Hétfőig még látható Halas István kiállítása a Fugában. A két anyagra épülő tárlat apropót adott ahhoz, hogy megkérdezzük, mi volt vele az elmúlt időszakban, és hogy tekint eddigi

„Én a képzőművészet felől jöttem” – Halas István, fotóművész

Hétfőig még látható Halas István kiállítása a Fugában. A két anyagra épülő tárlat apropót adott ahhoz, hogy megkérdezzük, mi volt vele az elmúlt időszakban, és hogy tekint eddigi pályájára. Interjú.

2016-11-19

Halas István fotográfus a nyolcvanas évek képzőművészeti undergroundjának fontos, szinte kulcsszereplője volt. Erős indulás volt az övé. Fényképeivel megtalált és kiemelet helyeket és embereket, amelyek és akik mára nemcsak számára fontosak. Szakmai és személyes – ahogy a képei kapcsán is szokta mondani – nála rég nem válik ketté: életműve nagy része jelentős kultúrtörténeti dokumentum is, amelyből jobban megismerhető a magyar közelmúlt egy periódusa, többek között annak művészeti színtere, méghozzá nemzetközi kitekintéssel.

Késdobáló, színes, analóg, 40x50 cm, 1980. / Fotók: a művész jóvoltából

1954-ben született. Önéletrajza szerint a hetvenes évek eleje óta foglalkozik képző- és fotóművészettel, 1979 óta szabadfoglalkozású fotográfus. De honnan indult valójában, és merre kanyarodott a pályája a kilencvenes években, mit csinált, amikor szinte eltűnt a szemek elől?

A Fugában még épp látható, kisebb összegzést jelentő kiállítása dupla címet visel: Élő Hal és a Háznyomatok, minthogy két sorozatot vonultat fel. A kiállítás kapcsán beszélgettünk Halas Istvánnal a múltról, a Liget Galériáról, barátokról, megélt és megpróbált lehetőségekről - és hosszúra nyúló képcímekről.

Alagút, digitális felvétel, lambda, 90x60 cm, 2016.

 
aP: Mi adta a jelenlegi kiállításod apropóját a Fugában?

Halas István (H.I.): Két olyan fontosabb téma, illetve sorozat került egy térbe, amelyet eddig még én sem láttam így egyben. Arra voltam kíváncsi, hogyan működnek együtt ezek az első látásra nehezen összeköthető munkák. Többször voltak már kiállítva a perspektívával, terekkel, épületekkel, házhelyekkel foglalkozó fotóim, melyeket most újabbakkal is kiegészítettem. A személyesebb hangvételű, inkább zsáner vagy életkép jellegű portrék között is vannak egészen frissek.

aP: Korábban azt mondtad, nem szívesen ragadsz meg egy témánál és stílusnál: ha eszedbe jut egy koncepció, annak a végére jársz, „kifotózod”, de aztán nem térsz többet vissza hozzá.

H.I.: Ezt most is tartom, de rövidebb-hosszabb időre azért leragadok egy-egy témánál. Nézd, az embert mi veszi körül? A tér, amiben él és az emberek, akik lakják. Mindig is érdekelt az ember alkotta terek atmoszférája, a tér és perspektíva játéka, túl az építészeti funkción, látványon. A Háznyomatok sorozat képei alapján (lebontott épületek nyomai a szomszédos házak tűzfalán – a szerk.)  több órás építészet-, társadalom- és kultúrtörténeti előadást lehetne tartani. Nem beszélve a fényképezés ontológiájához való kapcsolatról. Maga a téma látszólag végtelenül egyszerű, de a megoldás és az értelmezés dimenziói végtelenek. Mindig találok benne valami újabb réteget, szintet, legutóbb a digitális felvételeket fordítottam vissza negatívba, és párban állítottam ki őket az eredetivel: az életem során készített fényképek nagy része filmre készült, és bár mostanában többet használom a digitális gépet, azért hiányzik az analóg technika, maga a film, a negatív és annak minden értelmezési síkja. Így vittem bele egy csavart ezekbe a képekbe.

  

Háromazegyben 04/Bécsi, digitális felvétel, lambda 45x120 cm, 2010.

aP: A bíróság épületét duplán átfordítottad…

H.I.: Többszörös szimbolikája van ennek az épületnek (Budapest Környéki Törvényszék – a szerk.), és a helynek, illetve a képnek. A Hungária körút, a Thököly és a Francia út sarkán található, és ha belegondolunk, egymástól nagyon távoli és különböző világot jelölnek ezek a nevek. Ráadásul a város legrondább és legveszélyesebb kereszteződése. A kép nemcsak egy vizuális poén, hanem a „fent és lent” és a „pozitív-negatív” fogalompárok újragondolása. A camera obscura-ban és minden fényképezőgépnél a kép fejjel lefelé készül és oldalfordított, ahogy a csecsemők látnak életük első néhány hetében. Olyan helyszint kerestem, ahol a világos tartomány van alul, hogy ha megfordítom, akkor jöjjön létre a normál egyensúly, pontosabban a kép: így lett a bíróság épületéből egy akvárium. A kép címe is nagyon hangsúlyos (Lopni jó), itt a lopást nem anyagi, hanem erkölcsi, szellemi értékek kapcsán értem: utánzás, tanulás, másolás, vagy valami ilyesmi. Amúgy ritkán manipulálom a képeimet, a digitális felvételeket sem. Tisztelem annyira a kamerát, magát a felvételt és a kép készítésének folyamatát, hogyha mégis valamiért belenyúlok egy képbe, azt igyekszem mindig nagyon tudatosan, visszafogottan tenni és csak annyit, amennyit manuálisan is meg tudok csinálni.

Lopni jó, digitális felvétel, lambda, 50x70 cm, 2016. A Pest megyei Bíróság épülete a Francia út és a Thököly út kereszteződésénél fejjel lefelé, negatívban

aP: A címadás egyébként mindig kulcskérdés volt számodra: van, ahol szinte képcédula sem kell, mert minden fontos keletkezési adat és utalás már benne van a címben. Sokszor viszont néhány név is elég: kultikus helyek, irodalomtörténeti jelentőségű kocsmák, vagy a szereplők megnevezése: a Hattyú, Szirtes, Petri, Dixi, Korniss, Ujj Zsuzsi, John P. Jacob, és a sort még folytathatnánk.

H.I.: Fontos dolog a cím és a képaláírás. Mankó, ami segít a nézőnek eligazodni a kép megértésében. Ott tartok, hogy néhol négy-öt sorosra nőtt a képcím, vagy a képaláírás.

aP: Kevés olyan művészt tudnék említeni a rendszerváltás előtti underground szcénából, akiről nincs valamilyen felvételed, illetve történeted, legyen irodalmi, képzőművészeti vagy zenei szereplő.

H.I.:  Régi barátok, ismerősök, események, helyszínek, akiket, amiket nem kiállítási szándékkal fotóztam le, hanem mert fontos volt számomra a világ, amiben éltünk. Ezek nagy része nem klasszikus értelemben vett portré, mindenki a saját terében vagy valamilyen személyes kötődésű helyen van. De személyük, utóéletük, haláluk vagy egy apró mozzanat is elég, hogy zsánerből portrévá váljanak. Ez egy szűk kör volt, kevés megjelenési, érvényesülési felülettel, az lett volna a furcsa, ha nem ismerjük egymást. Ráadásul nálam, a műteremben mindig nagy volt a mozgás: éjjel-nappal jöttek-mentek az emberek, barátok. Egy oldalon álltunk, gyakran találkoztunk, vitatkoztunk. A Kossuth Lajos utcában, a Szép utcára nyílt a műterem, a belváros közepén. Bulizás, színház, koncert, kiállítás. Aki ismert, az feldobott egy pénzérmét az ablakra, és akkor följöhetett. Folyamatosan laktak nálunk: munka volt, vagy buli. 

  

Budapest, f.f. analóg, 40x50 cm, 1983. Az előtérben Dixi, alias Gémes János Zoltán, középen Mónus Klári, a háttérben a Sashegy, Szirtes András A pronuma bojok története c. filmjének forgatásán, vagy Papp Tamás RNR c. filmjének forgatásán, Gecser Lujzika lakásában.

aP: A Liget Galériának szinte az alapítás pillanatától munkatársa voltál, Várnagy Tiborral, Ujj Zsuzsival rengeteget dolgoztatok együtt, közös kiállítások, utazások tarkították a nyolcvanas évek második felét. Párizsban is ekkor jártál először?

H.I.: Munkatárs nem voltam, de az tény, hogy sokat dolgoztunk együtt a Ligettel, a Ligetben. 1977-ben jártam először Párizsban, és az első utam Lucien Hervéhez vezetett. A nyolcvanas években pedig már rendszeresen jártam hosszabb-rövidebb időre. Egyetlen fix pont volt odaát, Passuth Krisztina, aki rengeteget segített. Sokat tanultam, utaztam, fényképeztem. Úgy terveztem, hogy mint nagy művész jövök vissza, de persze nem így lett. Közel jártam hozzá, elképesztően közel, de haza kellett jönnöm. A magánéletemet szerettem volna rendbe tenni, de ahhoz meg már túl késő volt.

aP: Itthon pedig pár évvel később jött egy nagyon erőteljes változás, fordulat az életedben.

H.I.: 1989-90-ben Zsuzsival (Ujj Zsuzsi – a szerk.) véget ért a kapcsolatunk, ami egy nagyon inspiráló és intenzív időszak volt az életemben, sokat adott, de sokat is vett el. A rákövetkező évben pedig elveszítettem a műtermet, egyszerűen szétverték az egészet, minden következmény nélkül, több képem is megsemmisült. Jött a rendszerváltás fejetlensége és egy bankfiókot építettek oda. Ez óriási törés volt. A világ is megváltozott, megszűnt a nyüzsgés. Harminc körül voltam, a legjobb alkotói korszakban. Elég rosszkor jött. Két-három évig tartott új műtermet szereznem.

Laci bácsi és Pali bácsi bohóckodnak a "csillag-közi Hattyúban". Isten nyugosztalja őket, f.f. analóg, 40x50 cm, 1996.

aP: Volt azért ebben az időszakban is valami pozitív...

H.I.: Nagyjából ekkoriban, a kilencvenes évek elején jött vissza Nagy Bálint Amerikából, és csinált egy építészirodát, és a kilencvenes évek közepén indult el a galéria is (N & n Galéria – a szerk.). Munkatársak lettünk – Bálint azon tiszteletreméltó kevesek egyike, akik már a hetvenes-nyolcvanas években is nyíltan ki mertek állni a fennálló rendszer ellen. De sajnos, szűk tíz év múltán a cégnek és a galériának is vége lett. Bálint azóta a FUGA-t vezeti.  Én pedig nagyjából azóta tanítok, a Novusban meg a Metropolitanben, és mellette van időm alkotni és vinni a saját fényképész iskolámat.

aP: Ez idő alatt itthon és külföldön is állítottál ki…

H.I.: Rengeteget. Persze, volt Párizs, New York, Varsó, Berlin, Bécs, itthon meg számtalan kis és nagyváros, és úgy tervezem, nagyjából évente 1-2 kiállítást azért kéne csinálni. Fontos, hogy mindig legyen benne valami számomra is új, nézőpont, tematika, satöbbi. Tavaly ráböktem a térképre: szándékosan nem Budapesten és nem is valamelyik vidéki nagyvárosban akartam kiállítani, kíváncsi voltam mi történik egy olyan helyen, mint mondjuk Dombóvár. Megcsináltam a kiállításomat és meglett a csalódás is. Sajnos beigazolódott, aminek az ellenkezőjében naivan hittem, a vidék elképesztően elnyomott szellemi állapota.


Háromazegyben 03/Pessoa, digitális felvétel, lambda 45x120 cm, 2010.

aP: Ez a mostani kiállítás valamelyest retrospektívnek is tekinthető, de tervezel-e nagyobb, az életművedet bemutató kiállítást?

H.I.: Ami közelebbi és nagyobb projekt az egy könyv lesz majd, hasonlóan átfogó, mint ez a kiállítás olyan szempontból, hogy az emberes és „embertelen” képeket szeretném egyben látni könyv formájában is. Egyébként én a képzőművészet felől jöttem, festő szakra jártam, aztán az háttérbe szorult, abbamaradt a fotó miatt, de a mai napig vannak grafikáim, nyomataim, amiknek itt nyomuk sincs. Együtt a fotókkal még nem voltak kiállítva soha, ahhoz nekem is egyben kellene látnom az egészet, meg olyan kiállítótér kellene hozzá, meg kurátor...kevés olyan helyzet van már, mint mondjuk az Ernst Múzeum, vagy a Műcsarnok. De a Műcsarnokban az ember mostanában nem állít ki. 

John P. Jacob barátom Bach hegedűre írt D-moll kettősversenyének andante tételét nézi és hallgatja Youtube-on, 
manipulált digitális felvétel, 40x50 cm, 2014. John Jacob barátom Bach hegedűre írt D-moll kettősversenyének andante tételét nézi és hallgatja Youtube-on David Ojsztrah és Igor Ojsztrah előadásában. John, mint pár perccel később elárulta, egy ideje olyan fura tünet-együttestől szenved, hogy képtelen zenét hallgatni, mert a hangok úgy behatol-nak az agyának valamelyik tekervényébe, hogy hosszú ideig nem tud szabadulni tőlük.

Cimkék: fotó, kiállítás, kortárs művészet, galériák, interjú,

Hozzászólások