Egy magyar művész, akivel az utóbbi időben nagyon elindult - valami. Kikerülve a művészeti oktatásból, rögtön díjak és lehetőségek találták meg. Megkérdeztük tőle: mégis, mi

„Ez a ház még mindig megvan” – Schwéger Zsófia, festő

Egy magyar művész, akivel az utóbbi időben nagyon elindult - valami. Kikerülve a művészeti oktatásból, rögtön díjak és lehetőségek találták meg. Megkérdeztük tőle: mégis, mi történik vele?

2016-10-11

Schwéger Zsófia épp hogy elvégezte festészeti tanulmányait a Slade-en, munkáit szinte azonnal a Bloomberg New Contemporaries gyűjteményében találta, saját magát pedig komoly pörgés közepette. Egyre több kiállítóhelyre jutott el, a Bloomberg segítségével például a jelenleg is zajló Liverpool Biennial, novemberben pedig a londoni Insitute of Contemporary Arts állítja ki alkotásait. Két műterem között, költözés közben értük el, Londonban.

A hirtelen siker stációira voltunk kiváncsiak, és arra, hogy a Szeged melletti Sándorfalváról elnevezett festménysorozatában vajon mi kelthette fel a szakemberek figyelmét, hogy több díjat is megszavaztak neki? Sándorfalva a gyerekkor színtere, a képek viszont furcsa, egyszerre vonzó és taszító világot tárnak fel. Mint kiderült, nagyon nem véletlenül.

Sándorfalva, Hungary #5, olaj vászon, 160x180, 2015. A művész jóvoltából.

aP: Miben más a külföldi művészeti oktatás és a hazai?

Schwéger Zsófia (Sch. Zs.): Mivel a magyarországi művészeti felsőoktatásról nincs tapasztalatom, nehezen tudnám összehasonlítani őket. A középiskola után Amerikában jártam egyetemre, a mesterképzést pedig Angliában végeztem el. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy most művészettel foglalkoznék, ha nem Amerikába mentem volna érettségi után, hiszen a legtöbb európai egyetemre már választott szakon kell jelentkezni és felvételizni. Én 18 évesen nem nagyon tudtam még, hogy mivel szeretnék foglalkozni. A Wellesley College-on viszont az első egy-másfél év arra van szentelve, hogy a hallgatók széles alaptudást szerezzenek különböző tudományágakban, majd ennek birtokában tudjanak dönteni, hogy valóban azon a szakon akarnak-e tanulni, amire először gondoltak, vagy esetleg találtak valami érdekesebbet, testhezállóbbat. Emiatt az amerikai alapképzés 4 éves. Én először Comparative Literature-t, összehasonlító irodalomtudományt választottam, a Studio Artot csak minor szakként vettem föl, és az utolsó két évben lettem dupla szakos, azaz major szak lett a Studio Art is. Szerencsémre nagyon jó tanáraim voltak, és nagyon jó feltételek. Daniela Riveránál és Bunny Harvey-nál tanultam festeni, Patricia Bermanhez jártam művészettörténetre és elméletre. Wellesley Boston mellett van, de gyakran mentünk New Yorkba is múzeumokba, kiállításokra, és a tanévek közt két nyarat ott töltöttem gyakornokként.

Sándorfalva, Hungary #18, olaj vászon, 122x152, 2015. A művész jóvoltából.

A londoni mesterképzés a UCL Slade School of Fine Art-on már teljesen más volt. Amerikához képest nagyon kevés kötelező előadásra kellett járni, de elvárták, hogy mindennap ott legyünk, dolgozzunk. Úgy negyvenen voltunk a mesterképzésen festők, két nagy műteremre elosztva, szóval ez a totális ellentéte volt a Wellesley-s tapasztalatomnak. Sokat tanultunk egymástól. A Slade-en is nagyon jó tanáraim voltak, főleg Alastair Mackinvennel dolgoztam együtt, és mostanában is sokat szoktam tőle tanácsot kérni.

Egyébként mind a két egyetemen nagy hangsúlyt fektettek a csoportos kritikákra, amikor egy tanár vezetésével a hallgatók hosszan beszélnek egymás munkájáról. A Wellesley-n hetente, a Slade-en havonta volt ilyen. Ezt szerintem általában mindenki nagyon szerette, a Slade-en keveselltük is, úgyhogy második évben szerveztünk szorgalmi kritikákat esténként, és hetente egy estén több órát szántunk egy-egy munka megvitatására. Aki akart, mehetett.

aP: Hogyan váltál ilyen gyorsan az angol kortárs művészeti élet számontartott alkotójává?

Sch. Zs.:
Nem mondanám, hogy számontartott alkotó volnék, inkább arról van szó, hogy ebben az évben egy rövid időre sikerült sokkal láthatóbbá válnom annál, mint amit egy pályakezdő remélhet. Az Egyesült Királyságban elég sok pályázat van, ami frissen végzett művészeknek szól. Tavaly fejeztem be az egyetemet, igyekeztem minden komolyabbra jelentkezni, és több helyen szerencsével jártam. Ezen kívül a diploma kiállításokat is országszerte végiglátogatják szakmai szervezetek, galériák, amelyek díjaznak is, vagy kiállításokra hívnak meg művészeket a végzősök közül. Az így kapott 2016-os kiállítási lehetőségek nagyon nagy lökést adtak nekem. A pályakezdés rettentően nehéz, már egyáltalán az is, hogy dolgozni tudjon az ember, hiszen a világ egyik legdrágább városában kellene talpon maradni egzisztenciálisan. Többnyire minden díj egyben kiállítási lehetőség is, tehát mindenki nagyon jól tudja, hogy ez a legfontosabb és legnagyobb támogatás, amire szükségünk van. Persze mi, művészek is szervezünk közös kiállításokat saját magunknak, ami ugyancsak nagyon fontos szakmailag. És egyébként érdekes is, hogy mennyire keressük egymást; egy ilyen alkalommal németországi, máskor franciaországi pályakezdő művészekkel állítottunk ki közösen Londonban.

Fotó: zsofiaschweger.com

Tehát tulajdonképpen az hozott kivételesen szerencsés helyzetbe, hogy több különböző típusú díjat, illetve lehetőséget kaptam. Az FBA (Federation of British Artists) 16 tavaly végzett művészt választott ki diplomakiállításokról, közöttük engem, és a műveinkből év elején a londoni Mall Galleriesben, majd Yorkshire-ben rendezett kiállítást. A Griffin Art Prize-zal a Griffin Gallerytől fél évre műtermet, festéket és önálló kiállítási lehetőségét kaptam. A művészeti piacról a Jealous Galleryvel való együttműködésen keresztül szereztem meg az első tapasztalatokat – ez egy kortárs galéria és nyomdai stúdió. A tőlük kapott Jealous Prize keretében elkészíthettem náluk egy 35 példányszámú szitanyomatot, amivel azután beválogattak a Royal Academy Summer Exhibitionjára, a galéria pedig kiállította több vásáron is, például szeptemberben a START Art Fairen a Saatchi Galleryben. A Bloomberg New Contemporaries 2016-os csapatába kerülés pedig a legnagyobb dolog a számomra, ami a jövőben is elkísér. Velük a Liverpool Biennial keretein belül, és novembertől a londoni ICA-ben (Institute of Contemporary Arts) szerepelek. Mindezeknek a sajtómegjelenése, a médiaelérése professzionális, olyasmi, amihez a magam erejéből nem jutnék hozzá.

Sándorfalva, Hungary #17, olaj vászon, 25,4x30,5, 2015. A művész jóvoltából

aP: A Griffin Gallery hogyan figyelt fel rád és a Sándorfalva című sorozatodra? Ők képviselnek is téged, mint kereskedelmi galéria?

Sch. Zs.: A Griffin minden évben pályázatot hirdet kezdő művészeknek, és én tavaly a Sándorfalva, Hungary című sorozatból négy képet küldtem. Itt több rostán átesve nekem ítélték a Griffin Art Prize-t. Ami egy szuper díj, ahogy már említettem: egyéni kiállítási lehetőséget biztosít, és a felkészüléshez féléves műterem-residency-t Londonban, elegendő festéket, valamint összetett szakmai támogatást. A Griffin nem kereskedelmi galéria, tehát nem képviselnek, de hat hónapig együtt dolgoztunk.

aP: Szerinted mi az a munkáidban, ami megfogta a szakembereket?

Sch. Zs.: A Griffin Art Prize zsűrije évente változó, egy-egy kritikus, kurátor és művész alkotja általában. Nem tudom biztosan, hogy mit vesznek észre, de szívesen elmondom, hogy én miként  gondolok a festményeimre. Ebben a sorozatban úgy terveztem meg a festményeket, hogy első ránézésre vonzóak legyenek: ez a színkombinációk feladata nálam. Utána a kompozícióhoz az ábrázolt tereket kiürítem, leegyszerűsítem, és egypontos perspektívába illesztem. Ez már egy kicsit kényelmetlenebb, a szigorú perspektíva sekélyebbé teszi az ábrázolt teret, kizár valamelyest. Érdekel ez a kettősség, hogy egy kép először közelebb hív, és aztán gyorsan el is utasít. Aztán, ha valaki tényleg közelebb lép a képekhez, akkor láthatja, hogy ecsettel vannak festve a színblokkok, minden szín egy síkon fekszik, a vászon kilátszik a színek között, és nincsen pentimento, azaz módosítás, ami arra utalna, hogy valami sokszor át lett festve. Így a festés folyamata megfejthető, és végül is tudható, hogy teljesen előre eltervezett munkáról van szó. Azt akartam, hogy a képek festészetileg is a direktséget sugallják. Végül pedig van a narratíva, ami nem feltétlenül szükséges a képek értelmezéséhez, de írásos bemutatáshoz hasznos. A sorozat annak a háznak a belső tereit ábrázolja, ahol felnőttem, Szeged egyik elővárosában, Sándorfalván. Ez a ház még mindig megvan, de már nem lakjuk. Olyan, mintha megállt volna az idő benne, pedig nem, teljesen más világ van, mint tizenegy éve, amikor utoljára ott laktam.  Évente egyszer-kétszer azért hazamegyek, a sorozatot is ott kezdtem el festeni 2014 őszén.

aP: Az 1949 óta kortárs művészeket és művészetet pártoló Bloomberg New Contemporaries beválogatott téged a 2016-os támogatott művész csapatba. Hogy kerültél képbe náluk?

Sch. Zs.:  Jelentkeztem. Ide is a Sándorfalva, Hungary sorozatból küldtem képeket, amiből hármat választottak ki kiállításra. A Bloomberg New Contemporaries minden évben pályázatot ír ki brit művészeti iskolákban végzős vagy frissen végzett képzőművészek számára. Az idei számot nem tudom, de tavaly több mint 1600-an pályáztak. Név, önéletrajz és munkaleírás nélkül, kizárólag a leadott képek alapján dönt a három elismert művészből álló zsűri.  Ennek a programnak az a fő küldetése, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson pályakezdő művészeknek egy vándorkiállítás keretében.

Sándorfalva, Hungary #30, akril vászon, 25x30, 2016. A művész jóvoltából

aP: Bekerültek a 2016-os keretbe hozzád hasonló témát, némileg hasonlóan feldolgozó művészek, mint a brit Michael Cox, vagy a koreai Seungjo Jeong. Szerinted ebben van tudatosság? Egyfajta ízlésformálás, vagy egy tendencia meghonosításának kísérlete?

Sch. Zs.:  Biztos, hogy nem direkt ízlésformálásról, vagy egy trend megteremtéséről van szó. Először is minden évben más a zsűri, idén Anya Gallaccio, Alan Kane es Haroon Mirza válogattak. Az ő ízlésük és nézeteik nyilván formálták a keretet, de a válogatás során a műveken kívüli információik mint pl. név vagy életrajz, nem voltak. A kiválogatott csoport általában elég nagy. Mi nagyvenhatan vagyunk, és a munkák között nemcsak festmények, hanem fotók, szobrok, installációk, videomunkák és performanszok is vannak. Ebből a felhozatalból Kirsty Ogg és a Bluecoat munkatársai kúrálták a liverpooli kiállítást. Valóban többen hasonló témákat dolgozunk fel: egy terembe került a képem Michael Cox festményeivel, de ott vannak Diana Anghel és James Berrington fotómunkái is. Úgy gondolom, hogy a tendenciákat, témákat a kurátorok azonosítják, a kiállítás rendezése során. Abban a teremben, ahol az én munkám van, kiderül például, hogy sokan dolgozunk az otthon fogalmával, elég fontos téma a migráció, nálam is például. Amúgy Londonban a lakóhelyek hiánya és az ezt enyhíteni hivatott építkezés témája aktuális kérdés. És ehhez, az én olvasatomban Cox és Berrington munkáinak is közük van.

aP: Dolgozol most, vagy a közeljövőben valamin? Mik a terveid?

Sch. Zs.:  A Griffin Galleryben szeptember 30-án zártuk a kiállításomat, és kiköltöztem a műteremből is. Az év eleji FBA Futures kiállításon kaptam egy díjat, ami műteremhasználatot nyújt, és most itt tudok dolgozni. Közben a Jealous Galleryben készítjük éppen a második szitanyomatomat, aminek a próbanyomata már szerepelt a START Art Fairen is. A terveim szerint tovább dolgozom itt, Londonban. Az új műtermem, ahova novemberben költözöm majd, csak 20 percnyi sétára van otthonról, ami kész csoda ebben a városban. Nagyon várom.

aP: Hol és milyen anyaggal szerepelsz egyéni, illetve csoportos kiállításon?

Sch. Zs.:  Október végéig az egyik nyomatom az észak-angliai Zillah Bell Gallery The Original Print Show című csoportos kiállításán szerepel. Utána novemberben nyílik a Bloomberg New Contemporaries londoni tárlata az ICA-ben, ami január végéig látható. És készülök egy amerikai csoportos kiállításra is, tavasszal.

Cimkék: magyarok külföldön, kortárs művészet, interjú, London, gyűjtési stratégiák, festészet,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

„Érzékeltem, hogy van egy korrumpált valóság” – Interjú Szűcs Attilával

A kortárs művészetre kevéssé fogékony mainstream sajtó is felfigyelt júniusi, londoni árverési sikerére. Ideje volt Szűcs Attilát is megkérdeznünk a dologról. És sok egyébről, ami még érdekesebb is.

„A másik mindig veszélyes” - Interjú Nagy Gabriellával

Az állatokkal könnyebben érzünk együtt, mint az emberekkel. Mert a másik ember jelenléte, kultúrája mindig veszélyt hordoz. Nem kell áthallásokat keresni, festményekről beszélgettünk egy műteremben.

“Szeretném, ha a tanítványaim vállalnák önmagukat” - Interjú Bullás Józseffel

Festőként termékeny korszakát éli, pedig van már mire visszatekintenie. Szeptembertől mégis osztályt indít a pécsi művészeti karon. Megkérdeztük, miért most vág bele a tanításba. És sok mást is.