A holokausztot nem lezárt eseménynek tekinti, és kimutatja ma is továbbélő formáit az FKSE kiállítása, A mi holokausztunk. A harmadik generáció próbál emlékezni, és nyelvet találni a

Emlékek nélkül emlékezni

A holokausztot nem lezárt eseménynek tekinti, és kimutatja ma is továbbélő formáit az FKSE kiállítása, A mi holokausztunk. A harmadik generáció próbál emlékezni, és nyelvet találni a traumához.

2014-10-23

A mi holokausztunk – A holokauszt utáni harmadik generáció FKSE Stúdió Galéria, 2014. november 14-ig.

Köztudott, hogy a 2014-es holokauszt emlékév több okból is olyannyira problematikussá vált Magyarországon, hogy a független szervezetek egy része számára még az is kérdéses lett, hogy elfogadhatnak-e támogatást attól a kormánytól, amely például felállította az ún. német megszállás emlékművét. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója (FKSE), a fiatal írókat tömörítő JAK-al és a fiatal zsidó kulturális egyesülettel, a Marommal együtt úgy döntött, hogy a megpályázott és elnyert támogatást visszautasítja. Csatlakoztak a Memento 70 adománygyűjtő projekthez, és a 2014 októberétől látható A mi holokausztunk  című kiállítást végül sokkal kevesebb pénzből, önerőből hozták létre.

Sipos Eszter munkája.
Fotók: artPortal

A kiállítást a heterogenitás, a több nézőpontúság és az eddig többnyire kimaradt narratívák beemelése jellemzi. Hasonlóan a Ludwig Múzeum nemrég bezárt  [csend] – Egy Holokauszt-kiállításhoz, amely kitágította a holokauszt fogalmát – nem lezárt eseménynek tekintve azt, hanem kimutatva a napjainkban is továbbélő formáit – az FKSE kiállítása is rokon megközelítést tükröz. Azzal a különbséggel, hogy itt a kezdő pozíció, amely kiemelt hangsúlyt kap már a címben is, a többes szám első személy, a „mi”, azaz a harmadik és a további generációk viszonyát vizsgálja a holokauszthoz. Ez a korosztály egyfajta köztes, átmeneti pozícióból beszél: még lehet közvetlen kapcsolata a nagyszülők révén a túlélőkkel, de ez a szál már egyre gyengébb és az információk nagy részét már inkább filmekből, képekből, tankönyvekből, azaz másodlagos forrásokból nyerik. Vagyis a harmadik generáció emlékezete elsősorban a holokauszt képi és média reprezentációján alapul. Kérdés, hogy van-e igény arra, hogy ezeken a megszokott sémákon túl és azokból kilépve, a művészek saját utakat keressenek és mintegy „visszataláljanak” a traumához? Létrejöhet ez úgy, hogy közben pozíciójukból adódóan, újfajta nyelvet használnak, amely egyszerre önreflexív, nyitott és kritikus? A mi holokausztunkon kiállító művészek éppen ezt teszik.

Kiállítási enteriőr

A kiállítást előadássorozat és beszélgetések előzték meg, Kékesi Zoltán a dOCUMENTA(13)-on is látható Clemens von Wedemeyer Muster című háromcsatornás videó installációjáról beszélt. A Kasselhez közeli, Breitenau-ban található egykori kolostor számos funkciót töltött be: volt javítóintézet, munkatábor majd internátus, míg 1994-ben emlékhellyé nem nyilvánították. Az intézmény történetét feldolgozó mű egyik videójában egy gimnazista osztálykirándulás unott résztvevőit követjük nyomon, akik úgy tűnik sikertelenül próbálnak kapcsolódni a hely történetéhez. Mintha az FKSE tárlata ennek az attitűdnek az ellenpontja lenne – ­míg a filmben a passzívan sodródó kamaszok viselkedése a kommunikáció­­ hiányára és a holokauszt tanításának nehézségére mutat rá, addig a Stúdió Galériában egy olyan válogatást láthatunk, amelynek alkotói nem elégedtek meg a megszokott vagy elvárt reakciókkal, hanem ténylegesen saját gondolataikat öntötték formába.

Tulisz Hajnalka munkája

A tárlatra bármelyik Stúdió tag jelentkezhetett, majd közös workshopok alkalmával árnyalódott, hogy ki mivel szeretne foglalkozni és ahogy az a kiállítás kurátorával, Flohr Zsuzsival készült interjúból is kiderül több mű ezeken a workshopokon készült el, formálódott véglegessé. Nincs sok alkotás, a kiállítótér nem zsúfolt, ami kifejezetten előnyös, mivel a munkák többsége olyan markáns nézőpontból beszél, amely igényli a teret. Azok a művek az igazán gondolatébresztők, amelyek igyekeznek lebontani a holokauszt reprezentáció kliséit és olyan, a nemzetközi szcénában már bevett stratégiák mentén szerveződnek, mint az irónia és a játék, a mikrotörténeti olvasat vagy az elkövető(k) nézőpontjának megmutatása. Kifejezetten izgalmas, hogy több alkotónak egészen új oldalát ismerhetjük meg, más médiumban alkotnak mint ahogy szoktak, és azt is örvendetes látni, hogy nem csak azok vettek részt a kiállításon, akik már korábban foglalkoztak a témával.

Halász Dániel és Alpern Bernadett munkája

 Az emlékezés 18 köre, Halász Dániel és Alpern Bernadett munkája, egy régi, talált tárgyat, egy 1940-es földgömböt helyez a középpontba, körülötte a falon kék gondolatfelhőket vagy apró bolygókat idéző körök találhatók, melyek alatt egyaránt találhatunk személyes történeteket, interjú részleteket, valamint objektív történelmi tényeket is. A különböző hangvételű szövegek néha összemosódnak, máshol markánsan hallhatóvá válnak a különböző nézőpontok és beszédhelyzetek. Sipos Eszter installációjában a zsidó identitás megőrzésének illetve elhagyásának dilemmáját követi végig egy vidéki zsidó család történetén keresztül. A fragmentált interjúk sokszor kényesnek ható kérdéseket érintenek, és többször előkerül az elfojtás, a titok, a tudatos vagy önkéntelen felejtés aktusa. Hasonló helyzetek foglalkoztatják Ádám Annát, nagyon rövid, 43 másodperces videójában egy holokauszt túlélő higgadtan mondja, hogy nem emlékszik semmire abból az időből, „kiradírozták a fejéből” a történteket.  A két videót nézve eszünkbe juthat a kettősség: egyfelől meg akarjuk hallgatni/rögzíteni szeretnénk mindenkinek a történetét az utókor számára,  de mi történik, ha valaki nem tud/akar emlékezni és akinek története sosem fog napvilágot látni? Hogyan viszonyuljunk ehhez a védekező felejtéshez? Akár igazad adhatunk Nádas Péternek, aki az ÉS október 16-i számában található interjúban így fogalmaz: „Felejtés nélkül emlékezni sem lehet.”

  

Szemző Zsófi munkája

Horváth Csaba Árpád gyurma animációja kevésbé személyes perspektívából indul ki. A Zsidótörvények című munkája a korabeli plakátokon és hirdetéseken látható piktogramokat veszi alapul. A gyurmából folyamatosan alakulva más és más szó ölt formát (hadirokkant, félvér, nem zsidó stb.) indulószerű zene kíséretében. Az alapvetően könnyed műfaj és a teljesen más hangvételű téma abszurd párosítása nemcsak az ütköztetés miatt működik jól, hanem mert a betűk és szavak láthatatlan alakulása felidézheti a kívülről jövő, hatalmi pozíció erejét és azt a magatartást is, amint valakire különböző címkéket aggatunk. De nem ez az egyetlen műalkotás, amely a holokauszt és a játék kapcsolatát vizsgálja.

Ahogy Ernst van Alphen is írja, „a fiatalabb művésznemzedékre jellemző, hogy játékosan nyúlnak a holokauszthoz, játékeszközöket használnak félreérthetetlen nyíltsággal”. (Enigma 37-38.) Klima Gábor munkája a Van Alphen által is idézett Ram Katzir: A te kifestőkönyved (1996) című művét juttatja eszünkbe, melyben a látogatónak a náci ideológiát kifejező archív fényképek alapján készült rajzokat kellett kiszíneznie. Klima Emlékezést elősegítő kifestőkönyv a negyedik generáció számára című alkotása provokatív módon a már fentebb említett „szemtanúk nélküli valóság” helyzetére kérdez rá és egy újfajta nyelvvel kísérletezik. Ismert sémák, képek és helyzetek mentén vázol fel jeleneteket és invitálja azok kifestésére, hozzá rajzolására akár a kiállítás látogatóit is, jelezve, hogy az eljövendő generációnak lehet, hogy teljesen más eszközökkel kell tanítani a múltat. Felvetése egyáltalán nem tűnik irreálisnak, éppen ezért felkavaró. Van Alphen írásában a játékeszköz-műalkotások szoros kapcsolatban állnak az áldozat helyett az elkövetővel való azonosulás zavarba ejtő helyzetével.  Klima munkái is felhívást idéznek erre (pl. a „rajzold be a sárga csillagot” instrukció) ahogy Tulisz Hajnalka gyerekírást idéző, nehezen olvasható falszövege valamint archív fotói szintén a szembesülés/szembesítés nehézségére utalnak. Visszakanyarodva a családtörténethez, a nyilas pártba belépő elbeszélő, talán a művész rokonának visszaemlékezését olvashatjuk, amely a könnyebb, áldozattal való azonosulás helyett az elkövető pozíciójának nézőpontját kínálja fel a nézőnek.

Ugyanakkor a kiállításon megjelenik az elfogadás és a tolerancia gesztusa is: Borsos Lőrinc Integráció II. című minimalista alkotásán a nemes olajfába ékelt vad olajfa a keresztényi befogadás és nyitottság pozíciójából kíván szólni. Ehhez hasonlóan Szemző Zsófi Poliglott képes szótára ismét egy tágabb perspektívát mutat be, Leyzer Leyvi Zamengofnak, az eszperanto nyelv megalkotójának állít hommage-t, aki a közös nyelvvel a különbségek eltörlését és a diszkrimináció csökkentését szerette volna elérni.

  

Klima Gábor munkája

Távozóban, ismét elhaladva Erdei Krisztina érzékeny fotói mellett, amelyek egy izraeli lakónegyed mindennapjait mutatják, az egyetemes kontextus még jobban kitágul, végül pedig a látogató újra keresztülmegy azon a Sátron, amely a kiállításra való belépéskor egyfajta ráhangolódásnak tűnt post-iteken különböző fogalmak voltak olvashatók most azonban, mint az összes kiállító egyfajta közös alkotása a reflexió terévé válik. Kifelé menet itt összegződnek az eddig látottak, teret nyújt arra, hogy végiggondoljuk mit láttunk, bátorít, hogy akár mi is felragasszunk egy papírlapot. A zsidó ünnepre, a Szukkotra is utaló építményből kilépve visszatérünk a Rottenbiller utcába és Schönberger Ádám megnyitón elhangzott szavaival élve, végiggondolhatjuk, hogy mit hagyunk magunk mögött és mi felé megyünk.

 

Szerző: Gadó Flóra
Cimkék: kortárs művészet, galériák, FKSE, kiállítás,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

A [csend] hangjai

Miközben a kormányzat a német megszállásra emlékezik otromba módon a Szabadság téren, a Ludwig Múzeum megmutatta, hogyan kell jó Holokauszt-kiállítást rendezni a hetvenedik évforduló apropójából.