Sztárművész, mondanánk, ha nem hangzana furcsán az esetében. Annyira ironikus, okos és annyira ide szól az, amit csinál, hogy le is veti magáról a jelzőket. Az artPortal kedvéért

„Ha egy ideológia bedől, kell gyorsan egy másik.” Ciprian Mureȿan interjú

Sztárművész, mondanánk, ha nem hangzana furcsán az esetében. Annyira ironikus, okos és annyira ide szól az, amit csinál, hogy le is veti magáról a jelzőket. Az artPortal kedvéért beszélt a műveiről.

2015-01-28

Egzisztenciátokat szerződés szavatolja címmel március 22-ig látható a Ludwig Múzeumban a román Ciprian Mureȿan kiállítása. A munkákat nézve úgy tűnhet, mintha alkotójuk itt élne, velünk, Magyarországon. Ennyire rólunk és nekünk szólnak ezek a művek? Vagy ugyanaz zajlik Közép-Kelet-Európa minden országában? És a jelek mindenütt ugyanúgy értelmezhetők? Az artPortal Ciprian Mureȿant kérdezte.

Magam ellen tüntetek, 2011. (co-author Gianina Carbunariu), HD video, 30'35''
Forrás: Ludwig Múzeum 

 artPortal: Sok helyen beszélt már arról az alapelvről, amely a Budapesten látható munkáit is áthatja, vagyis hogy egy  művészeti alkotás soha nem befejezett.

Ciprian Mureȿan  (C. M.):  Hiszek abban, hogy a műtárgy  mindig nyitott dialógust jelent, amelyet bármikor folytatni lehet, adott esetben úgyis, hogy a műtárgyat nyersanyagként  kezelem. Az az izgalmas ebben a fajta megközelítésben, hogy a továbbgondolás révén friss interpretáció, új jelentés születik. 

Számomra nem logikus, hogy egy fiatal művész nem valami teljesen újat akar létrehozni, hanem az valaki más munkájának az újraértelmezését. Miért innen közelített a művészethez?

C.M.: Valóban, elég gyakran valaki másnak az alkotása a kiindulópont. Valahogy azt éreztem, hogy ha  azzal a szándékkal kezdek neki a munkának, hogy valami újat csináljak, akkor csapdába kerülök. Mások művein gondolkozva, azokat elemezve kristályosodik ki igazán az ember saját útja.

Művészeti középiskolába jártam, és már ott is, aztán pedig az egyetemen is, arra tanítottak először, hogy hogyan értelmezzek különböző  festményeket, szobrokat. Talán ezért is kezdtem el továbbgondolni mások munkáit, azokon keresztül megfogalmazni saját magamat.

Elaine Sturtevant könyvének minden oldala (részlet), 2014. Papír, ceruza, 93 x 142.
Forrás: Ludwig Múzeum  

A Ludwig Múzeumban kiállított műveken is jól látszik, hogy a történeti aspektusok érdeklik. Mennyire meghatározóak a gyerekkori, ifjúkori emlékei?

C.M.: Mindig nagyon szerettem rajzolni, és  különösen  vonzottak a képregények, már kisgyerekként is képregényt akartam rajzolni. Innen indult az egész.

 A munkáira jellemző irónia is visszavezethető a képregényekig?

C.M.:  Ki tudja? Az irónia mindig meghatározó volt a kelet-európai művészetben. Talán ennek az az oka, hogy ebben a régióban a valóság megértésének a folyamata mindig együtt jár  először illúziók dédelgetésével, azután a kiábrándulással:  az emberben nagy várakozások vannak, de mindig csalódik.

Erről eszembe jut az egyik műve, a Magam ellen tüntetek címet viselő videó,  amely egy bábfigura monológja egy szeméttároló konténerben.

C.M. : Egy véletlen pillanatnak köszönhető az ötlet: megláttam az utcán egy konténert, amely éppen félig nyitva volt, és ahogy ránéztem, hirtelen megijedtem, hogy mindjárt kiugrik belőle valami  vagy valaki. És akkor  bevillant, hogy milyen jó kis mobil bábszínházat  lehetne csinálni egy ilyen konténerben.  1990-ben, Ceauȿescu bukása  után volt egy nyugdíjasok által szervezett, meglehetősen  sajátságosra sikerült demonstráció az új kormány ellen, amelyre mindössze egyetlen tüntető jött el.  Másnap persze az összes újság ezen  élcelődött. Arra gondoltam, ebben a történetben minden benne van, ráadásul ideális alapanyag egy  bábelőadáshoz,  úgyhogy megkerestem egy drámaírót, aki megírta a báb szövegét. Így született meg a magányos tüntető, aki elmondja, miért tiltakozik:  elhangzik az összes klisé a szegénységről, a különböző egzisztenciális dilemmákról, a társadalomról, a kórházakról, patetikus mondatok halmaza, de a végén mégis vicces és szomorú lesz egyszerre.

Choose..., 2005, video, 45'' Forrás: Galeria Plan B

A Ludwig Múzeumban ugyan most nem látható, de talán az egyik legismertebb munkája 2005-ből a Choose című  videó, amelyen a kisfia összeönt egy Pepsi- és egy Coca-Colát, és a legnagyobb nyugalommal megissza. Fantasztikus játék a látszatokkal és a lényegivel.

C.M.: Először néhány videót csináltam, ahol én magam öntöttem össze a két italt, de a fiam, Vlad ott sertepertélt körülöttem,  figyelt, kérdezősködött, próbálta értelmezni, mit csinálok. Elmagyaráztam neki, és ő azonnal megértette a dolog paradox jellegét. A gyerekek számára sokkal nyilvánvalóbbak ezek a dolgok. Közben rengeteget nevettünk, és az is eszünkbe jutott, hogy mi történne,  ha egy egypetéjű ikerpár két tagja ugyanazt a nevet kapná, micsoda felfordulás lenne abból. A kóla esetében a csomagolás, az imázs, a márka hangsúlyosan különbözik, miközben  a kiöntött folyadék pontosan ugyanúgy néz ki, és az ízük is meglehetősen hasonlít.  Kézenfekvőnek tűnt, hogy vele is kipróbáljam a jelenetet.  Jobb lett, mint az eredeti, Vlad mimikája, lénye sokat hozzátett a videóhoz.

Itt van a kiállításon egy másik emblematikus mű, a  2010-ben készült  Cím nélkül (Mikulás), amelyen egy keresztelést látunk, de a pap helyén egy  Mikulás-ruhába öltözött ember áll.  Ennek a videónak mi a története ?

C.M.: Visszatérő humorforrás volt  az egyetemen a szakáll témája, és az a tény, hogy az idősebb szobrászok mind szakállt növesztenek, ami – legalábbis nekünk úgy tűnt – számukra a tekintély, a tudás szinonimájává vált, ami szinte kötelező egy komoly embernek. Ugyanez a helyzet az ortodox papok esetében is. Ráadásul régebben sokat tréfálkoztam azzal, hogy a papok pont úgy néznek ki, mint a Mikulás. Ezt a két dolgot hoztam össze ebben a videóban.

Cím nélkül (Mikulás), 2010. Videó, 13' 42. Forrás: Ludwig Múzeum

Nem ez az egyetlen műve, amely áttételesen vagy közvetlenül az egyházhoz kapcsolódik. Ahhoz az egyházhoz, amely  a videók tanúsága szerint a képmutatás megtestesítője.

C.M.:  1989 után a  társadalomban erős vallásos újjáéledés volt érzékelhető.  Az egyház hirtelen nagyon láthatóvá, jelen lévővé vált úgy általában, de az  engem körülvevő emberek között is. Sok új templom  épült, az általános iskolában is kötelező a hittan, mindenkinek színt kell vallania. Néhány éve csináltak egy közvélemény-kutatást arról, hogy miben bíznak, hisznek az emberek. Az eredmény szerint leginkább a hadseregben és az egyházban. Én meg azt gondolom erről, hogy amikor összeomlik egy ideológia, akkor sürgősen kell  találni helyette egy másikat, hogy legyen mibe kapaszkodni.

A másik  egyházi tárgyú alkotás egy cím nélküli performance: szerzetesruhába öltözött embereket látunk, amint könyveket másolnak. Első ránézésre olyan az egész – és erre az építészeti háttér is ráerősít –, mintha a középkorban lennénk, és kéziratmásoló szerzeteseket látnánk.

C.M.: Valójában kortárs művészeti katalógusokat másolnak. A hely pedig, ahol a fotó készült, a kolozsvári  Képzőművészeti Egyetem középkori eredetű székhelye,  mellesleg Mátyás király szülőháza, ahol a mi egyetemi óráink is voltak.  A szerzetesek pedig az évfolyamtársaim.

Olyan ez, mint a szakáll, sokféle mögöttes tartalmat megmozgat...

C.M.: Számomra mindenekelőtt a látszatról szól, a felszínről, és arról, hogy mennyire szabad hinnünk neki. És persze szól az autoritásról is. Arról, hogy az emberek többnyire csak a felszínt másolják, és nem a szellemi tartalmat, ráadásul sokszor anélkül, hogy egyáltalán megpróbálnák megérteni a lényeget.

A „másolással” vissza is érkeztünk a kiindulópontunkhoz, mások munkáinak a továbbgondolásához. Itt van például a George Grosz könyv című alkotás. A német művész a háború előtti Németország emblematikus figurája, nyilván nem véletlen a választás.

C.M.: Nagyon szeretem a munkáit, és ez már önmagában elég ahhoz, hogy kedvem támadjon lerajzolni őket. Nem akarok senkire rákényszeríteni semmilyen értelmezést. Nagyon tetszik, ahogy Gross ábrázolta a 20-as, 30-as éveket, ahogy a világot látta. Az élettörténete is  érdekes egyébként,  Hitler hatalomra kerülése előtt New Yorkba emigrált, és tényleg teljesen hátrahagyta a korábbi  munkamódszerét, a radikalizmusát, minden szempontból új életet kezdett. Ceruzával lemásoltam a rajzait, és úgy kötöttem be ezeket a másolatokat egy könyvbe, hogy látható, hogy ott vannak a rajzok, de mégsem lehet megnézni őket, mert mindegyik egy-egy félbehajtott papírlap közé van „bezárva”.

Auto-Da-Fé 1., Részlet, 2008. Forrás: Ludwig Múzeum

A kiállítás címét adó munka az Auto-da-Fé, amely egy 154 képből álló fotósorozat.  Elias Canetti Káprázat című művéből vett szövegtöredékeket mutat, amelyek graffitik formájában olvashatóak különböző felületeken.

C.M.: A főhős monológjának részletei adják a szöveget,  amely egy  absztrakt és abszurd őrület-folyam arról, hogy ki ellen kell harcolnia, és mit kell megvédenie abban a képzeletbeli háborúban, amelyet a főszereplő a saját fejében játszik le. Pár éve olvastam a könyvet, és néhány mondata azóta állandóan ott motoszkált a fejemben. Másrészt régóta foglalkoztattak a graffitik is, használni akartam őket valamilyen formában. Azután ez a  két dolog összekapcsolódott. Kiválasztottam  idézeteket a könyvből, szétszedtem kis fragmentumokra, és ezeket a részleteket különböző városok tetszőleges helyeire festettük fel a barátaimmal. A kiállításon az egymás mellé helyezett fotókon a mondat-fragmentumok összeolvashatók, de az életben, a város különböző pontjain vannak, mindegyik önálló életet él.  2008-ban kerültek fel a falakra, ajtókra, és sok még mindig ott van.  Nyilván más a jelentésük  külön-külön, mint itt a múzeumi falakon, összetartozó szövegként.

Ezekhez hasonló  mondatokkal tele van minden nagyváros, de néhány mondat a hírműsorokból  is ismerősen cseng.

C.M.: Ez nem véletlen, hiszen ezt a nyelvet használja  bármelyik hatalommániás politikus. Canetti könyve a harmincas évek elején íródott, de a szöveg minden „háborús helyzetre” alkalmazható, teljesen mindegy, hogy a kommunizmus, az iszlám forradalom vagy valami teljesen más van éppen a zászlókra írva. Olyan az egész, mintha egy kitöltetlen űrlapot kapna az ember, amelyen csak egy-két dolgot kell módosítani, a kulcsszavak ugyanazok maradnak. 

Ciprian Muresan and Adrian Ghenie, Untitled (Ceausescu), 2008, video, 12' / oil on canvas, 164 x 125 cm
Forrás: Galeria Plan B 

Van itt még egy, a történelemre reflektáló videó 2008-ból: Cím nélkül (Ceauȿescu).  A kortárs  magyar művészek számára újra ismerős dilemmából született: mit tehet meg az ember úgy, hogy még a tükörbe tudjon nézni, mi az, ami még nem minősül kollaborációnak?

C.M.: Én ugyan nagyon remélem, hogy ezek a dilemmák számunkra már nem térnek vissza, de azért nincs annyira messze ez az időszak, mi épphogy csak megúsztuk. Sokat beszélgettünk erről a barátaimmal, azért is, mert  a forradalom után gyakran firtatták a felelősség kérdését, és a közvélemény többnyire  két táborra osztotta a művészeket: azokra, akik megtettek bizonyos dolgokat  Ceauȿescu  alatt, és azokra, akik nem. Szerintem ez leegyszerűsítés, nem ennyire fekete-fehér a világ. Nagyon sokan csináltak jó és rossz dolgokat egyaránt.  Ráadásul 1989 után  ha valakit nem szerettek, csak ki kellett jelenteni, hogy az illető kommunista volt, és máris az ajtón kívül találta magát. Ez  egyszerűen nem volt fair, már csak azért sem, mert sokszor személyes bosszúról volt szó valamilyen korábbi incidensért. És persze utólag  a különböző motívumokat már nagyon nehéz szétszálazni. Ezeknek a baráti beszélgetéseknek a végén természetesen adódott a kérdés, hogy mi mit csináltunk volna. Talán furcsán hangzik, de nem tudom határozottan azt mondani, hogy én  ezt vagy azt  tettem volna. Azt hiszem, nem árt, ha az ember tisztában van azzal, hogy nem tudhatja biztosan magáról, miként reagálna különböző történésekre. Közben persze szórakoztat az, ahogy néhányan az idősebbek közül, akik ma elismert szereplői a román művészeti szcénának, magyarázkodnak, hogy miért is festették le Ceauȿescut annak idején. 

Dog Luv, 2009, video, 30'5'' Forrás: Ludwig Múzeum

Ciprian Mureȿan: Egzisztenciátokat szerződés szavatolja. március 22-ig.
Budapest, Ludwig Múzeum 

Szerző: Gócza Anita
Cimkék: kortárs művészet, kiállítás, Ludwig Múzeum, konceptuális művészet, video,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Művészet, kapitalizmus, hozzáférés. Ciprian Mureşan Pozsonyban

A Szlovák Nemzeti Galériában tartotta előadását a kolozsvári, és nem mellékesen világhírű Ciprian Mureşan. Hol másutt? Beszámoló Pozsonyból.