső erőt. Leginkább sosem szabad nagyobb jelentőséget tulajdonítani a nehézségeknek, mint amennyit érdemelnek. Az utolsó galéria ahol dolgoztam, és nagyon szerettem ott lenni, a Ivory And Black tőkehiánnyal küzdött, és közvetlenül láttam, hogyan kezelnek egy ilyen problémát. Engem jobban megviselt, mint őket, amikor az ideiglenes bezárás mellett döntöttek. Hazajöttem egy kicsit pihenni, aztán ittragadtam, és ha már így történt, akkor megcsináltam a saját helyemet. Belejátszik persze, hogy Londonban ehhez nagyságrendekkel nagyobb forrás kellene.
Milyen szempontok alapján választottad a helyet? Bérelt utcai helyiség mellett döntöttél, nem saját tulajdonú lakásgalériát nyitottál, aminek anyagi, és talán egyéb, de kitalálható okai vannak. Mindenesetre nem olyan helyre mentél mint például a Bartók Béla út, ahol koncentrálódni kezdtek a kortárs helyek. Külföldön gyakori az efféle koncentrálódás.
L.L.: Ezzel a lehetőséggel jobban tudnak külföldön élni. Ismerős környéket választottam, praktikus szempontokat szem előtt tartva (négyzetméter szám, rugalmas bérbeadó). A művészkör kapcsán a legfőbb dilemma a nemzetközi vagy magyar kérdéskör körül volt, itt a magyarokat választottam. Utánanéztem, ki mit csinál, és átgondoltam, az mennyire érdekel engem, majd alakítottak a listán a személyes kapcsolatok is. Egy lényeges dolog változott menet közben: amikor belevágtam a galériaalapításba, a kereskedelmi tevékenységgel párhuzamosan csapatot is kívántam építeni. Ennek lehetetlensége szinte azonnal kiderült. Jóval több határozottságot és keménységet igényel ez a kihívás, mint amivel én rendelkezem, emellett a korhangulat sem támogatja. Ezen lazítottam, hogy ne bolonduljak meg két hónap után.
Sárai Borbála Luca és Soós Károly: Szálló (Galyatető porcelán) A művész pár múlt-jelen interpretációi, Kádár-kori porcelán szuvenírek és mai párjaik. fotó: Supermarket Gallery jóvoltából
Honan ered ez a vágy, miért kéne csapat?
L.L.: A kezdő koncepcióban hangsúlyt kapott, a névválasztásban is szerepet játszott az a törekvésem, hogy a galéria körül kialakuljon egy művészcsoport. Járjanak be együtt, egy koncepció mentén gondolkova olyan utakat, ami az önálló munkájukat is gazdagítja. Vegyenek részt projektekben, amikre saját maguktól nem vállalkoznának. Ez egy szép és kicsit naiv gondolat volt a részemről, bár még mindig tartom – majd szólok, ha másképp lesz – de visszavettem az aktualitásából. Valahol összefügg ez, az itthon szokásos kizárólagos szerződésekkel is, ezeken még mindig nem tudtam túltenni magam, nem látom be a szükségességét. Magamban csak szerelmi ügyekhez tudom hasonlítani, talán féltékeny típusúak vagyunk, latinos hevülettel féltjük, ami a mienk és bele akarjuk kényszeríteni a másikat egy olyan helyzetbe, amiből nem, vagy csak nehezen tud kilépni. Külföldön gyakran tartottak elém tükröt, vagy csak egyszerűen szóltak, ők nagyobb személyes szabadsághoz vannak hozzászokva. Itthon béklyókba szorítjuk egymást, és én nagyon utálom, ha velem ezt teszik. Rájöttem a békén hagyásnak, a szabadságnak és a vele járó projekt alapú létezésnek a galériában is prioritást kell adjak, a csapatépítés későbbre tolódott.
Milyen együttműködést ajánlasz a művészeknek, amikor felkeresed őket?
L.L.: Kiállításra hívom el. Beleteszem az ügybe a galériámat, tudásomat, kapcsolatrendszeremet, ők pedig hozzák a művészetüket. Partneri viszonyokat képzelek el. Egymásért vagyunk, egyikünk se előrébb való. Ha a galéria arculata és koncepciója szimpatikus egy általam kiválasztott művésznek, jöjjön, aztán majd meglátjuk a következő kész munkáját is be tudom, vagy be akarom-e mutatni. Vagy pedig megegyezünk, hogy inkább máshová vigye.
Mi tetszik meg egy művészben? Nehéz általánosan megfogalmazni, úgyhogy, ha példákat is mondanál, könnyebben érthető lenne…
L.L.: Talán leginkább a két fotóval foglalkozó művész – Szombat Éva és Koleszár Adél – esetében tudom ezt megfogalmazni. Izgalmasnak találom a giccs művészetet, ezt a nehéz műfajt Éva, aki egy kompakt személyiség, nagyon jól csinálja. Erős szakmai tudása van, művészete nem pusztán a látványosságról szól. Épp New York felé kacsingat, és szerintem van is ott keresnivalója. Koleszár Adél önmagában is érdekes, Évával kontrasztban pedig különösen, két teljesen különböző világ és egyéniség. Az egyszere nyers és túlburjánzó világa fogott meg. Egy éve él Mexikóban él, abban az inspiráló közegben találta meg a saját hangját, amit most a Magnum fotópályázatán is értékeltek. Még egy példát mondok: Ál Tamás, remek grafikus, neki köszönhetem a a galéria arculatát.
Hogyan lehetne szavakban megfogalmazni ezt az arculatot?
L.L.: Eredetileg kifejezetten fiatalokkal akartam dolgozni, kulcsszónak az „elérhetőséget” jelöltem meg, és azt, hogy minden kiállításnak építsünk fel egy önálló brandinget, amitől a Supermarket név életre kel. Az árak és az eladás kapcsolata nem minden reményt váltott be – fogalmazzunk így. Úgy éreztem ezeken az árakon sokkal több vevő lesz. Még nem telt el persze elegendő idő a következtetések levonására, de legtöbbet az árképzésen gondolkozom. Most például azt a döntést hoztuk Füredi Tamással, hogy bár a műveinek megállapítottunk egyedi árakat is, a kollázs-sorozat kizárólag egyben vásárolható meg.
Sikerrel indultál, nagyot szólt az első megnyitód is, bekerültél a köztudatba. Ideális start, nem?
L.L.: Természetesen jó érzés, hogy a csillárról is lógtak. A megnyitókkal soha nem volt problémám. A felkapva majd elejtve lenni érzésére számítottam, ezért nem is engedtem ennek nagy teret. Szombat Éva kiállítása mindenkit megmozgatott, megdöbbentő számú látogatót vonzott.
Miért?
L.L.: A felvetett problémakör minden egyes embert érint, a lelkünk mélyén a boldogság titkát keressük, hátha pont ez a kiállítás megadja a kulcsot. A többség értette, és jól vette, hogy ez egy geg. Érdekes volt látni, hogyan viszonyulnak a giccshez az emberek, Éva sokat ült velem a kiállításon, végig erre fgyeltünk. Igaz, egyértelmű következtetést nem tudtunk levonni, de sokféle reakciót láttunk. Füredi Tamás Jaques Tati Hulot úr nyaral című filmje ihlette munkáit pedig néhányan, épp a boldogság-kiállítással összehasonlítva kritizálták, hogy túl szimpla, túl letisztult, az általa idézett film már elfelejtődött és lehet, hogy a tipográfiával való játék nem érdekli az embereket. De lehet, hogy épp az a tanulság, hogy nem szabad függeni a visszajelzésektől. Nagyon esztétikus, precíz kézi munkával kidolgozott sorozatról beszélünk, nincs benne semmi blöff, jó ránézni, meg kell találnunk azt, akit épp ez érdekel. A közönség nagy része azokat a témákat kedveli jobban, ami nemcsak a művészt érdekli, hanem őt is foglalkoztatja. Ugyanakkor nem vagyok biztos abban, hogy a többség mélyebbre megy az első szintű értelmezésnél. Építek az emberek fantáziájára is, nem kell mindent a szájukba rágni.
Hurrikán Press: CCCV – lapbemutató és kiállítás A Hurrikán Press (Pál Tamás & Szigeti Árpád) első kiadványának bemutatója, amelyen fiatal magyar ipar- és képzőművészek, dolgozták fel a kisajátítás fogalmát a kiadó nevéhez és alapításához kapcsolódóan. fotó: Supermarket Gallery jóvoltából
Mit jelent az, hogy kiállításokhoz brandinget építesz?
L.L.: Példákat mondok: a Hurrikan Press kiállításnál egyszerűen adta magát, kitettük a fanzine-eket, printeket, táskákat, szinte semmit nem kellett hozzátenni. A többi tárlatnál a művésszel közösen találunk ki néhány ezer forintos, hazavihető, a kiállított művekhez kapcsolódó, limitált darabokat, amik ugyanúgy gyűjthetőek – még ha nem is annyira exkluzívak – mint a munkái. Ez nem azt jelenti, hogy szuvenírbolt lesz a galériából, a kvalitás alapvető. A művész keze nyomát viseli, diákoknak is elérhető, kvázi bevezetés a gyűjtésbe.
Közönség? Vevők?
L.L.: Nem mondok újat szerintem: a megnyitóra járó közönség és a potenciális vásárló nem ugyanaz. Az előbbi egy tág haveri társaság, többnyire a kreatív szakmában dolgoznak, képzős diákok, tájékozódnak, buliznak a megnyitón. Ezért ezek az események általában jó hangulatú partik élő zenével, underground DJ-vel. A vevők inkább a 30-50 közti korosztályból kerülnek ki, ők egyébként is vadásznak a terepen, látnak fotókat itt-ott, és megkeresnek. Nagyon fontos, mi jelenik meg rólunk, mi kerül ki a netre, milyen a hírünk, mert ők így tájékozódnak. Rendszeresen küldök képeket, híreket külföldi ismerősöknek, barátoknak, de ez inkább csak tájékoztatás, hogy tudják, mit csinálok. Egy részük szkeptikus a régióval kapcsolatban, más részük kivár, most nem rájuk fókuszálok. Hazai vevőkört szeretnék kiépíteni.
Ez azt jelenti, külföldi vásározásban sem gondolkozol?
L.L.: Egyelőre nem. A jó vásár iszonyú drága és a kint tartózkodás is költséges. A kinti galériánál az én dolgom volt a vásárok körüli előkészítés, pontosan ismerem az árakat és a feltételeket. A szerencsés és jó szemű galériák be tudnak kerülni egy kezdő és felfutó vásárra, ez is lehet egy út, de azt gondolom, csak akkor van értelme belevágni, ha drága munkákat tudsz eladni, amikor egy eladott mű bevétele lefedi a költségeidet. A magyar művészek külföldi sikerét nem feltétlenül a vásárok alapozzák meg. Nem innen kell kiajánlani a művészeket, nekik kell residency programokon részt venni, hogy ott felfigyeljen rájuk egy külföldi galéria.
A következő kiállítás megint csak egy meglepetés lesz. Nem fiatal, nem kezdő. Miért Gerber Pál?
L.L.: Valóban róla van szó, december 5-én nyitunk, új és régi munkáit vegyesen mutatjuk be. Nagyon nagy megtiszteltés és egyben kihívás is egy olyan művésszel együtt dolgozni, aki már ennyire elismert. Egy fiatal, kezdő galéria a már jól ismert művész számára azt a lehetőséget tartogatja, hogy kevesebb feltételt szab a kiállítással kapcsolatban, inkább enged szabadkezet a koncepció és a művek kiválasztásakor. Ő nagyobb szabadságot kap mint másutt, én viszont nagyobb terhet is érzek, más területeken (akár az eladásoknál) erősebb elvárás lehet az irányomban. A legerősebb érzésem mégis az, hogy hálás vagyok Pál bizalmáért. Remélem, neki köszönhetően többen megismerkednek a Supermarkettel, akik eddig nem voltak különösebben nyitottak, egy a piacon még kezdő, és túlnyomórészt fiatalokkal foglalkozó galériára. Szerintem ez egy egészséges nyitás, máshol is vegyesen dolgoznak kezdő illetve befutott művészekkel. Mindkettőtől rettentő sokat lehet tanulni.