„A Homo sapiens ereje abban
rejlik, hogy az egész közösség összeadja a tudását…”
Bencsik
István szobrászművész 1954-óta rendszeresen vesz részt kiállításokon, köztéri
szobrai többek között Budapesten, Gyulán, Nagyatádon, Pakson, Pécsett is
megtekinthetőek.
Az
1970-es évek elején részt vett a Siklós-Villány, Nemzetközi Szobrász
Alkotótelep alapításában és megújításában. Munkásságát 1992-ben Kossuth-díjjal,
2001-ben Professor emeritus címmel is elismerték. Jelenleg a Pécsi
Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori (DLA) Iskolájának szobrászati
programvezetője. 2009-ben a Prima Primissima Díj Magyar Képzőművészet kategóriájában
jelölték.
– Hogyan került az életébe a
szobrászat?
Az elemi
iskola harmadik osztályában kiderült, hogy nagyon jó tanuló vagyok. Kétszer is megnyertem
az iskola legjobb tanulója díját, amit egy alapítvány hozott létre. És kiderült
az is, hogy jól rajzolok. Nagyon szerettem rajzolni. Úgy telt a gyerekkorom,
hogy végig rajzoltam. Közvetlenül a háború után a pajtásaim közül néhányan a
polgári iskolába jártak, ahol egy Kotta Elemér nevű rajztanár tanított, elvitték
neki a rajzaimat és ő felkeresett engem és a szüleimet. Felajánlotta, hogy tanítana
ingyen. Ő szobrászként végzett az Iparművészeti Főiskolán. Az ő hatására
kezdtem el szobrászkodni és nagyon megtetszett.
1947
elején készítettem egy Rákosi Mátyás szobrot a tanárom irányításával agyagból,
aztán gipszből kiöntöttem. Nem volt egyszerű munka. Becsomagoltam egy ládába,
kivittem az állomásra – erről senki nem tudott semmit, még a szüleim se – és
odaadtam a vasutasoknak, hogy vigyék el Budapestre. Elvitték és két hét múlva
jött egy levél Budapestről a helyi kommunista párt szervezetének, hogy
figyeljenek föl erre a tehetséges proletár gyerekre. És a levéllel együtt a
borítékban küldtek négyszáz forintot is, azzal hogy vegyek tanszereket
magamnak, utazzak Budapestre és jelentkezzek a népi kollégiumba.
Budapesten
megismerkedtem egy nagyon okos fiatalemberrel, aki azt tanácsolta, hogy a
képzőművészeti gimnáziumba menjek tanulni, hogy még többet gyakorolhassak. Az ő
tanácsára felvételiztem és iratkoztam be a Szépmíves Líceumba. Somogyi József szobrász
lett a mesterem, aki elindított a pályán. Talán ez egy kicsit romantikus a
történet, de én így lettem szobrász.
– Mit hoztak a főiskolai évek
Budapesten?
A
főiskola egy nagyon rossz időszak volt. 1950-től 1957-ig jártam oda. Ebben az
időben tombolt a szocialista realizmus. Minket arra tanítottak, hogy mindig
pontosan a látványt kell leutánozni és ez a művészet, ezért ez egy nagyon rossz
iskola volt. Példaként említve az iskolának már akkor is hatalmas könyvtára volt.
Több teremből állt a könyvtár, de csak az első terembe engedtek be bennünket. Az
utolsó, amit láthattunk az impresszionisták voltak. A belső termekben volt a
kortárs művészet, de oda csak a kivételezetteket engedték be, úgyhogy én úgy
végeztem el a főiskolát, hogy Henry Moore-ról csak hallottam, de soha nem
láttam egyetlen egy szobráról sem reprodukciót. Ennek következtében olyat
csinálni ami a kortárs kultúrában adekvát volt, az belső késztetésre
kényszeríttette az embert. Én is így jártam. Megkaptam a diplomát 1957-ben és
rájöttem, hogy nem tudok semmit a szobrászatról.
– A főiskola után Makrisz Agamemnon
tanítványa lett. Mit jelentett ez a kapcsolat?
Miután
rájöttem, hogy amit a főiskolán a leutánzó művészetről tanítottak az hülyeség,
akkor kitaláltam, hogy keresek egy olyan mestert, akitől megtanulhatom a
szakmát. Három embert kerestem föl. A harmadik volt Makrisz Agamemnon, aki
elvállalta, hogy az asszisztense legyek. Tőle tanultam meg a huszadik századi
akadémizmust. Tőle tanultam meg, hogy a szoborkészítésnek van egy nyelve. A
kortárs művészetnek van egy korszerű nyelve. És ő tudta, hogy milyen ez a
nyelv. Két évig voltam nála és meg is tanultam a szakmát.
– Később két szobrászati
alkotótelep aktív résztvevője volt, Nagyatádon és Villányban. Miért volt fontos
egy-egy ilyen jellegű intézmény megvalósulásában közreműködni?
A
Nagyatádi Nemzetközi Faszobrászati Alkotótelep alapítója voltam. A hetvenes
évek elején kiszorultam a pályáról és azzal kezdtem foglalkozni, hogy
megtaláljam a saját utam.
Ekkor
mentem el a Siklós-Villány, Nemzetközi Szobrász Alkotótelepre, amit Rétfalvi Sándor hozott létre és az érkezésem
után, 1971-től újult meg. Egészen addig kis méretű szobrokat faragtak ott, többünknek
azonban az volt véleményünk, hogy nagy méretben kell gondolkozni. A villányi
amfiteátrumnak elképesztő léptékei vannak, és egy ilyen térben egy jó,
erőteljes szobor meg tud jelenni, ezért miután megcsináltam a „Kolumbusz tojása”
című szobrot, elsőként állítottam fel a bánya közepén. Attól kezdve pedig
mindenki ott állított ki. Ezért is kezdett el megújulni ez a bánya.
Ez a
villányi alkotótelep tulajdonképpen egy illegális találkozóhellyé is vált – ahol
a norvégok oroszokkal találkoztak, a románok svédekkel találkoztak, a németek bulgárokkal
találkoztak – és a bor meg a két hónapos együttlét miatt egyre őszintébbek
lettek.
A
szimpózium görög kifejezés, ami azt jelenti a sym-po együtt inni, aztán tudományos kategóriává vált. Emberek
összejönnek a világból különböző gondolatokkal, sokat beszélgetnek, előadásokat
tartanak, vitatkoznak, ezért ezeket az összejöveteleket is szimpóziumoknak
neveztük el. Magyarországon futótűzként terjedt, tíz-tizenöt ilyen szimpózium is
létrejött. Ma a legjobb kifejezés a workshop lenne.
A cikk folytatása a Források szekcióban olvasható!