A lét és a jelenlét, a lehetséges és a lehetetlen kérdéseit kutatja. Pro/contra eredményeit, megannyi, egymásnak feszülő, érzékenyen kidolgozott válaszát, festészeti és performansz helyzetekben fogalmazza meg. Szirtes János hatvanadik születésnapja kapcsán több helyszínen: Pécsett, a Zsolnay Kulturális Negyedben, az M21 Galériában két hónapig volt látható, Budapesten a Várfok Galériában és a Várfok Projekt Roomban pedig november 29-ig látható kiállítása. Az artPortal az összegző sorozat végén interjúvolta.
Szirtes János. Fotók: a művész jóvoltából
artPortal: A kiállított alkotások közül az első munkák az 1980-as évek elejéről származnak, és van olyan műegyüttes, ami idén készült. A három helyszínen egyszerre volt látható az életmű. Múlt-feldolgozásként vagy inkább összegzésként tekint a kiállításokra?
Szirtes János (Sz.J.): A három tárlatra együttesen lehet azt mondani, hogy egy életmű kiállítás, de nagyon sok fontos dolog nincs benne, nincs most feldolgozva, ami számomra meghatározó. Múlt-feldolgozásként sem tekintek rájuk, ennek ellenére az összegzés jó szó. A három kiállítás, három különböző dologról szól. A pécsi, tematikus kiállítás a performatív, akcionalista szemléletű festészeti szituáció megfogalmazása. Ami nem azt jelenti, hogy narratív módon ábrázolok jeleneteket, vagy élő akciók során festek képeket, hanem azt, hogy egy sorra fűztem azokat a megnyilvánulásokat – a gesztus rögzítését, az élő és aktív emberi test nyomhagyását –, amivel az emberiség sok-sok évszázada foglalkozik. Alapvetően nem valaminek a fixálása érdekel, hanem az élő szubjektum megragadása, tehát nem olyan testlenyomatokról beszélhetünk mint például a halotti maszkok, hanem az ember érzéki gesztusainak a nyomhagyásáról. Emellett 270 videó, egyfelől performansz dokumentációk, másfelől videó-performanszok is láthatók voltak a kiállításon, ami egy elég tágas anyagból lett kiválogatva. A Várfok Galériában látható kiállítás egy szűk válogatás, merítés az életművemből, a 80-as évek egy képétől kezdve mostanáig; míg a Várfok Project Roomban látható kiállítás valóban egy összegzés. Az Éjfél című sorozatom, egy teljesen új munka, amiben megfogalmaztam a 30 évnyi kutatásaim és kísérleteim eredményét az élő szubjektummal való képalkotásról.
Pasztózus, tetovált
A pécsi kiállításon a videókat monitorokon vetítették, melyekhez nem tartoztak fejhallgatók. Számomra így a hangok egyfajta zajjá egyesültek, ami a dolgok összecsengését hangsúlyozta. Ez volt a szándék?
Sz.J.: Igen, bár a videók különálló munkák, 50 kiállított monitoron ment a vetítés, 1-1 monitoron 4-5 munka ment loopolva. Ennek az installálásnak egyfelől technikai okai is voltak, mert 270 monitort nem feltétlenül lehet prezentálni egy kiállításon. A videók egy része az interneten is látható, egyedileg is bemutathatók, vagy épp más összeállításban, de ebben a kiállítási helyzetben egy egységben álmodtam meg a bemutatásukat, ami nagyon fontos volt nekem. Nyilván nem lehetett egyben látni az egészet, mert ez egy nagyon nagy anyag, sokórányi felvétel. Volt egy bizonyos rendezőelv a fejemben, és a videó-performanszokat eleve úgy készítem, hogy pontosan tudom, hogy mi hogyan fog összeállni, melyik melyikhez fog csatlakozni, nem feltétlenül narratívan, hanem a felhasznált elemek tekintetében is. Úgy érzem, így tudtam egy egységes képet, kompozíciót létrehozni. A videók ugyan le voltak halkítva, mégis hallható volt egy olyan összhangzat, hangszövet, amelytől együtt tudott élni, lélegezni ez a 270 munka.
A kiállításon egyaránt láthattunk videó-dokumentációkat és a videó-performanszokat, melyek között lényeges különbség, hogy míg az előbbinél egy a közönség jelenlétében történő esemény, egy élő performansz rögzítése, addig a videó-performansz a kamera előtt, a kamera számára készülő cselekvéssor. Miért lépett a videó-performanszok irányába?
Sz.J.: Ez számomra továbblépés volt. Egy döntés , hogy nem várok kurátori meghívásokra, akiállítóhelyekre, hanem csinálom a dolgom ott, ahol tudom. Tulajdonképpen fel kellett áldoznom a közvetlen közönséggel való kapcsolatomat, viszont a közösségi portálokon, internetes felületeken elérem a közönségem. De, vannak történeti okai is. Amikor a kortársaimmal, barátaimmal elkezdtünk performanszokat készíteni, zenei formációkat létrehozni a 80-as években, akkor ezek az események adtak teret a szabad gondolkodásnak, s egyfajta protest helyzetet valósítottak meg. Nevezhetjük „underground”-nak is, bár nem teljesen tisztázott hogy ki, mit ért ezen. Az események lényege a szabad gondolkodás, sok esetben a műtárgy készítés súlyától való felszabadulás. Mivel akkoriban volt egyfajta kulturális hiányszituáció, kevés program, kevés hiteles program volt az országban, ezért az emberek éheztek ezekre az eseményekre. Ez a hiányhelyzet mára szerencsére megszűnt, illetve a közönség érdeklődése is jelentősen megváltozott. Ezeknek a változásoknak a felismerése okozta, azt hogy továbblépjek.
Éjfél, 2014, 70×105 cm
(Sz.J.) Az embernek mindig meg kell találnia azt a módot, ahogy kifejezheti önmagát, megoldhatja a gondolatainak a megtestesülését. Az élő performansz ünnepnap. Nagyon fontos nekem, itthon és külföldön is csinálom a mai napig. A másik ok, az hogy egy barátom felkért, hogy röviden írjam össze azokat a performansz ötleteket, amiket az elmúlt 40 év alatt összehoztam. A múltból viszonylag kevés dokumentáció maradt, de nekiültem és arra jutottam, hogy nem tudom leírni az ötleteket, ezért nincs más hátra, meg kell csinálni ezeket a motívumokat. Így kezdtem el a műteremben feldolgozni az ötleteimet. Kiadtam magamnak egy penzumot, hogy hetente minimum kettőt megvalósítsak az ötletekből. Ez egy nagyon jó játék és tréning is egyben, miközben megtaláltam azt az online közösségi szituációt, ahol visszajelzéseket kaphatok. Ez azért is fontos, mert mindig idegesített, ha csak akkor dolgozhatok, ha megkérnek, hogy vegyek részt egy fesztiválon, vagy nyissak meg egy rendezvényt – hiszen egy performer nem dolgozhat fórum nélkül. Így tudom „összeírni” a gondolataimat, motívumaimat, performansz elemeimet és még nem vagyok a végén. Talán ez a leltárazása a múltamnak és feldolgozása annak, ami most a van a fejemben, egyre inkább új ötleteket dolgozok fel.
Éjfél V., 2014 – ed. 1/3 – inkjet print, alu-dibond lemez,105×70 cm. Fotó © Várfok Galéria
Eközben a Várfok Projekt Roomban látható munkára is tekinthetünk egyfajta összegzésként…
Sz.J.: Igen. Tulajdonképpen mindig a lehetetlenre vágytam. Nem a pillanat megörökítésére, hanem arra, hogy egy élő helyzetet mutassak be. Mindig zavar a megörökítés, az ábrázolás fogalma. Miért? Mert leginkább performer vagyok. A performansz alatt nem csinálhatok úgy mintha. Számomra rendkívül fontos a direkt kommunikálás, és ennek a technológia nem gátat szab és nem is berögzíti, hanem segédeszközként funkcionál. Ahogy a videó-preformanszeknél sem érzem, hogy ezek rögzítenének, fixálnának egy helyzetet, pedig természetesen újranézhetőek. A szándékom mindig az, hogy élő, életteli, folyamatosan pulzáló munkákat hozzak létre és úgy érzem most kicsit elértem ezt. Erről a témáról ennyit tudok mondani, ez elért egy olyan szintet ami be van fejezve.
És mi lesz a folytatás?
Sz.J.: Alig várom, hogy mikor lesz újra időm festeni, és folytatni a videó-performanszokat. Szeretném ezt a (veszélyes) játékot még nagyon sokáig folytatni. Kíváncsi vagyok, hogy tudok-e rendszeresen megalkotni új helyzeteket és hogy meddig tarthatom fenn az emberek érdeklődését. Vannak gondolataim, nem dolgoztam fel a múltamat.
Éjfél: Várfok Galéria és Várfok Project Room 2014. október 24. – 2014. november 29.
Kiállítási enteriőr a Várfok Galériában, 2014. Fotó: Molnár Ágnes Éva