Augusztus 21-ig látogatható William Kentridge, a világhírű dél-afrikai képzőművész, NO IT IS! című kiállítása a berlini Martin-Groupius-Bau földszinti termeiben. Az egyébként igen gazdag augusztusi kínálatból – Berlini Biennálé, Gülsün Karamustafa – is kiemelkedik ez a remekbeszabott tárlat, amelyen a művész legismertebb videómunkái mellett a kentridgei életmű megannyi darabja: a rajzokhoz és videókhoz készült objektek, szobrok, és egyik legújabb nagyszabású videóinstallációja is bemutatásra kerül.
William Kentridge BREATHE, DISSOLVE, RETURN, 2008. Forrás: Martin-Gropius-Bau
Az első terem még viszonylag kevés újdonsággal szolgál, itt ugyanis a Seven fragments for Georges Méliès (2003) című hétcsatornás videómunka mellett a Day for night (2003) és a Journey to the Moon (2003) című filmek kerültek kiállításra, amelyek Kentridge ismertebb – az interneten is hozzáférhető – alkotásai közé tartoznak. Ezeket a videókat lényegében önportréknak is tekinthetjük, és mert elsősorban a visszaforgatott idősíkokkal való kísérletezés jellemzi őket, a terem a Reversals of fortune címet kapta, és a sajtószöveg szerint belépőként szolgál a Contingent Facts című második teremhez.
A kiállítás két, úgynevezett Wunderkammert tartalmaz, amelyek közül ez az első, és mivel a tárlat elsődleges célja nemes egyszerűséggel a kentridgei életmű lehető legbensőségesebb bemutatása, így ebben a térben lényegében betekintést nyerhetünk a művész műtermébe. Ez azt jelenti, hogy itt egyszerre szerepelnek rajzok, vázlatok és különféle objektek, amelyekről nem mindig, sőt, leginkább nem is dönthető el, hogy kész műnek számítanak-e. Nem véletlenül.
William Kentridge JOURNEY TO THE MOON, 2003. Forrás: Martin-Gropius-Bau
Az utóbbi években megszaporodtak a kortárs művészeti terekben a premuzeális korszak kincseskamráira való utalások, amikben én leggyakrabban a technokultúrára és az egyre-másra változó és szaporodó technológiai újdonságok okozta, világra való rácsodálkozást szoktam kiérezni. Itt azonban nem erről van szó, a Wunderkammer itt mást jelent. William Kentridge művészetének egyik legfontosabb sajátossága ugyanis a performativitás. Az, hogy nála a mű örökös mozgásban, tulajdonképpen életben van. A művészet állandó változó, folyamat, amelynek nincs egyetlen statikus pontja sem.
A következő terem szintén ismertebb munkákat tartalmaz, olyanokat, mint a Johannesburg, 2nd greatest city after Paris (1989) a Mine (1991) vagy a Felix in exile (1994). Azokat az animációs videókat, amelyek talán a leginkább kifejezői a kentridgei értelemben vett performativitásnak. Tulajdonképpen mozgásban lévő rajzok ezek, a művész ugyanis önmagát következetesen rajzololóművésznek szokta nevezni. A nyolc nagyméretű és összefüggő táblára vetített More sweetly play the dance című 2015-ös videóinstalláció, a kiállítás legnagyobb termét foglalja el. Az emberméretű sötét árnyalakok hosszú menete a platóni barlanghasonlattól a középkori haláltánc ábrázolásokig sokféleképpen értelmezhető, de Afrika történetére és a migrációs válságra való utalások is kiolvashatók belőle. Ezt egy újabb Wunderkammer követi, ami után a kiállítás a The refusal of time című ötcsatornás videóinstallációval és egy azt kiegészítő nagyméretű mobilszoborral zárul.
William Kentridge OTHER FACES, 2011. Forrás: Martin Gropius Bau
A tárlat ugyan nem túl nagy, a videómunkák miatt megtekintése mégis több órát vesz igénybe. Az utolsó teremre nekem már minden energiám elfogyott, az azonban így is nyilvánvaló volt, hogy az itt kiállított idő-tematikájú munkák bezárják azt a kört, ami az első terem videóival kezdődött.
A kiállításon egyébként feltűnően kevés a falszöveg, a kurátor, Wulf Herzogenrath pedig, úgy tűnik, szándékosan kerülte az olyan társadalomelméleti diskurzusok hangsúlyozását, mint a Kentridge műveiben gyakran megnyilvánuló posztkolonális kritika. Ez ugyan mehetett volna a tárlat rovására is, de nem így történt. William Kentridge ugyanis azon kevés művészek közé tartozik, akik képesek olyan alkotásokat létrehozni, amelyek lényegében önmagukban is megállják a helyüket. A kiállítás után Ernst H. Gombrich híres gondolata jutott az eszembe, miszerint művészettörténet nem létezik, csak művészek vannak. Noha ezzel a gondolattal soha nem fogok tudni azonosulni, azért néha jó érzés látni, hogy nem csak művészettörténet van, de művészek is vannak.
William Kentridge PARCOURS D’ATELIER, 2007. Forrás: Martin Gropius Bau
NO IT IS!, augusztus 21-ig, Martin-Gropius-Bau, Berlin