artPortal: Első ránézésre azon is meglepődik az ember, hogy mit keres egy matematikus végzettségű oktató a MOME-n…
Ruttkay Zsófia (R. Zs.): Az én esetemben egyáltalán nem áll az az általánosan elterjedt nézet, hogy egy informatikus vagy matematikus fényévekre van a humán területektől. Hosszasan vacilláltam, hogy régész legyek-e vagy matematikus, az egyetemen első évben jártam régészetre is, latint tanultam, és ásatásokon is dolgoztam, de végül matematikusként végeztem. A humán érdeklődésemnek biztos szerepe van a Kreatív Technológia Labor (TechLab) megszületésében. Öt évet tanítottam Hollandiában, egy a Budapesti Műszaki Egyetemhez hasonlító felsőoktatási intézményben, a Twente Egyetemen, ahol kőkeményen lehetett érzékelni, hogy a kétezres évek elejétől a klasszikus informatikának csökkent az ázsiója a fiatalok körében, nem özönlöttek a hallgatók ezekre a szakokra. Akkor már körvonalazódott a trend, hogy az egyre hatékonyabb és olcsóbb eszközök jóvoltából „mindenki és minden” online elérhető lesz. Ugyanakkor az is érezhető volt, hogy a programozásra kiképzett informatikusok nem tudnak élni az eszközök adta lehetőségekkel, nem tudják kitalálni, hogy mire lehet jó a technológia teljesen új alkalmazási területeken, hogyan hasznosítható például a múzeum mint kultúraközvetítő intézmény megújításában. Logikusnak tűnő válasz volt a helyzetre, hogy beengedtek az egyetemre úgynevezett kreatívokat, designereket is, és elindítottak egy új képzést kreatív technológia néven. Ennek a tartalmában és formájában is új képzést kidolgozó csoportnak a vezetőjeként, a külföldi tapasztalatok birtokában már nem a nulláról indultam, amikor hazatérésem után csatlakoztam a MOME-hoz, ahol hamarosan megalapíthattam a Kreatív Technológia Labort.
Hajnai háztetők. Alkalmazásfejlesztés a PIM Ottlik-projektjének részére. Fotó: MOME TachLab
aP: Érezte, hogy ezen a területen valami nagyon újat lehet csinálni?
R. Zs.: Az a legizgalmasabb az egészben, hogy állandóan változik az, amivel foglalkozom. Öt év alatt szinte teljesen átalakul a technológiai háttér, lehet, sőt kell is kísérletezni. Adta magát, hogy a múzeumi alkalmazások irányába induljunk el, hisz a múzeumlátogatók köre nagyon megváltozott az utóbbi években, sürgősen tenni kell valamit, hogy visszacsábítsuk a fiatalokat, és úgy tűnik, a modern technika újszerű alkalmazása jó eszköz lehet e cél eléréséhez.
aP: Hogyan fogadták a hazai múzeumokban a közös munka ötletét?
R. Zs.: Az elején nem volt osztatlan a lelkesedés, de fokozatosan nőtt az érdeklődés. A Digitális múzeum című egyetemi kurzus keretében minden évben más-más múzeumokkal működünk együtt. A kurzusra a MOME összes szakáról jönnek hallgatók, akik az utóbbi években kiegészülnek a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Informatikai Karának programozó hallgatóival is. A félév elején a múzeum munkatársai megfogalmaznak egy aktuális, számukra lényeges problémát, például, hogy elöregedett a közönségük, nehezen találnak rájuk a látogatók, vagy miként lehetne egy költő életművét közel hozni a fiatalokhoz egy irodalmi kiállításon. A félév végére pedig javaslatok – sőt, legtöbbször ki is próbálható prototípusok – születnek a felvázolt problémák megoldására. Ilyenkor az lenne a természetes folytatás, hogy ha a múzeumi szakemberek vonzónak és hasznosnak találnak egy-egy tervet, akkor az meg is valósul. Ez az a pont, ahol eléggé döcögve mennek a dolgok, főleg a pénzhiány miatt: sok remek ötlet csak terv marad. De azért számos javaslat meg is valósult. E tekintetben a Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM) kell kiemelnem, ott már korábban is sok ötletes analóg interaktív elemet használtak a kiállításokban. Náluk már az együttműködésünk előtt is megjelent az új szemlélet, és a „nem kérdez, nem nyúlkál, nem hangoskodik” alapelvet felváltotta egy olyan hozzáállás, amely a kiállítás aktív közreműködőjének tartja a látogatót.
Ottlik Géza regényének helyszínei is bejárhatók a Hajnali háztetők app segítségével. Fotó: MOME TachLab
aP: A PIM volt az első intézmény, amely egy ilyen féléves kurzus során született tervet megrendelt élesben. Ennek eredménye a Hajnali háztetők, Ottlik Géza regényének okostelefonnal bejárható irodalmi élménysétája archív fotókkal, filmekkel. Mit jelent ez a közös munka a gyakorlatban?
R. Zs.: Az volt a kiindulás, hogy a PIM Ottlik Géza születésének századik évfordulójára kiállítást tervez, mellyel a fiatalokat is meg szeretné szólítani. Semmi egyéb támpont nem volt, a hallgatók hozták a regényt és az ötletet is, hogy a szöveg alapján egy irodalmi séta szülessen. Az eredeti elképzelés egyébként sokkal vadabb volt, szó szerint éjszakai háztetőn való hajnalnézésre gondoltak, de azután a valóság „felülírta” a terveket. A végleges sétában a szöveget kiegészítő tartalmakra került a hangsúly: tizenhárom különböző gyűjteményből ástak elő dokumentumokat a hallgatók a PIM-es kurátor irányításával, fotókat, filmrészleteket, amelyek a korra, a történetre reflektálnak. A PIM-mel közös projektek sikerében az is benne van, hogy a múzeum csapata az informatikustól az irodalomtörténészeken keresztül a látványtervezőig lelkesen működött együtt velünk is.
aP: A 2013-as Weöres100 kiállításnál mintha beérett volna számos korábbi munka. Rengeteg cikk jelent meg a TechLab által készített elemekről, és mindenhol szuperlatívuszokban fogalmaztak a látottakról.
R. Zs.: Ez valóban a legsikeresebb és számunkra is legérdekesebb projektünk, de mindehhez a költőre is szükség volt. Külföldön kérték, hogy adaptáljuk a kiállítás interaktív elemeit (például azt az alkalmazást, amely egy létező vers változatainak létrehozását tette lehetővé ) svéd vagy angol nyelvű költészetre. Azt kellett mondanunk, hogy ez nem megy, mert Weöres költészetének a játékossága nélkül nem működik a dolog. A múzeum részéről is óriási merészség volt, hogy teljes bizalmat és szabad kezet kaptunk. Amikor aztán megjelentünk a 18 ötletünkkel, hogy mit javaslunk a kiállításba, akkor a múzeumi szakemberek csak azon sajnálkoztak, hogy nem lesz mindnek hely.
Weöres szótapintó. Fotó: MOME TechLab
aP: Mennyire alaposan nézik végig a látogatók mindazt, amit egy ilyen alkalmazás tud? A képernyő mindig nagyon vonzó, de úgy tűnik, sokan leragadnak a gombok nyomogatásánál.
R. Zs.: Ez egy gyakran hangoztatott aggodalom, és valóban vannak olyan tárlatok, ahol a technológia egyenesen megöli a kiállítást. Nem szabad a másik végletbe sem esni, és azt gondolni, hogy korszerűvé válik a kiállítás már attól, hogy elhelyezünk egy interaktív képernyőt. A múzeum tényleg Disneyland hatásúvá is válhat, ahol szórakozom, de semmit nem viszek haza. Nyilván nem ez a cél, hanem az, hogy élmény legyen az ismeretszerzés, fókuszálható a figyelem. A Weöres-kiállításnál nekem is volt olyan félelmem, hogy a gyerek majd bejön, kitapasztalja, melyik kütyü hogyan működik, ez ugyanis garantáltan érdekli, és a tényleges tartalomig nem jut el. De a látogatók könyve, a helyszíni tapasztalataim meggyőztek arról, hogy nem ez történt, éppen hogy sokáig elidőztek a versekkel. Van még egy fontos „újítás”: mostanában egyre gyakrabban találkozni olyan kiállítási alkalmazásokkal, amelyeknél nem egy ember játszogat el egy képernyő előtt, hanem többen egyszerre vehetnek részt, sőt, sokszor egyenesen több látogató együttműködésére van szükség az eszközök „szóra bírásához”. Tehát az aktív részvétel nem egyszemélyes és elmagányosító, hanem társas élményt ad, párbeszédet indukál.
Szombati asztal. Fejlesztés a Néprajzi Múzeum kiállításán. Fotó: MOME TechLab
Nekünk is van egy ilyen munkánk: a Néprajzi Múzeum Kő kövön kiállításán szerepel egy körbe ülhető terített asztal, amely a zsidó vallás szerinti péntek esti vacsora rituáléját mutatja be. Az asztalra, tányérokra vetülő animáció el sem indul mindaddig, amíg legalább három szereplő le nem ül az asztal köré – ezzel is hangsúlyozva a vacsora társas jellegét. Vagyis az installáció a látogatót arra ösztönzi, hogy akár egy idegent is odahívjon, hogy közösen tapasztaljanak meg valamit. Az animáció során a látogatók aztán gyakran kommentálják, amit látnak, még akkor is, ha nem ismerték egymást korábban. Egyébként külföldi nagy múzeumok olyan új státuszokat hirdetnek meg, mint például a „digitális kurátor” vagy „digitális stratéga”. A digitális kurátor nem muzeológus vagy művészettörténész szakember, nem is informatikus, hanem híd a két szakma között. Rálát mindkét területre, és ahhoz ért, hogy hogyan lehet a technológiát jól használni a múzeum céljait szem előtt tartva, és a továbbéléshez elkerülhetetlen megújulást biztosítva.
Gyümölcsversek. Fejlesztés a Weöres 100 kiállítás számára. Fotó: MOME TechLab
aP: Néhány hónappal ezelőtt egy angliai egyetemen mutatta be a TechLab múzeumi projektjeit. Nyilván körülnézett a londoni múzeumokban is. Hol tartanak az angol múzeumok vagy az ottani felsőoktatási intézmények, és hol tartunk mi?
R. Zs.: Kreativitás és fantázia tekintetében a legjobb hallgatóink abszolút világszínvonalon dolgoznak, a nemzetközi díjak, elismerések is ezt mutatják. Ami ég és föld, az a körülmények. Ha az angliai Royal College of Artnál maradunk, akkor a sokféle aspektusból azt emelném ki, hogy náluk a patinás művészeti egyetem Vizuális stúdiumok karán például az új Information Experience Design (magyarul talán: élményszerű információ tervezés) képzésben résztvevő hallgatók és tanárok munkáját 80 technikai asszisztens támogatja, biztosít nemcsak rutin hátteret a kreatív tervezői tevékenységhez, hanem „behozza” az állandóan megújuló technológiákat, a szükséges új tudásokat is. Abban viszont már hasonlítunk, hogy a londoni egyetem is, akárcsak mi, együttműködik múzeumokkal. Egyik partnerük a Science Museum, melyet az egész világon ismernek érdekesebbnél érdekesebb technológiai alkalmazásaik révén is. De nem kell Angliáig menni inspiráló példákért. Tavaly a NODEM – szintén a múzeumi megújulással foglalkozó – konferencián voltam Varsóban, aminek keretében elvittek minket többek között a Chopin múzeumba is. Melegen ajánlom mindenkinek, hogy Varsóban járva ne hagyja ki ezt a múzeumot. Belépve, a látogató egy kártyát kap jegy helyett, amelybe digitálisan belekerülnek az ő legfontosabb paraméterei, például hogy milyen nyelven beszél, milyen korú. A kiállításban barangolva aztán ezzel a kártyával hozhatók működésbe az interaktív tartalmak, melyek már „tudják” hogy kihez beszélnek. Tehát az ember nem úgy lép be egy terembe, hogy ott szól a zene és megy egy vagy több videó, olvashatók hosszú szövegek, hanem ezek csak akkor indulnak el, ha kíváncsi a látogató rájuk, előhívja őket a kártyájával. Annak ismeretében, hogy milyen országból jött, már a megfelelő nyelven szólítja meg a látogatót a kiállítás, nem kell nyelvet választani. A tartalmak is többszintűek: nem mindegy ugyanis, hogy a látogatóról egy középiskolás háttértudását tételezzük fel vagy egy zenetudósét. A konferencián külön előadás szólt arról, hogy a látogatók kártyahasználata alapján összegyűjtött „digitális nyomokat” hogyan elemezték ki, pontos képet kapva arról, hogy milyen útvonalat jártak be, mire voltak kíváncsiak, hol időztek legtöbbet a látogatók. A további fejlesztéseknél már ezekre az információkra lehet támaszkodni. A technológia – noha kétségtelenül igényel egy egyszeri nagyobb beruházást – könnyen alkalmazható, itthon például uszodai belépők formájában találkozunk hasonlóval. Itt is a stratégiai gondolkodás, a hosszabb távra szóló kutatás az, ami a hazai múzeumok számára követendő példa. Ennek adaptálásához azonban a szemlélet változása mellett források, szakemberek is kellenek.
A cikk lejjebb folytatódik.